A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 23. szám
.AKITÖRÉS. . ÉVFORDULÓJÁN Már 45 éve, hogy 1944. március 19-én az 1938-as határokon belül élő magyar falvak és városok népe arra ébredt, hogy Horthyék szövetségesei, a német fasiszta alakulatok megszállták Magyarországot. Akinek ez nem tetszett, az hamar ráébredhetett arra, hogy „a mi szövetségeseink bizony nem kukoricáznak". Akkoriban már tömve voltak a magyar börtönök olyan politikai foglyokkal, akik nem értettek egyet a Horthy-féle úri rend kegyetlen kizsákmányolásával, akik ellene voltak egy újabb világháborúnak, akik a német fasiszta-imperialista szövetségben jövőjük tragédiáját látták, akik meg merték kérdezni azt is, hogy mit keres a magyar honvéd a Don-kanyarbanl? A sátoraljaújhelyi börtönben is mintegy 400, főleg a „legveszélyesebbnek" minősített elítélt — magyar, jugoszláv, csehszlovák és ukrán — hazafiak már hosszabb ideje szenvedtek a rossz koszt, a hideg, de főleg a jól ismert Sombor-Schweinitzer féle kínzókamrától. A bebörtönzöttek körében a kegyetlen kínzások ellenére is élt a remény: közelednek a felszabadító szovjet seregek. Rájuk nézve a legrosszabb: a német fasiszta megszállás izgalommal töltötte el mindannyiukat, főleg amikor arról is tudomást szereztek, hogy a Gestapo megbízásából a nyilaskeresztes bandák a már előre elkészített listák szerint összeszednek minden kommunistagyanús — és baloldali — polgárt, és kegyetlenkednek mindenkivel, aki valamilyen formában nem ért egyet a fasiszta megszállással, az öldökléssel, a háború folytatásával. A bebörtönzöttek, főleg a jugoszláv elvtársak, úgy határoztak, hogy inkább vállalják a nagyon is kockázatos kitörést, mint a kegyetlen, nagyon is jól ismert Gestapo-kínzását avagy a gázhalált. Az emlékezetes napon, 1944. március 22-én délután 4 és 5 óra között lefegyverezték az őrséget, kinyitották a zárkák ajtaját és felszólították a foglyokat, hogy meneküljenek. Sokuknak sikerült kijutniuk a börtönből, de már az utcákon tűzharcra került sor a németek, a magyar csendőrök és a foglyok között. Számos elvtárs már itt elesett. Többen kénytelenek voltak visszavonulni zárkáikba. A vadászat késő estig tartott, a városban és a környező erdőkben. Az „eredmény" 64 halott és sokkal több súlyos sebesült. A börtönben a kínzás, a vallatás több napon át tartott, a legkegyetlenebb módszerekkel. Működött a gumibot, a bikacsök, sőt még az A kitörés hőseinek emlékműve Sátoraljaújhelyen Az életben ma- ► radt antifasiszták egyik csoportja Budapesten, 1945-ben. Balról az első: Bazsik Renáta. akasztófa is, mert 11 elvtársat, a kitörés szervezőit pár nap múlva helyben, a börtön udvarán végeztek ki. A kitörés 45. évfordulóján, 1989. március 22-én az ellenállók és antifasiszták magyarországi szövetsége emlékezést tartott. Az összejövetelen részt vettek a még élő egykori foglyok, a környék és a városok lakói közül számosán, valamint a meghívott jugoszláv, csehszlovák és kárpátukrajnai elvtársak. Jugoszláviából a hivatalos küldöttségen kívül — amelynek tagja volt a budapesti jugoszláv nagykövet is — sokan eljöttek tisztelegni elesett bajtársaik sírjaihoz. Csehszlovákiából a kéttagú hivatalos küldöttségen kívül, melynek én voltam a vezetője, még húsz, Kassáról jött elvtárs vett részt az ünnepségen, köztük hárman olyanok is, akik a kitörés résztvevői voltak és viszszatértek a németországi koncentrációs táborokból. Kárpátaljáról négyen jöttek. Hármuk a kitörés résztvevője volt. Egyikük, a sátoraljaújhelyi börtönben született. A 45. évfordulón, március 22-én délelőtt az MSZMP épülete előtt a koszorúk után a felsorakozott küldöttségek elindultak halotti csendben az elesett bajtársak emlékműve és síremléke felé, ahol már nagy tömeg várakozott a megemlékezökre. A magyar állami himnusz hangjaival kezdődött a kegyeletes ünnepség. Azután egy olyan szavalat hangzott el, amelyet az egyik halálra ítélt írt a kivégzés előtti órákban ... A jelenlevők százai könnyeztek... Az emlékmű és a sírhelyek megkoszorúzása után elmondott emlékbeszédek a negyvenöt éve történtekről szóltak. Mi, a kassai származású Bazsik Renáta urnáját elhelyeztük a 45 évvel ezelőtt elesett bajtársak síremléke mellé. Bazsik Renáta néhány nappal előbb öngyilkos lett. Hogy miért? Talán azért, mert nem bírta el azt, hogy — amiért 64 bajtársa életét áldozta, és ő maga is csak a csodával határos módon menekült meg 45 évvel ezelőtt a haláltól (tudniillik súlyos sebesültként, a teherautón a halottak közé került, és a börtön udvarán vették észre, hogy még él) — ma újból veszélyeztetve érezze azt, amiért ő is kész volt életével fizetni. Valamennyien könnyeztünk, mikor az egyik jugoszláv elvtársnő (Renáta régi jó barátja) sírva búcsúztatta, eleget téve Renáta utolsó kívánságának, miszerint elesett bajtársai között kíván pihenni. A börtön falán tábla hirdeti a 64 hős nevét. Itt először a jugoszláv antifasiszták és ellenállók szövetsége nevében küldöttségük vezetője mondott rövid beszédet. Utána a csehszlovák küldöttség vezetőjeként a következő szavakkal emlékeztem a csehszlovák antifasiszták szövetsége nevében az 45 évvel ezelőtt elesett bajtársak emléktáblája előtt: „Szövetségünk a Csehszlovák Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elküldött bennünket ezen emlékezetes helyre, hogy lerójuk kegyeletünket, hogy tisztelegjünk elesett bajtársaink emlékművénél. Azon magyar, jugoszláv és csehszlovák hazafiak emlékművénél, sírjánál, akik itt, Magyarországon, de odahaza is, saját hazájukban nem értettek egyet az úri rend kegyetlen kizsákmányolásával, uraink árulásával, tehát azokkal, akik elárulták népüket, és kiszolgáltattak bennünket az idegen fasiszta megszállóknak. Azoknak emlékművénél, akik meg merték kérdezni, ezen árulóktól például azt is, hogy mit keresnek a magyar vagy szlovák katonák a Don-kanyarban. Akik a német fasiszta hadsereg magyarországi megszállása után az egyedüli kiutat már csak a kitörésben látták, vállalva inkább a nagyon is kockázatos fegyveres harcot, mint a fasiszta gyilkosok kínzókamráit a gázhalált, mert ebben látták a reménység nagyon is halvány szikráját. Legyen tehát az emlékmű MEMENTO, figyelmeztetés örökre minden becsületes hazafinak, bárból is él, arra, hogy a szabadságért nagyon drága árat kellett fizetni minden népnek. Őrködjünk és féltsük azt, amiért a múltban oly drágán fizettek népeink. Ügyeljünk arra, hogy soha meg ne ismétlődhessen az, amiért elestek hajtásaink 45 évvel ezelőtt." Itthon is sokat gondolok a hősökre. Nagyon kifejezőnek tartom azt, amit Bazsik Renáta a kitörésről írt egyik cikkében néhány éve igy fogalmazott meg: „A sátoraljaújhelyi emlékmű előtti sír magyar, szerb, szlovák és ruszin kommunisták maradványait őrzi. Felejteni nem tudjuk őket. Tetteikkel a népek szabadságvágyát fejezték ki, halálukkal a Duna menti népek testvériségét pecsételték meg." FÁBRY ISTVÁN Archívumi felvételek 13
