A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-26 / 22. szám
kerülhetett oda, de nekem nem tűnt olyan tökéletesnek. — Ezt te úgyse értenéd meg — mondta mozdulatlan ajakkal. — Ezt te nem érted, mert inkább ahhoz a tigrishez hasonlítasz, mint hozzá ... És simogatni kezdte a hajam. Tán azt hitte, az is csíkos, akár a fenevadé. Ellöktem magamtól a kezét. — Ember vagyok, érted? A világűr meghódítója. Gondolkodom és mérlegelek. az állatokhoz semmi közöm ... Megcsókolt, átölelt és a falhoz vezetett valami padféléhez. Egyre azt suttogta a fülembe, hogy szeret, hogy tetszem neki, hogy legyek az övé ... És vetköztetni kezdett. Már rég nem volt dolgom növel. Felzaklatott. Dehát a testvére ott ül pont fölöttünk. Látnia kellett bennünket. Mondtam is neki. — Az nem a testvérem. Az a férjem. Ijedten léptem el mellőle. A férje felállt ott fölöttünk. Nem törődtem most azzal, miért is hasonlítanak annyira egymásra, hanem a falhoz rohantam, hogy valamiképp kitörjem, de az hirtelen megnyílt előtten. Utcafélére jutottam, pont a férje karjába, aki mintha várt volna rám. Sarkon fordultam, és mintegy száz méternyit rohantam a hatalmas házak között. A sarkon szintén összefutottam vele, befordultam hát egy másik utcába, de ott meg hirtelen három példányban is láttam magam előtt, a következő utcában a növel is találkoztam, s csak aztán a téren döbbentem rá, hogy ezek nem az üldözőim, hanem a városka lakói, mind kékbőrűek, nagyszerűek, harmincévesek és krétaiak — mind egyformák. Valami stadionfélébe gyülekeztek, és egy óriási üvegkocka kötötte le a figyelmüket. A mi földi dzsungelunk volt látható abban az akváriumban, és egy szerencsétlen űrhajós épp egy tigrissel viaskodott. De nem én voltam az. Ez néger volt, s úgy tűnt, hogy neki több esélye és tapasztalata volt, hogy kell felvenni a harcot az ilyen fenevaddal. Feltűnt, hogy főleg nőket láttam magam körül, mind egyforma, fenemód izgult mindahány: sikoltoztak, a körmüket rágták, mintha az ókori Rómában az arénába lökött gladiátorok küzdelmét néznék. Nagyon sértőnek találtam. Az arisztokraták! Mit gondolnak ők? Mi abban a tökéletes, hogy házuk kupolájában ülnek, mint egy kotlós, és bámulnak maguk elé. mint valami fakir? S mi a céljuk azzal, hogy fiainkat egyszerűen elrabolják gladiátorszerű játékaikhoz? A néger éppen most maradt alul a küzdelemben a szemem láttára. Láttam, amint a tigris marcangolja belső részeit, s az egyik nő nekiront az üvegkocka falának. — Ez szörnyűség! — ordítottam. — Szégyellhetnétek magatokat! Ti vagytok az állatok! És rávetettem magam a hozzám legközelebb álló kékbőrű férfira. Meg akartam verni. De csupán az öklöm roncsoltam szét az állón. Ö meg se rezzent. Azt mondta, ne féljek. Épp a megmentőm volt, a férj! Kézen fogva vitt magával a házuk kupolájába. Néhány pillanat alatt történt mindez. Láthatóan nem volt féltékeny. Beszélni kezdett. — Ezek az őserdei élet-halál küzdelmek nekem is ellenszenvesek — mondta. — Egészen más dolgokkal foglalkozom — mutatott maga köré. A dolgozószobája kékebb volt. mint bármi ebben a városban. A falakban nagy darab kristályok villogtak, bennük rengeteg színkép, amelyek kölcsönösen kiegészítették egymást. Akár egy absztrakt képen, vagy mint a gyerekjátékok színes üvegkockpin. — A színképek harmóniájával foglalkozom — mondta fölényes mosollyal, mert tudta, hogy úgysem értem. — Az egyik elődöm ugyanis felismerte a megismerés és a szépség közötti összefüggést. Tovább foglalkozunk hát ezzel a kérdéssel, hogy ugyan mennyire igaz a szépség, s szép az igazság, és hogy zárhatja ki egyik a másikat. Ezt már értettem. — Az én nemzedékem az egyöntetűség megteremtésén munkálkodik. Ez a legfejlettebb agytevékenység. Már évszázadok óta csak azok szaporodhatnak, akiknek erre megfelelő adottságaik vannak... — Hát azért olyan tökéletes! — szakítottam félbe. A fajelmélettel érték el ezt a szintet. Megtervezték az utódokat! Egyszeriben hívője lettem annak a kék fajnak, illetve bolygónak, hiszen tulajdonképpen a MEÉSZ eszméit valósították meg. — A feleségem sokkal többet tud ezekről a színképekről, mint én — folytatta. — A féleségeink rendkívüli képességekkel rendelkeznek. — Dehát miért kell ehhez a tigris? Miért szemelnek ki minket? — ezt nem értettem sehogy. — Miért hozták létre a mi dzsungelünk mását a város terén? Szomorú ábrázattal nézett rám. — Mert minket már nem szeretnek. Mi nem tudjuk őket tűzbe hozni, velünk már nincsenek gyerekeik. S a mi civilizációnk feladata máig se tisztázott. Idő előtt kihalunk. Meg kell menteniök minket! Csaknem könyörgött. Alattunk a tigrisbőrön feküdt a felesége. Mellette haladt el a helyiségbe jövő kigyógyitott néger űrhajós a megmentöjével. Dühbe gurultam. — Hát nem érti, hogy az úgynevezett szerelem irányítja az élőlények cselekedeteit? A nők ugyanis hajlamosak arra. hogy alacsonyabbrendű férfiakat válasszanak ki maguknak. Ki vagyok én tulajdonképpen magához képest? Sokkal kevesebb, mint a kibernetikus, még a majomnál is kevesebb. Szörnyű érzés volt. Eszembe jutott Lída miatti ellentétünk. Végre megértettem mindent. Tetszünk nekik, lázba hozzuk őket, mert még képesek vagyunk ordítani a dzsungelben. Lenézik a tökéletes tudósokat, mint Lída is. De miért ? Hisz ezáltal lenézetik saját fajukat is. — Ezt nem szabad megengednie — ellenkeztem nagy hévvel. — Nem szabad engednie, hogy az ösztönök diadalmaskodjanak ... Erre kézen fogott: — Ön a mi egyetlen reménységünk! — mondta egész testében reszketve, és komor pillantást vetett a színképeire. Csaknem térdre borulva könyörgött: — Nem szabad, hogy fajom kihaljon! Mentsen meg bennünket! Könyörgöm ... Már régtől figyeljük magát a világűrben. Hisz magának mindig a nők járnak az eszében, a szaporodás, az együttélés. Ezért esett magára a választásunk. Legyen olyan kedves ... — És volt olyan kedves? — kérdeztem XX hadnagyot, aki hovatovább egyre jobban pirult és restelkedett, mint egy kölyök. — Volt olyan kedves? — Mit tehettem volna? Valóban állandóan Lída járt az eszemben. De elhatároztam, hogy megbüntetem, meggyőzöm ezt a némbert arról, menynyire téved. Azt a látszatot akartam kelteni, meggyőzően alakítani, hogy az emberiség sokkalta értéktelenebb, nem altjuk az összehasonlítást az ő kék társadalmukkal szemben. Megjátszottam a szélhámost. De milyen erőfeszítésembe került! Gondosan ügyeltem minden mozdulatomra, tettemre, ordítottam a feleségével, gyötörtem, szeszélyes voltam, mindig más ételt követeltem, cserélgettem a felőltöm, szlapáltam naphosszat. Bántalmaztam is. Meg akartam vele utáltatni az emberrablásokat egyszer s mindenkorra. De fogalma sincs, mennyire tetszett neki ez az egész. Szórakoztatta, mint valami színházi előadás. És még odaadóbban szeretett, hiába szórtam szét könyveit is. Végül már nem tudtam, mitévő legyek, annyira ellenszenves voltam már magamnak is. hogy alig bírtam elviselni, de az a nő szinte őrjöngött a kéjvágytól. Elhatároztam, hogy móresre tanítom őt is, meg a Kék bolygó valamennyi némberét. Ezentúl nem voltam hajlandó másutt enyelegni vele, csakis a férje dolgozószobájában, ott fönn a tetőzet alatt. S ahogy odavitt magával — a férjét természetesen finoman kitessékelte — összetörtem minden műszerüket, kémcsövet, feljegyzéseiket, a színképet és kristályokat, amikkel ez a faj kísérletezett, akiket már annyi nap és éjszaka „igyekeztem megmenteni". Kiszórtam mindent a földre, és úgy éreztem magam e romhalmaz fölött, mint a felkelő a barikádon. Mint az elnyomott cseléd, aki megmenti arisztokrata ura fajtáját, mint a lenézett szolga, aki kiegyenlíti számláját úrnőjével. Ripityára törtem az egész laboratóriumukat. S el tudja képzelni, mily erőt kellett venni magamon, hogy ezt megtegyem? Egész életemben nagyra becsültem a bonyolult műszereket. Sokkal inkább tanulmányoztam volna őket, minthogy öszszetörjem. Egész életemben absztinens voltam, ott meg naponta leittam magam. Soha nem tulajdonítottam el senkitől semmit, ott meg tele volt a zsebem mindenféle alkatrésszel. Ifjú koromtól fogva nem volt senkihez rossz szavam, ott meg úgy káromkodtam, akár egy kocsmatöltelék. De ez az orvosság mintha hatott volna. Azon az éjszakán ugyan még hevesebben, odaadóbban szeretkezett velem, de nyomban reggel felkeresett a férje. Egy veranda felé vezetett. — El kell tűnnie! — mondta. — Figyelmeztettem önt. Ne okoljon semmiért! Mondtam magának, hogy sokkalta alantasabb vagyok önnél. Emberi módon viselkedtem. Nálunk odahaza ez ideig nincs kiválasztott nemzedék. Az én édesapám akár útonálló is lehetett... — Igazán kedves — mondta. — Nagy érdeklődéssel figyeljük ... — Figyelnek? Hogyan figyelnek engem? Bizonyára távközvetitéssel. Tán csak nem figyeltek akkor is, ahogy tönkretettem a laboratóriumot? Hisz akkor minden ... — Természetesen figyeljük. Óriási sikere van. Városunk minden asszonya magába szeretett — és lefelé mutatott. Hátul, a műdzsungelnél tényleg csak néhányan üldögéltek. Tehát hős lettem a üzemükben. Apollójuk. Ha nyomorékká teszem azt az asszonyt, tán a mai napig se engedtek volna el, s férjeik ellen újabb asszonyháborút indítottak volna. A próbálkozásom tehát balul ütött ki. Nem tántorítottam el őket az afféle szórakozástól, nem sikerült megutáltatnom velük a férfiainkat. Ellenben megmentettem önmagam. Ezt eredményezte. Meg kellett szabadulniuk tőlem, nehogy asszonyaik összemarakodjanak miattam. A néger kollégámról semmi hír a mai napig se. Alighanem kellően udvarias, azért nem töri a nyavalya őket érte. Visszakerültem hát a mozgólépcső legfelső fokára, szinte néhány perc múlva, s másnap nyomban ki is léptem a MEÉSZ-ből. A szerelem mégsem olyan egyszerű dolog. Aligha lehet mellőzni, megszüntetni A jövő nemzedéket nem tervezhetjük csak úgy, ahogy a modem fajvédők elképzelik. Rádöbbentem, hogy ez nemcsak a szerelmesek legfőbb gondja, hanem mindannyiunké. Hisz a művészetek semmi egyébbel se foglalkoznak, az emberiség végeredményben csak arról elmélkedik, hisz életünk nagy részét a két nem kapcsolatának szenteljük. Még az a szerencse, hogy csupán két nem létezik. Mennyire más, bonyolultabb lehet az élet az olyan bolygón, ahol többnemüség van. Nem tudtam tovább hinni a MEÉSZ- ben, már nem vagyok a régi XX hadnagy. Arra is gondoltam, hogy még a nevem is meg kellene változtatnom. Nem tudom. Most állandóan az a Kékbolygó jár az eszemben. És eljöttem önhöz, hogy tanácsot kérjek. Mit tegyek? — Meglátogathatja Üdét — mondtam neki. — Néhány héttel ezelőtt szakított a kibernetikussal. De nehogy neki is megjátssza magát! Azért szakított vele, mert kezet emelt rá. Nem minden nő egyforma, és Lidának alighanem mégiscsak az XX hadnagy, a tökéletes férfi imponál. A szerelemnek ugyanis szintén van kezdete meg vége. Ilyen értelemben sem egyszerű dolog. Mint ahogy az egész élet nem az. Néha még csodálatosabb is, mint bármilyen elképesztő kozmikus történet. Vércse Miklós fordítása 15
