A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-09 / 24. szám
tam. Németh Pali bácsi, az edzőm talán csalódott bennem, amikor látta, képtelen vagyok fogcsikorgatva „rátenni tál“ ""Ért- ír -könnyed játék híve vagyok, a magam módján mindent elkövetek a sikeres szereplés érdekében, de nem tudom megváltoztatni a természetem. Amikor megpróbáltam azt a másik játékfelfogást alkalmazni, kizökkentem, nem ment jól a játék. Pali bácsi párszor még az edzésről is elküldött, mert nem volt megelégedve a hozzáállásommal, pedig én nem vettem félvállról a gyakorlásokat vagy a meccseket, egyszerűen ilyen vagyok. Fegyelmezetlenségnek tetszhetett, hogy a meccsek napján nem tudtam reggelire hagymás rántottét enni, sőt: ebédnél inkább kihagytam a levest, ha nem ízlett, mert — szegyen ide, szégyen oda — nekem az édesanyám föztje ízlik a legjobban. Amikor Pali bácsi Partizánskéban edzősködött, Nyárasdon a Gross-Kolecáni kettős működött. Gross után aztán eljöttem az Interbe — így történt. — Hogyan alakult a magánéleted ? — Nem sokkal az érettségi után férjhezmentem, majd levelező tagozaton alsótagozatos tanítónői oklevelet szereztem Nyitrán. Mindig tanítónő szerettem volna lenni, a célomat tehát elértem. Most mint nevelőnő működöm a Slovnaft szakmunkásképző intézetében. Sona Zemanová, az egykori sokszoros válogatott kézilabdázónő — aki pályafutását éppen nálunk, Nyárasdon fejezte be — a legközelebbi munkatársam. — Van-e lényeges különbség az Inter és a Druzstevník felkészülése között? — Van, méghozzá az, hogy Nyárasdon sokkal nagyobb súlyt helyeznek a jó erőnlét megszerzésére, s ez jó módszer. A kívülállók talán el sem hiszik, hogy mi az idén nem is alapoztunk, s ezt olykor érezzük a meccseken. — Hogyan készülsz a mérkőzésekre ? — Igyekszem „ráhangolódni" a rám váró feladatra, elképzelem, mit cselekszem majd bizonyos helyzetekben, miképpen próbálom meg kikapcsolni a gondjaimra bízott ellenfelet a játékból. Persze, nem jön ki mindig úgy a lépés, ahogyan azt én szeretném. Akkor megy igazán jól a játék, ha szinte megfeledkezem a közelgő erőpróbáról, teszem otthon a dolgomat, mint általában a háziasszonyok — takarítok, főzök. Kántorné Zsigárcsik Katalin a női elsöligás mezőny egyik legelegánsabb és legsportszerűbb játszó szélsője. Ha a szerencse mellészegődik, rendszeresen szerepelhet a címeres mezben is, mindnyájunk nagy örömére. BATTA GYÖRGY Nagy László felvételei Íoi OZj A szécsénykovécsi (Kovácovce) Racsko Teréz néni tavaly tavasszal elhatározta: családjuk régi. esztendők óta a ruhásszekrények mélyén, a ládafiában lapuló, porosodó ruhadarabjaiból használati tárgyaiból és saját kézimunkáiból, valamint ügyességét dicsérő egyéb munkáiból alkalmi kiállítást, amolyan szerény (magán) múzeumot nyit Elhatározását hamarosan valóra is váltotta. Mert a pergőnyelvű 68 éves Teréz néni örökmozgó: talán még álmában is tesz-vesz, dolgozik. Most éppen lakókonyháját csinosítgatja — Sajnáltam kidobni a szépen hímzett ingvállakat blúzokat, pendelyeket — ropogtatja meg derékízületeit —, hát átmostam, kivasaltam valamennyit és a falakra aggattam. Szövetkezetalapítónak számítok, 1949 óta a közösben dolgozom, két gyermeket neveltem fel. Sajnos mind a kettő elköltözött már a családi portáról. Amikor Vaüka lányomék is elmentek, kimeszeltem a verandát és nekiláttam múzeumom berendezésének. Hirdetem, vallom: erkölcsi, becsületbeli kötelességünk múltunk átmentése a jövőbe. Hagyományaink ápolása, megbecsülése nélkül mi sem várhatunk tiszteletet gyermekeinktől, unokáinktól. Az idén, vagy legkésőbb jövőre elkészül a községi tájház is, s akkor odaajándékozom az összes féltve őrzött portékámat a falumúzeumnak. Hrubík Béláék egykori saját, megárvult lakásukat ajánlották fel a köz javára a nemes cél érdekében. A szemüveges, fürgeléptű asszony egy szusszanásnyi időre félbehagyja a munkát, s büszkén hordozza körbe a tekintetét a verandában közszemlére kiállított holmikon. Pillantása a cementpadlót fedő rongyszőnyegen állapodik meg. — Magam szőttem fiatalasszony koromban — simít végig a mintákon — alaposan megdolgoztam vele. Ámde vendégeimnek is módfelett tetszik. Mert bizony kiállításomat sok látogató megcsodálta már. Kisiskolások is gyakran rám nyitják az ajtót. A múltkor is megállítottak az Antal lányok az utcán: „Tercsi néni — állt elém Tímea —, Marikával mi is elmehetünk megnézni a kiállítását?" „Gyertek csak bátran — invitáltam őket azonnal —, mindenkit szívesen látok." Jaj, a gyerekeket világéletemben nagyon szerettem. Amikor vagy két és fél esztendeig, az óvodában takarítottam, az apróságoknak kukoricacsutkából meg tarka, színes ruhadarabkákból készítettem ajándékot: a leánykák takaros csutkababát kaptak, a kisfiúknak pedig délceg huszárkapitányt nyomtam a markukba. Egy álló hétig a babák felöltöztetésével bíbelődtem. Ó, hogy lelkendeztek az ajándékok láttán a kis emberpalánták) Én meg — sírva fakadtam örömömben ... „Mondd Tercsi — szólított meg a minap az egyik falubéli asszony —, nem restellesz ilyesmivel foglalkozni?" „De nem ám! — vágtam rá azonnal — Sőt, büszke vagyok rá, hogy munkámmal másokat is megörvendeztethetek. Mert, csak annak az embernek van jövője, aki emlékszik a múltjára is." Egyszer az óvodában, a tüzrevaló fanyalábok között egy érdekes formájú rönkdarabra bukkantam. Elkértem az igazgatónőtől. letisztítottam, lakkfestékkel lekennéni ,,A hímzett, csipkegalléros inget még édesanyám készítette magának' ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei nyéken, de a Tavaszi szél... országos döntőjében is nagy sikert arattunk. Egyébként szólóénekesként is szerepelgettem. Legutóbb a Fehér László balladáját adtam elő. Esztendőkön át színdarabokban is játszottam. A Csemadok kovácsi alapszervezetének is alapító tagja vagyok. A szüleim is szerettek énekelni. Esténként apu a kúthoz telepedett és harmonikázott, anyuka pedig akár az udvar kellős közepén is tánca perdült a vidám zeneszóra. Egy régi kockás füzetbe több mint háromszáz népdal szövegét jegyezte már fel. Az írott szót is kedvelem, csak az a bökkenő, hogy kevés időt tudok szakítani az olvasásra. Én ugyanis nem érek rá unatkozni. Múzeumomba sok érdekes formájú gyökérzöldség, gyümölcs is bekerül. Az óvónő rendszeresen ellátogat hozzám a kisgyerekekkel. A verandán nem csupán ruhákat látni, egykori használati tárgyaknak is helyet szorítok. Minden egyes kiállított holmimat családunk valamelyik tagja készítette. Mostanság nyaranta szőlőpásztorkodom. A madárriogató bábukat hazulról vitt népviseleti ruhákba bújtattam, az élethü figurák még az élesszemü, éber seregélyeket is megtévesztették: az érőfélben lévő szőlőre vágyó madarak egyszerűen nem mertek leereszkedni a tőkékre. Az egyik alakban például óvónő lányomat mintáztam meg. Olyan remekül sikerük az utánzás, hogy amikor megpillantotta a sorok között álló kalapos bábot az egyik rokonom, hangos, jó reggelttel meg is süvegelte „őt". Egy másik rongyszobor anyja karjában pihenő gyereket ábrázolt. Egyszer valaki távolabb állította a csecsemőt édesanyjától. „Teréz — szóltak be mindjárt aznap a répaásásból hazafelé tartó asszonyok —, siess a szőlőbe, a kócapróság ugyanis elbóklászott jó szüléjétől. Hűvösek már az éjszakák, megfázik az a kicsi egyedül." Ezen mindannyian jót nevettünk ... A „Kozák csizma" majdnem tűzre került „A rongyszőnyeget magam szőttem hosszú téli estéken " tem, deszkadarabra állítottam, s azóta a „Kozák csizma" névre keresztelt akácfa darab is múzeumomat gazdagítja. Mint József Attila mondta, félek a játszani nem tudó emberektől. A népdalokat is nagyon szeretem. A fonókban, tollfosztókban szépséges énekeket tanultam. Mindig más lányos háznál adtunk egymásnak, meg az utánunk leselkedő legényeknek randevút. Éjfélig a kezünk járt serényen, aztán meg énekelgettünk. Piros rózsa menyecskekórusunkkal ezeket a dalokat népszerűsítettük. Az esztendők folyamán háromféle népviseletben léptünk színpadra. Bizony, nemcsak a kör13
