A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-16 / 25. szám
sok színvonalán már szinte semmink sem megfelelő. Irodaépületünk hátsó traktusa valaha kondáslakás volt. Helyére épült 1933-ban az ipolynyéki (Vinica) kastély bontási anyagából egy kultúrterem, amely hamarosan új helyiséggel gazdagodik. Átadásával ideköltözhet a könyvtár, s a felszabadult helyiséget az oktatás céljaira fordíthatjuk. Az egyetlen úgy-ahogy helyrepofozott tanterem padlóját talán már a mai inámi fiatalok dédnagyapái is koptatták. A művelődési házba szeretnénk telepíteni a tanítólakásból az ifjúsági klubot is. Egyébként a fiatalok megtorpantak, pedig álig három esztendeje mintegy 70 ezer korona értékű műszaki berendezést, többek között tévét, meg magnetofont is kaptak a tanácstól ajándékba. Inámnak nincs főállású népművelője. Több tíz évvel ezelőtt még ezer lakosa volt a falunak. A község múltját is említő krónika a telekkönyvvel egyetemben a háború idején eltűnt, s ma már a legidősebb polgárok sem tudnak a falu régmúltjáról érdemleges adatokat említeni. A település élő krónikájának is titulált nyolcvanadik esztendejéhez közelítő Nagypál Károly sem ismeri az Imán falunév eredetét. — Azt tudom csak, hogy az ősi falu valaha másutt volt, Nyék felé húzódott, egyszer árvíz, máskor meg tűzvész pusztította el a település házait. A dicső forradalomban 15 inámi vöröskatona harcolt. A környéken elsőként minálunk volt közvilágítás, most meg esténként sokszor sötétben maradnak az utcák. Buris István, a falut alapító nemesi kiváltságlevéllel is bíró Buris, a Bolgár és Skerlecz családok egyenesági leszármazottá. — A Nemesszög portáit még a községen átvonuló frontharcosok sem dúlták fel. Az egykori inámi polgár. Sötér Kálmán írta az akkori Magyarország első valamirevaló méhészeti szakkönyvét. A nemesek mai utódai között sok az ügyeskezű mesterember, a régiek között aranyműves is akadt. Sok, szám szerint 138 nyugdíjas él a településen. Pár éve még a családot alapító fiatalok elköltöztek a faluból. Ma már más a helyzet, hisz a szövetkezet jól működő mintagazdaság. — A jövőben az ófalu ölelésében — büszkélkedik Régi István — a Nagypatak mentén 56 telket tudunk értékesíteni. Ez lesz az új faluközpont. Ez ideig már tizenheten éltek is a kínálkozó lehetőséggel. A tömegszervezetek közül a sportegyesület és a Nöszövetség a legeredményesebb. A sportszervezet egyik lelkes pártoló tagja Nagy László, aki egyúttal a párt és a Nemzeti Front alapszervezetének is az elnöke. Tőle tudom meg, hogy egyesületük tagjai nemcsak futballoznak, hanem asztalitenisz, turista és más, a tömegsportot népszerűsítő szakosztállyal is rendelkeznek. Három éve — más téren is — egyre gyümölcsözőbb a kapcsolatuk a Tátra menti Uhorská Vés testvérközséggel. Nagy László végigkalauzolt takaros sporttelepükön is. Üléstermükben fedeztem fel egy múltidéző könyv Inámmal foglalkozó oldalának a fénymásolatát. „Inámot először — jegyeztem ki néhány mondatot az írásból — először 1260-ban említi hiteles feljegyzés. 1539-ben János király az ősrégi, székely eredetű Bolgár családnak kurális birtokot és nemesi kiváltságlevelet adományozott, akik felvehették az „Imáni" előnevet is ..." — A falut átszelő Nagypataknak 105 négyzetkilométer a vízgyűjtő területe — említi Régi István —, s legutoljára 1984 nyarának elején lépett ki kanyargós medréből: 275 lépésnyi szélességben hömpölygött az aprójószágot, sőt baromfiólakat is magával sodró szennyes ár a településen keresztül. A lakosok számára Ipolynagyfalun (Veiké Vés nad Ipíom) és Ipolynyéken rendelnek a körzeti orvosok. Az inámi gyerekek Nyéken meg Ipolybalogon tanulnak, a postát ugyancsak Ipolynyékről hordja Volkovics Piroska. — A túlzott nagyüzemi vegyszerezés tönkre tette nehéz, agyagos talajainkat — állítja a polgármester —, a kimutatások alapján az iskola meg az óvoda kútjának a vize vegyileg és biológiailag egyaránt szennyezett, magas nitráttartalmú emberiifogyasztásra alkalmatlan. Ezek szerint — motoszkál bennem a gondolat — a családi házak vízforrásai is ihatatlanok? S a polgárok tudják ezt vajon ? Az elnök tele van tervekkel. Elképzelései jók, a köz számára igencsak hasznosak. Remélem, lesznek is segítőtársai az elképzelések megvalósításához. Betérek a vegyesboltba is. — Jó fél éve vezetem az üzletet — fogadja szlovákul a magyar köszönésemet Belá Mária, a Poprád környékéről Inámba származott fiatalasszony —, nincs a járásban készletraktár, s ez meglátszik az ellátáson is. Dobozos bombont, dezertet például tavaly augusztusban kapott a boltunk utoljára. Rendkívül dolgos, igyekvő emberek laknak a faluban, akik több törődést érdemelnek. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei Vág-parti Amikor kiballagok a Vág partjára, egy kis pihenést, szórakozást keresve, elnézem a parton üldögélő, vagy ide-oda járkáló fiatalokat, akik korszerű horgászbotokkal és peremfutós orsóval keresik szerencséjüket. Ilyenkor eszembe jut az a lassan ködbevesző kor, amikor mi, gyerekfejjel ugyan, de nem ilyen drága felszerelésekkel próbáltunk szerencsét, s talán nem is annyira szórakozásból, hanem inkább szükségből horgásztunk. Abban az időben a gyerekeknél, de még a felnőtteknél is a korszerű laminát horgászbotok helyett megtette a füzfanyél, szilon helyett pedig a vászoncérna járta s horogként leggyakrabban egy-egy meghajlított gombostű is jó volt. A háztetőről (abban az időben még gyakori volt a nádfedeles ház) elcsent száraz békabuzogányból pompás úszókat készítettünk. Üzemileg gyártott úszókra, felszerelésekre nem telt. ezért inkább elviseltük azt a kis csetepatét, amit akkor csaptak a felnőttek, ha észrevették a háztető kopasztását. A vászoncérnát összefonással erősítettük, mert nem egyszer megtörtént, hogy a megakasztott hal istenhozzádot mondott, mert vagy a cérna, vagy a horognak használt gombostű nem bírta ki a megterhelést. Még a negyvenes évek elején történt horgászélményekre is jól emlékezem. A sok rossz között akadt azért valami jó is, például a halfogás. Apáink valahol a háború viharában hányódtak, mi pedig otthon anyáinkkal nem a legjobb körülmények között éldegéltünk. E gondterhes időkben elég gyakran elhatároztuk, hogy szerzünk valami kis változatosságot a konyhára, így aztán összetákoltuk a körülményekhez mérten „speciális" felszerelésünket, és elindultunk szerencsét próbálni. Hát ami igaz, az igaz. Nagy kárt akkortájt nem tettünk a halak nemzetségében, de fogásunk gyakrabban volt, mint ma. Nem az óriási harcsákra vagy más kapitális halakra gondolok, amik abban az időben nem mentek ritkaságszámba, hanem tenyérnyi kárászokra s a kisebb-nagyobb keszegekre, ezek jóvoltából szórakoztunk, és öszszekötöttük a kellemeset a hasznossal. Már szokásunkká vált, ha nem kellett iskolába menni, s ház körül se volt sürgős munka, barátaimmal már kora reggel elindultunk horgászni. Már jól bent jártunk a nyárban, kellemes meleg volt, azért, no meg hogy a ruháinkat kíméljük, levetkőzve horgászgattunk. Azon a helyen, ahol horgásztam, nagyon jól kaptak a keszegek meg a kárászok. Egyszer csak az úszó minden teketória nélkül gyors iramban megindult a vízi növények közé. Több sem kellett nekem, megakasztottam és kirántottam a zsákmányt. Amikor a fejem felett volt a hal, a cérna elszakadt, de szerencsémre a lendülettől a hal a partra esett. Mivel nem akartam a halat elszalasztani, nem tehettem mást, meztelen mellel rávágódtam a jókora sügérre, amely természetesen jól megszurkálta a mellemet. Kissé sajgott, de az öröm nagyobb volt, mint a fájdalom, hiszen akkora sügért még közülünk senki se fogott. A másik eset szintén itt történt. Megjegyzem, abban az időben nem volt haltartó zsákunk, így a kifogott halakat átmenetileg egy kivájt gödörbe helyeztük, hogy majd amikor hazaindulunk elnyelje őket az öreg félbevágott zsák torka. Na és mi történt? Jöttek a kárászok, mint a parancsolat, én meg a hátam mögött elkészített gödörbe dobáltam egyiket a másik után. Már vagy tizenöt, talán húsz darabot is dobtam hátra, és csodák csodája, csak alig néhány darab volt a gödörben. Mások gyanúsítása csúnya dolog, de hiába, én is társamat kezdtem gyanúsítani, hogy észrevétlenül elcseni a halaimat. Szerencsére nem szóltam neki semmit, de egyik szemem az úszón volt. a másik pedig a gödörben levő halakon. Nemsokára meg is oldódott a rejtély. Egy, de lehet, hogy több jókora vizipatkány tizedelte meg kifogott halaimat. A gödörből, úgy látszik, kényelmesebb volt elhordani a halakat, mint a vízben megfogni őket. Más alkalommal úgy horgásztam, hogy fölöttem sűrű bozóttal benőtt part volt, így a halat partra rántani veszélyes volt, mert a cérna belegabalyodott a bozótba, ami legtöbbször azzal végződött, hogy összevissza szakadozott. Mivel ezt nem akartam, így hát a megakasztott halacskákat magamhoz rántva, mellre szorítva szedtem le az úgynevezett horogról. Nagyon jól jöttek a tenyérnyi nagy kárászok. Egyszercsak uramfia, amint kirántom a vízből a horgot, látom ám, hogy nem hal, hanem valami gyík alakú négylábú, piroshasú valami repül pucér mellem felé. Nyomtam volna vissza, de már késő volt, hozzám csapódott. Ezt aztán bezzeg nem kaptam el, mint a halakat. Azon nyomban fogtam magamat, s eltűntem arról a helyről, mintha nílusi krokodil akadt volna előtte a horgomra. Ilyen és hasonló eset számtalan előfordult, de ez nem vette el a kedvünket a horgászattól. Ezekre az időkre emlékezem ma is, amikor fiatal fiúkat látok a'vízparton, horgászbottal a kezükben. Nekik már sokkal jobb felszerelésük van, mint nekünk volt abban az időben. Számukra csupán időtöltés és szórakozás az, ami nekünk egy jobb falatot is hozott a konyhára. ADAMCSÍK FERENC A szerző felvételei horgászélmények 5
