A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 23. szám
HELYZETKÉPEK, GONDOK, GONDOLATOK b jP Amiként az eddigi írásaimból is kitűnt, hihetetlenül sokágú, sokgondú a szlovákiai magyar iskolaügy jelene és — jövője. Az eddigi helyzetképek, statisztikai adatok külön-külön és együtt is ezekre a meglévő gondokra irányították a figyelem sugarát. Én magam legalább is szeretném hinni, hogy így történt. Az eddig általam egybegyüjtött anyag mindazonáltal további kérdéseket és gondokat is tartalmaz, s úgy érzem, ezek is nyilvánosságot érdemelnek, mert kiegészítik — vagy teljesebbé teszik — mindazt, amit az eddigiekben a nemzetiségi iskolaügy helyzetéről összefoglaltam. Úgy érzem, ma már mindenki előtt világos az a tény, hogy megfelelő — anyanyelvi — iskolák nélkül egyetlen népnek, nemzetnek — nemzetiségi viszonyok között élő népcsoportnak még kevésbé — sincs elfogadható jövőperspektívája. Ez a megállapítás törvényszerűen ránk, csehszlovákiai magyarokra is érvényes. Mindazok a tények és adatok, amelyekről korábbi írásaimban szóltam, néhány súlypont köré vonták azokat a válságjeleket és jelenségeket, amelyek alapján a szlovákiai magyar iskolaügy helyzetét súlyosnak kell tekinteni. Az első és a legkritikusabb helyzetet a pedagógusutánpótlásban bekövetkezett mulasztások jelentik. A magyar nemzetiségű pedagógusképzés elhanyagolásának pontos látleletét nyomonkövethetjük a IMyitrai Pe-M dagógiai Intézet Stúdium a absolventi című 1988-ban megjelentetett kiadványában, amely 1962-től 1988-ig pontos dokumentációt közöl a jelzett intézetben végzett pedagógusokról. E kiadvány közlése szerint 1963 és 1969 között volt a legmagasabb a magyar végzősök száma; 155 és 81 a felső, illetve az alsó határ. 1970 és 1980 között a maximum 86 volt, a minimum pedig 45; a csökkenés aránya tehát egyértelmű. Ezt kővetően pedig 33 és 11 közöttire redukálódik a végzős hallgatók száma. Az 1980 óta bekövetkezett rendkívüli csökkenés így első látásra is meghökkentő. Mindezen túl a valóságos csökkenés még ennél is nagyobb. Ugyanis ezek az adatok a magyar nemzetiségű diákokra vonatkoznak, s ezeknek igen magas hányada egyrészt nem magyar iskolákból került Nyitrára, másrészt — tanulmányaik befejeztével — tanítani sem a magyar iskolákba kerültek. 1970-ig Nyitrán minden szakon és minden tantárgyból volt magyar nyelvű nevelés, az azt követő évektől elvétve egy-két tantárgyból volt előadás magyar nyelven, olyanynyira, hogy mára már a reáltantárgyak oktatására is alig akad magyarul tudó oktató. A lényeg, hogy az ilyen körülmények között végzett pedagógusok — megfelelő magyar nyelvi bázis nélkül — alkalmatlanok a magyar tanítási nyelvű iskolákban szükséges feladatok elvégzésére. Általános tapasztalat, hogy a végzősök jelentős hányadának nincs is szándékában odamenni. Ezek a tények az imént jelzett adatok reálértékét erősen megkérdőjelezik. Mindebből az következik, hogy a magyar nemzetiségű pedagógusképzés jelenlegi szerkezetében az egyre erősebben mutatkozó hiányok pótlására képtelen. Korábban már leírtam, most csupán megismétlem, hogy a közelgő ezredfordulóig mintegy 1 000—1 100 magyar pedagógus éri el a nyugdíjkorhatárt. A kérdés tehát az, hogy az ezredfordulón ki áll a helyükre?! S e kérdésre nagyon gyors és határozott választ kell találni. Nemzetiségi iskolaügyünk másik alapkérdése — amit én egyenértékűnek tekintek a pedagógusképzés állapotával —, hogy a magyar szülők igen magas hányada gyermekeit nem magyar iskolába íratja. (E sorozat bevezető részében kerületenként százalékos adatokat közöltem erről). Arra a kérdésre, hogy miért van ez így, lényegében elfogadható választ nem találtam. Valójában ilyen nincs is. Az viszont már kimutatható, hogy nemzetiségi társadalmunk mely rétegei gondolkodnak és cselekszenek úgy, miszerint gyermekeik számára a magyar tanítási nyelvű iskola nem elégséges. Tapasztalataim szerint a faluból városba került, értelmiségi sorba jutott szülők viszonylag magas hányada sorolható ide, akik az adott városokban diaspórában élnek. Ennél lényegesen magasabb csoport az üzemi és gyári munkások, valamint állami alkalmazottak körében ez a vélekedés. A vegyes házasságokból származó gyermekek többsége sem magyar iskolába kerül. Tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ehhez a tendenciához nagy mértékben hozzájárult a kisiskolák integrációja is. Ez egyáltalán nem jelentéktelen tényező, ha tudjuk, hogy az 1950-ben létrehozott magyar tanítási nyelvű iskoláknak a különböző átszervezések következtében napjainkig mintegy 40 százaléka — több, mint 200 iskola — szűnt meg. Általában a kistelepülésekről utazni kényszerülő gyermekek kétharmadát nem magyar iskolába járatják szüleik, holott korábban, amíg lakóhelyükön volt magyar iskola, oda jártak. Teljes szervezettségű iskoláink egy része, mint ismeretes, közös igazgatás alatt áll. Látszólag ezekben az iskolákban az oktató-nevelő munka problémamentes. Ez azonban valóban csak látszat. A gyakorlatban a magyar részleg pedagógusai hátrányos helyzetben vannak. Általában a pedagógiai tanácskozások, értekezletek, stb. nyelve ezen intézményekben a szlovák. Nem arról van szó, hogy ezt a magyar pedagógusok nem értenék, de mindenképpen gátlólag hat a szakmai problémák megvitatásában. Más kérdés, hogy egyáltalán indokolt, vagy indokolt volt-e közös igazgatás alá vonni ezeket az iskolákat? Véleményem szerint egyetlen elfogadható érv sem mutatható fel ezzel kapcsolatban. Azok a hivatkozások, amelyeket olvastam és hallottam, inkább frázisok voltak, mint gyakorlati megfontolásokon alapuló indoklások. Csupán egy példát említek. Általában az egy igazgatóság alá való helyezés fő indokaként az szerepel, hogy így a magyar tagozaton tanuló gyermekek jobban elsajátítják majd a szlovák nyelvet. Ez azért tarthatatlan állítás, mert ezekben az iskolákban a szlovák tagozatra járó gyermekek többsége is magyar anyanyelvű ... Az iskolákat látogatva szinte mindenhol gondot jelentett — és jelent folyamatosan — a beutazó gyermekek általános helyzete, elsősorban maga az utaztatásuk. Szlovákia-szerte naponta több ezer gyermek utaztatásáról van szó, ami nem csupán pedagógiai, tanulmányi, hanem egészségügyi és egyéb problémákat is magával hordoz. A gyermekek zöme ún. munkásbuszokon utazik, rendszerint pedagógusi felügyelet nélkül, ami nem mondható valami szerencsés állapotnak. Ezen túl pedig a gyermekbalesetek jelentős hányada is az utazások egyik egyenes következménye. Nem lehet véletlen, hogy Európában a gyermekbalesetek számát tekintve a vezető országok közé tartozunk ... A pedagógusokkal való találkozásaim, beszélgetéseim során sok szó esett a tankönyvekről, segédeszközökről, azok gyakorlati használhatóságáról. Általános és szinte egybehangzó vélemény volt, hogy a jelenleg használatos tankönyvek zsúfoltak, s gyakorta a tudományos rendszerezés hiányosságai is kimutathatók bennük. Külön és súlyos hiányként jelölik, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákban nem tanítják a magyar történelmet. Az idén lesz negyven éve, hogy a háborút követő nehéz évek után létrejöttek újra a magyar tanítási nyelvű iskolák. Ennek a negyven évnek a krónikája mindmáig megíratlan. A magam részéről egy korábbi riportsorozatban azokról a pedagógusokról készítettem portrékat, akik ennek az újjászerveződő oktatásügynek a mindenesei voltak. E mostani feljegyzések talán egy majdani tágabb összefoglaláshoz szolgálhatnak adalékul. Az elmúlt negyven év nemzetiségi oktatásügyünkben sok vitathatatlan eredmény mellett rengeteg gondot és megválaszolatlan kérdést is magával hozott. Kritikus helyzetbe jutott pedagógusállományunk és a magyar pedagógusképzés; országos viszonylatban a főiskolát és egyetemet végzett állampolgárok közül a miénk a legalacsonyabb arány, s a szülők körében gyermekeink továbbtanulására irányuló ösztönzés mértéke is igen alacsony. Ezek nem feltételezések, hanem csupasz tények, amelyeket a korábbi írásokban felsorolt adatok tesznek egyértelművé. Ebből pedig az következik, hogy a magyar nemzetiségű oktatásügy helyzete az ezredforduló előtt nem csupán reszortprobléma, hanem megoldásra váró politikai kérdés is egyben. GÁL SÁNDOR A szerző felvétele 12
