A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-13 / 3. szám

BESZÉLGETÉS KULKA JÁNOSSAL Egy arc a Szomszédokból Nehéz öt elérni. Sosem tudni, hol ját­szik. Öt napig nyomoztam utána, míg végül Budapesten utolértem őt. Szeren­csém volt. Kulka János örökmozgó em­ber. Amióta a Szomszédok c: televíziós teleregényben Magenheim doktor sze­repét alakítja, állandó utazás lett az élete. Éppenhogy kibújik a doktor sze­repéből, máris száguld vissza színházá­ba Kaposvárra, hogy itt életre keltse a „Most mind együtt” cimü zenés darab­ban a karmestert. — Kaposváron játszol, a Szomszédo­kat Budapesten forgatjátok. Hogy bírod ezt az ingázást? — Nehezen. Azért is nehezen, mert ez a hetedik évem vidéken. Ha megszá­molnám, hogy a lábamban vagy a ko­csim kerekében hány kilométer van, biztosan félelmetes szám jönne ki. De meg lehet szokni. No, meg ha az ember igazán szeret egy helyet, és szereti azt a közösséget, ahol játszik, nehéz otthagy­ni. A kaposvári társulat nagyon erős. Nehéz lenne a kollégákat otthagyni csak azért, hogy ne kelljen ezer kilomé­tert autóznom. Nincs családom, nin­csenek gyerekeim, ilyen szempontból „könnyebb" a helyzetem. — Lám milyen hosszú út vezet Ma­genheim doktor úrig. Vajon Magenheim doktor szerepe milyen úton jutott el hoz­zád ? — A rendezőt, Horváth Ádámot még főiskolás koromban ismertem. Akkori­ban készítette Petőfi Sándor sorozatát a tévében és meghívott próbafelvételre. Ez nagyon vicces dolog volt, mert akkor sem volt sokkal több hajam, és én mint Petőfi Sándor. Mondanom sem kell, hogy ez a szerep nem lett az enyém. De aztán a következő sorozatában, a Szé­chenyiben már játszottam. Ezután egy Molnár Ferenc darab jött, majd pedig a Szomszédok. Pár hónappal előtte szólt, hogy indul egy sorozat a tévében és ö fogja rendezni. Akkor még senki nem tudta, hogy ez lesz belőle. Először, egy un. próbaszámot csináltunk meg, amit házon belül a tévé illetékeseinek kellett megmutatni, hogy mégis hogyan fog ez kinézni. Mindenki azt mondta, jó, kezd­jetek bele. Tulajdonképpen ez minden­kinek új volt. A Magyar Televízióban is újdonságnak számított. Szép lassan be­letanultunk, belerázódtunk. — Hogy érzed magad Magenheim doktor bőrében? — Meg kell, hogy mondjam elég kör­­vonalazatlan szerep ez. Ezért nem tu­dok mást csinálni, mint magamra húzni a szerepet, hogy rám hasonlítson. A szerepem leírva: a jó doktor szerepe. Én azonban igyekszem nemcsak egy pozitív hős lenni a képernyőn, aki lobog a mentőszolgálat oltárán. Nem. Ez i­­genís rosszkedvű ember, neki is adót kell fizetnie, ott a felesége, aki elkölti a pénzét, a gyerek, akivel mindig bajok vannak, és hát az ügyelet. Szóval egy ember, akinek elég sok baja van. Az benne a jó, hogy a nézők ráismernek, hogy jé ennek is pontosan az a baja. — Az ipolysági (Sahyj származású hí­res sebészprofesszor édesapád mit szólt álorvosi működésedhez? — Ő nagyon elfogult velem szem­ben. Van olyan, hogy megkérdezem tőle, hogyan kell újraéleszteni, infúziót bekötni stb. Tudunk konzultálni. De mint mondtam, ö nagyon elfogultan nézi fia álorvosi működését. Az apám a szíve mélyén nagyon szeretett volna színész lenni. S szerintem kitűnő szí­nész lett volna. Láttam néhány előadá­sát az egyetemen, olyan könnyedséggel adott elő, hogy a számat tátottám. S úgy irigyeltem őt a magabiztosságá­ért... Ha nekem a fele lenne meg ebből. Most már biztos vagyok benne, hogy arra voltam kárhoztatva, hogy szí­nész legyek. Egyszerűen nem tudok mást elképzelni. Mégis az embernek annyi kételye van, annyiszor elbizonyta­lanodik. Rossz látni, hogy a színház nem olyan fontos dolog. Egyre keveseb­ben járnak színházba, az embereknek rossz a kedvük, és nem tudod, mit játssz nekik. Bár az igazán jó előadá­sokra mindig megtelnek a nézőterek, még akkor is ha a Szomszédokat sugá­rozza a televízió. — Mi történne akkor, ha úgy dönte­né!: nem játszod tovább doktor Magen­­heimet ? Kiálthatsz ? — Két hónap felmondási idővel kö­töttünk szerződést, pontosan azért, hogy elkerüljük a későbbi feszültsége­ket. Ha én úgy döntök, hogy júliusban nem akarok játszani, akkor májusban szólnom kell, hogy két hónap alatt en­nek megfelelően tudják alakítani a tör­ténetet. — Megfordult a felmondás gondolata a fejedben? — Nézd, ezt nagyon sokáig nem sza­bad csinálni, mert óhatatlanul rámra­gad ez a doktorurasdi, s ez nem tesz jót. Szakmai félelmei vannak az ember­nek, hogy egyszercsak a rendezők azt fogják mondani, hogy ez a Kulka nem tud semmit, csak ezt a doktort. Meg hogy minek hívjam, hisz úgysem hiszi el neki senki, hogy a szerepe szerint ép­pen ö egy asztalos és nem ez a Magen­­heim. Nem biztos, hogy ezt meg kell várni. De addig nincs nagy baj, míg emellett Goethe Egmontját lehet ját­szani, vagy Shakespeare Hamletjét. Vagy most ezt a karmestert. — Ha nem is hamleti mélységű a doktor szerepe, nem kétséges, hogy nép­szerűvé tesz. — Valóban soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még feszengeni fogok tőle, hogy be kell mennem egy boltba parízert venni. Ilyenkor azonnal összesúgnak az emberek: „Nézd már, parízert vett!" Vége azoknak az idők­nek, amikor be lehetett ülni valahová személytelenül. Ez a népszerűség. — Csak azt ne mondd, hogy nem jó érzés népszerűnek lenni. — Persze hogy jó, nagyon jó. — A magánéletedben mi jelenti ne­ked a sikerélmény érzését? —■ A főzés, ami nagyon szórakoztató dolog. Nekiállok főzni, és egyszer csak kész van, s ezt én csináltam. A másik ilyen sikerélmény az utazás. Mindenféle ismeretlen helyet felfedezni, külföldön vagy belföldön mindegy. BALÁZS ZSUZSA

Next

/
Thumbnails
Contents