A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-09 / 24. szám
KAREL CAPEK ••• Az igaz, hogy láttam különb madarakat is; láttam ragyogva szállni jégmadarakat sötét tükrű tó felett, láttam a sas fenséges szárnyalását havas hegyek közt, s láttam a sirályok csodaszép siklórepülését tengeren úszó hajó fölött. Életem legszebb emlékei közé tartozik mindez. De most a mindennapi, a városi madarakra gondolok. Úgy rémlik, a természet egyre fogy, s a madarak kivesznek; hány éve már, hogy nem láttam rozsdafarkút, se tengelicét, sőt cinkét se! De a verebek, feketerigók meg a galambok száma nem fogyatkozott meg. Ezek a madarak egyszerűen tudomásul vették az embert, azt mondták magukban, hogy nekik az ember egészében véve nincs útjukban. Az már egyszer úgy van, hogy a létért való küzdelemben csak az az állatfaj marad fenn, amely az emberrel össze tud férni. Nos, kezdjük a feketerigóval. A pimaszságig szelíd, valósággal fütyül az emberre; ha tudna, egész közelről fittyet hányna és fügét mutatna neki. Megvan a maga kijelölt körzete, amelyre jogot formál. Van benne családi érzés, következésképp van érzéke a magántulajdonhoz is. Az én kertemben tanyázó feketerigó négy telekkönyvi szám, azaz négy kert tulajdonosa, ezekben az ő kizárólagos joga kihúzogatni a földből a gilisztákat, kikaparni a virágokat és lecsipegetni a sáfrány bimbóit. Mivel szigorúan bigámista, leginkább hármasban él; az a bizonyos harmadik a házibarát, afféle egyéves ficsúr, akit aztán a hites férj tavasszal valahogyan kipenderít. Tavasszal a feketerigó szinte hivalkodón és illetlenül kimutatja házastársi boldogságát: teli torokból lármázik, valósággal rikácsol örömében, hadd pukkadjon az egész világ (no meg főként a kidobott házibarát); hihetetlen sokat fecseg-locsog, és teljességgel úgy viselkedik, mint a környezetüket levegőnek néző, boldogságtól megittasutt újázasok. No persze, amikor megvannak a tojások, akkor a feketerigó is megkomolyodik. Párját anyuskámnak szólítja, maga is ül a tojásokon, aztán példás gonddal eteti pelyhes fiókáit. Megvannak a maga családi erényei, serény és egészében hűséges; egészségesen önző, jó apa, a maga birtokának kíméletlen kizsákmányolója, mondhatnánk, törtető a javából. A családján kívül senkivel és semmivel nem szolidáris. Egészen más jellegű a verebek szemtelensége.' A veréb népibb madár; nem lévén személyi tulajdona, a többi veréb iránt az egyenlőség és barátság érzésével viseltetik, ennek következtében szeret civakodni, veszekedni társaival. Közösségük nincs mélyrehatóbban megszervezve, csak összeverődött csapat, olyasmi, mint egy asztaltársaság vagy „parti", amelyet a közös lócitromrakás, a közös városnegyed, a kölcsönös heccelödés, a szexuális promiszkuitás és a született közlékenység tart össze. A verébnek nincs érzéke a magántulajdonhoz, de lokálpatrióta, és nagy lármával-szitkozódással veti rá magát a más utcából való verebekre; a közösséghez számtalan érdek fűzi, világa az utca, nem szereti a magányt, de nem képes kollektív fegyelemre, nem bírja a kaszámyaszellemet. Van fészke, de életét megosztja csapatával; túlságosan nemtörődöm ahhoz, hogy következetesebb egoizmust tudna kifejleszteni magában. Amikor minden lógombócon megosztozik társaival, nem kötelességérzetből cselekszik, hanem azért, hogy legyen kivel csiripelnie. Végezetül a galamb tömeglény. Csapatostul repül fel, hogy gyakorlatozzék, és csapatostul tér vissza a közős dúcba. Együvé tartozásuk nem véletlen; közösségük nem összeverődött falka, hanem homogén egész. Az erotikán kívül nincs magánéletük, sem személyes érdekük; civakodnak a tojógalambért, de soha holmi presztízskérdés vagy nézeteltérés okából. Minthogy tapasztalataik azonosak, nincs mit mondaniuk egymásnak, s nincs mivel kérkedniük. A galamb nem is egyed, csak a csapat része; talán ezért talál haza oly csodálatos biztonsággal a postagalamb — mit is kezdene egy más galambdúcban, ahová nem tartozik? A galamb a maga módján megvalósítja az egység bizonyos szociális eszményét, ezt nyilván azzal éri el. hogy már semminek nem tulajdonosa, ha nem csupán tulajdon. (1928/ Mayer Judit fordítása Fotó: Méry Gábor „NÁLAM NÉLKÜL NEM LESZ ABBÓL SEMMI. . ••• Lapunkban már volt róla szó, hogy a tallósi kastélyban 1780-tól 1790-ig „fenyitöház", vagyis fegyintézet működött. Arról is volt szó, hogy 1 783. június elején rövid időre itt nyertek elhelyezést az emberevéssel vádolt és ártatlanul kivégzett Hont megyei cigányok nyolc-tizenkét éves gyermekei. A fenyítöházi időkbe röpít bennünket az alábbi adoma, amelyet az 1960-as évek elején hallottam Táltoson (Tomásikovo): A tallósi kastélyban egyszer egy cigány került a vádlottak padjára. A bíróság felolvasta a halálos ítéletet, s ezzel a kérdéssel fordult az elítélthez: — Cigány, mi az utolsó kívánságod? A cigány ránézett a bíróra, majd tekintete a terembe belépő vendégekre esett. Szemében hirtelen megcsillant a szabadulás reménye. Alázatosan rebegte: — Jaj, tekintetes bíró uraimék, az én utolsó kívánságom csak az lenne, hogy még egyszer cigánykereket hányhatnék ... — Ha csak ennyit kívánsz, tessék, akkor máris kezdheted — szólt mosolyogva a biró, és az újonnan érkezett vendégekhez csatlakozott. A nagy beszélgetés közben meg is feledkeztek a cigányról, aki cigánykereket hányva végül is kiért a főútra, s így egérutat nyerve Galánta felé szaporázta lépteit. Ahogy Így megy, egyszerre csak Hidaskürt irányából egy zajos embercsoportot lát közeledni. Amikor összetalálkoznak, még érdeklődik is tőlük: — Hova sietnek a nemzetes uraimék? — Cigányakasztást megyünk nézni Táltosra — felel neki mosolyogva az egyik, látva, hogy a kérdező is cigány. A mi cigányunk szintén elneveti magát, s még tréfásan meg is jegyzi: — De hiszen nálam nélkül nem lesz abból semmi. Aztán mintha mi sem történt volna, jókedvűen — örömében még fütyörészve is — tovább bandukol a poros országúton. írásom célja egyrészt az, hogy a Táltoson hallott adomát megörökítsem, másrészt pedig az, hogy közöljem a vele kapcsolatban szerzett ismereteimet. Az adoma társadalmi beágyazottságának megértéséhez szükségesnek tartom, hogy megismerkedjünk a tallósi fenyítöház legfontosabb adataival. Tudjuk, hogy a fenyrtőházban a rabok száma általában 130 körül volt. A legtöbb rab lopásért, gyilkolásért, gyújtogatásért, rablásért volt elítélve, de voltak köztük vérfertőzésért, barommal való fajtalanságért, házasságtörésért, bigámiáért, csalásért, sikkasztásért, hamis pénz készítéséért, mérgezésért, gyilkossági kísérletért, szülök, testvérek bántalmazásáért, erkölcstelen és botrányos életmódért, iszákosságért, istenkáromlásért, stb. elítéltek is. Az 1780— 85-ös években a beutalt 91 magyarországi illetőségű rab közül (voltak ún. „bécsi rabok" is) halálra volt ítélve 27, de büntetésük királyi kegyelemből időleges szabadságvesztésre lett megváltoztatva. A legkeményebb ítéletek egyikéről Tolnai Világlexikona (IV. kötet, Zigány Árpád: Börtön. Botozás és kaloda, 493.o!dal) is említést tesz: „Germán Máriát, akit 1786-ban a tallósi fenyítőházba utaltak, kegyelem útján (!) arra ítélték, hogy tüzes vassal nyilvánosan megbélyegeztessék, aztán pedig zárassék el „minden világosságtól megfosztott börtönben életfogytig tartó büntetésre a legszigorúbb láncokkal nyakán, két kezén és lábán, nappal és éjszaka olyan szorosan kovácsoltassék oda, hogy csak a legnélkülözhetetlenebb testi mozgásra legyen helye, elkövetett gonosztettének napján évente nyilvánosan teljes erővel sújtandó korbácsütésekkel megcsapassék és táplálékul életfogytig vizet és naponta egy font kenyeret kapjon, fekhelye csupasz deszkából álljon.. Mindezek ellenére írásbeli bizonyítékaink arra vonatkozóan nincsenek, hogy Táltoson történtek volna kivégzések. Az igazság az hogy tulajdonképpen egy vándoradomáról van szó, mely feltételezhetően az „emberevök" gyermekeivel jutott el Táltosra. Bizonyítékul szolgáljon az Ország-Világ 1880. évi XVI. füzete, melynek 366. lapján a Régi dolgok rovatban h. I. aláírással ellátva a következő sorok olvashatók: „ 1782-ben a népfölkelés egy másfélszáz főből álló cigánybandát hajtott Kemencére. Hontmegye székhelyére. A banda fejei azzal vádoltattak, hogy a selmeci országúton az utasokat nemcsak kifosztották, megölték, de meg is ették, nevezetesen, hogy már húsz embert ettek volna meg. Irtózatos kínzásokkal, — a kínzás helyét a nép máig Nyúzóvölgynek nevezi, — kivallatták velők, hogy ök mind a húsz utast megették, noha az állítólag megevettek közül utóbb az alföldről néhányan megkerültek. Az emberevök főbb cinkosai rögtön fölakasztattak. József császárnak az eset értésére jutván, meghagyta, hogy ezentúl minden halálos ítélet, a megyei törvényszéktől, a vizsgálati iratok kíséretében, a királyi táblához terjesztessék föl. Száztíz gyermeket, a kisebbeket külön megyékbe, szétosztottak, hogy földművelésre szokjanak, s ezekért Hontmegye naponkint három krajcár tartásdíjat fizetett: a nagyobbak a tallósi fogházba adattak. Egy ilyen elitéit emberevő cigányt kisért a szolgabíró és néptömeg az akasztófa alá. A cigány könyörög: Engedje meg, nagy uram, hogy még egyszer kedvemre cigánykereket hányhassak! A kedélyes szolgabírónak tetszik az ötlet; tetszik a tömegnek is, és készségesen utat nyit a merénylőnek. A cigány kikarikázik a környező tömegből, s hányja veti magát ide s tova, mint őszi szél a fölkapott katángkórót. A szolgabiró egy darabig nézi, s várja, hogy majd egyszer vissza is fordul; csak akkor, midőn az erdőben egyszerre csak eltűnt a cigány, kiabál, biztatván a tömeget: utána! fogjátok meg! De biz annak bottal üthették a nyomát. Ez időből és alkalomból származhatott az adoma: Egy szökevénnyel kocsin szembe jövő úr kérdi: Hé, cigány, oda érek-e még az akasztásra? Mire ez: Dejsz uram! nem esik meg az nálam nélkül!" Táltoson az adoma — könnyen meglehet, hogy az idézett írás is közrejátszott abban — kedvező talajra talált, s mint helyi adoma jóformán változtatás nélkül simult bele az új környezetbe. GÁGYOR JÓZSEF 23
