A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 23. szám
Mikszáth Kálmánnal szülőföldjén i. Akárhányszor átutazom a Szklabonya környéki falvakon, a Kürtös-patak völgyében, nem tudok úgy elmenni, hogy képzeletben legalább egy két percre ne idézném az írót, Mikszáth Kálmánt. Hisz annyiszor beírta ezt a tájat regényeibe, novelláiba vagy karcolataiba ő maga is; s aligha akad író, akinek művei nagyobb mértékben át lennének szőve hazai vonatkozásokkal, mint az övéi. A nagy palóc kimondottan szerette ezt a vidéket. Gyermekkorától csodálója és szerelmese volt a folyócska völgyének, a pléhtomyos templomoknak és az apró falvaknak, a dimbes-dombos határnak, a tölgyeseknek és a füzeseknek. Ahogyan Mikszáth a Kürtös-völgyét látta A Kürtös-patak völgyében vagyunk hát. „Ahol a pléhfedelű tornyok tündökölnek a lapályon, azok a palócfalvak, ott teremnek a karcsú, szikár barnák, amott a hegyoldalban, a lenhajú, pirospozsgás nyeveszták (menyecskék). Az ember úgy látja őket a messzilátón a mezőkön, pirosló kendőikben, mint valami pipacsot a rozsok között." Mikszáth legtöbbször hasonlatait is ettől a tájtól vette. Az író gyakran idézi munkáiban magát a Kürtös-patakot is, hol Bágynak, hol pedig Nesztének nevezve azt. „Hej, szép az a Bágy. (...) Hogy szükdell, hogy harsog, a buja páfrányok között; szikláról sziklára ugrik, a lapályon elandalog; fölséges gyep rámájában erre fordul, meg visszaszalad, mint valami játszadozó kiskutya. Öröm vele együtt lenni." — olvassuk a Krúdy Kálmán csínytevései című kisregényben. „Igaz lehet-e, hogy ez a Bágy valaha, a középkorban, nagy folyam volt?" — teszi fel a kérdést néhány lappal odébb. Majd megadja rá nyomban a választ is: „A hagyományok legalább azt állítják és hozzáteszik, hogy homokjában aranypor bőségben találtaték, csak meg kellett szitálni." Aztán idézi a mondát, mely szerint Szent László király katonái is megálltak a folyónál, s a németek üldözése helyett aranyporral rakodtak meg. Azonban a király könyörgésére összecsukódtak a folyam partjai, s a hely „gyeppel benőtt közönséges mezövé vált". Mikor aztán a németek fogyni kezdtek az országból, a Bágy lassan-lassan nyiladozott, és újra aranyhomokot hordott ki az anyaföld belsejéből. A Prakovszky, a siket kovácsban a furcsamód kanyargó, olykor sok boszszúságot okozó folyót eleveníti meg: „A Neszte kiérvén a faluból (Nagykürtösből — Cs. K. megj.) egyenest az erdőnek kanyarodik s ott kószál szeszélyesen, előre szalad meg visszatér, mint fürge kis kutya, néhány helyütt az erdőben az országutat kettéhasítja, amely mulatsága sok pénzben vagyon a nemes vármegyének, hidakat kelletvén föléje csináltatni." Szeszélyes lehetett Mikszáth idejében is ez a Bágy, vagyis a Kürtös-patak. Viselkedése persze az esőzésektől, a kékkői (Modry Kamen) hegyek csapadékmennyiségétől függött elsősorban. A bágyi csoda című novellában többek közt ezt olvassuk; „Jámbor bágyi patak, még lefelé is ímmel-ámmal folyik. Felújított Mkszáth-ház Szklabonyán Maholnap nekigyürközik a homok s megissza az egészet egy kortyra." A néhai bárányban épp a fentiek ellenkezőjeként mutatkozik be a patak: ......csak a megdaga'dt Bágy hömpölygő vize, mely sziláján, zúgva vágtat a kertek alatt, mutatja, hogy odafenn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás." Kata-fürdő. Peszerény-puszta s a szülőfalu A meredek tölgy- és akácerdőkkel övezett Sósár-fürdő az első Kürtös-völgyi megállónk. A gyógyforrás Zsély (Zelovce) községhez tartozik. A helyet egészséges levegője, kies vidéke, különösen flórája és hatásos vize miatt egykor sokan felkeresték. Az Osztrák—Magyar Monarchia idején nyaranta hetven család is üdült egyszerre Sósár-fürdőn. Gyógyvizét a karlsbadi (Karlovy Vary) és a marienbadi (Marianské Lázné) vizekkel egyenértékűnek tartották. Hajdan itt volt a nógrádi nemesség találkozóhelye is. Különösen a sósári Anna-bálok vonzották a szórakozni vágyókat. A szájhagyomány szerint a Wesselényi-összeesküvés szálait is itt kezdték szövögetni fürdőzés közben a föurak. Persze ezt csak az érdekesség kedvéért említjük, a valóság feltárása még várat magára. Azt viszont biztos forrásból tudjuk, hogy a fürdő vendége volt több alkalommal is Mikszáth Kálmán. Nem csoda, hisz a szomszéd falubéli fiatalember útjai gyakran vezettek errefelé, elsősorban a megyeszékhelyre, Balassagyarmatra. Prakovszky, a siket kovács című regényében ir a helyről Mikszáth, melyet ott Kata-fürdőnek nevez. Az alábbi sorokat idézzük müvéből ízelítőül: „Inkább eljárogattam e helyett (a nagykürtösi vasárnapi istentiszteletek helyett — Cs. K. megj.) vasárnaponkint kuglizni a közeli Kata-fürdőbe. Vonzó mulatság, mert új. Igaz, hogy csak fából vannak benne a dámák, a bal dáma és a jobb dáma, de talán jó is. Az ember leüti őket, de ők nem ütik az embert." A Zsély utáni Peszerény-puszta (Peserany), a hajdani uradalmi központ a nagy park néhány megmenekedett fáján kívül szinte semmit sem őriz a régi világ hangulatából. Csaknem minden átalakult itt; a Tesla üzem csarnokaiban a járás szorgos kezű asszonyai készítik a különféle elektronikai alkatrészeket és tekercseket. Mi ismét Mikszáthot idézve járjuk körbe a tájat. Az író novelláiban ugyanis fel-felbukkan Peszerény neve is. Elsősorban azokban, melyekben a gyermekkor emlékei jönnek elő. A fahuszár meg a lova meg a ló sípja című kedves novellát olvasgatva, majd a peszerényi országutat járva szinte magunk előtt látjuk a szklabonyai gyerekek közt vidáman futkározó kis Mikszáth-fiút, aki együtt rohan pajtásaival a peszerényi kocsmáig. Mert hogy „forgalmas" út volt ez akkor itt, helyenként csárda is épült a szélére, hogy benne megpihenhessenek és szomjukat olthassák, akik útra kerekedtek. Itt várták a szklabonyai gyerekek is az ebecki nemesurat, az elszegényedett Divényi Józsefet, azaz a novellabeli Szepi bácsit. Azt az embert, akinek birtoka bár tönkrement, mégis maradt pénze arra, hogy a hires gyarmati vásárokból csekélyke ajándékot: fahuszárokat s egyebeket hozzon rajongóinak. „Mi, gyerekek, egész Peszerényig elmentünk eleibe — olvassuk a novellában —, hogy a nagy pillanatot siettessük, mikor a két izzadt szürke feltűnik az esthomályban. A peszerényi kocsma vagy három kilométernyire van a falunktól. Innen kezdődött a Szepi bácsi terrénuma. Itt már várta egy csomó gyerek, s azontúl aztán egész hazáig szembetalálkozott pártfogoltjaival és kegyenceivel, kik karlengetésekkel jelezték, hogy itt vannak." Peszerény és Szklabonya között, a Mikszáth által is jól ismert Madzag-hídnál a népi emlékezet szerint több kísértés történt. Zsélyben jegyeztem le Böhm Józsefnél, hogy a peszerényi puszta után hajdan valami lovas ütötte agyon magát, s annak szelleme kísértett a hídnál. Szklabonya (Sklabiná), Mikszáth szülőfaluja a következő Kürtös-völgyi állomásunk, ahol — az író iránti tisztelet is úgy parancsolja — hosszabb időt kell töltenünk. A kis község a Kürtös-patak jobb partján települt, amerre a Bágy felveszi a Palojta-patak vizét. Itt mosódik egybe a szlovák—magyar nyelv- és etnikai határ is. Egy 1330-ban kelt oklevél említi először a falu nevét Sklabanya alakban. Plébániája is igen régi, már az 1 332— 37-es pápai tizedjegyzékben szerepel. A római katolikus templom 1396-ban épült gótikus stílusban, de „a sok javítás kivetkőztette eredetiségéből." Reneszánsz formára alakították, majd a XVIII. században barokkosították. A község földesurai hosszú időn át a Balassák voltak, akiket a Koháryak és a Zichyek követtek a birtokban. A múlt században a falunak gőzmalma és vízi hengermalma volt. Határában pedig savanyúvízforrásra és kőszéntelepekre bukkantak. A községhez tartozó Kishegyen bronzkori leletek kerültek a felszínre, de találtak a régészek errefelé őskőkorszakbeli leleteket is. A statisztika 1720-ban 5 magyar és 9 szlovák háztartást írt össze Szklabonyán. 1828-ban 109 házban 780 ember lakott. A falu lakosainak száma 1892-re 711-re apadt. Közülük nyolcvanötén voltak magyar nemzetiségűek. A lakók számának eme szembetűnő csökkenése minden valószínűség szerint az 1866-os nagy tűzvész és az 1873-as kolera következménye. Az utóbbinak a lakosság egyharmada lett az áldozata. Köztük Mikszáth édesanyja is. „Szegény édesanyámat is ő vitte el — emlékszik vissza az író A fekete asszony című elbeszélésében —. Mikor megkaptam a levelet, már el volt temetve. A tizenkét éves Gyula öcsém 10
