A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-28 / 18. szám

••• Sorozatunkban, mint emelitettük, sort szeretnénk keríteni a Szovjetunió irodalmára is. Mindenki tudja azonban, hogy a szovjet irodalom nem egy népnek, hanem népek sokaságának az irodalma. Egyesek szerint hetvenhét, mások szerint több mint száz nép irodalmának az összessége az, amit szovjet irodalomnak hívunk. így, tekintettel a soroza­tunk előszavában elmondottakra, mi éppen e nagy irodalom legnagyobb és legismertebb ágára — az orosz literatúrára nem tértünk ki, inkább a Szovjetunió nem orosz népeinek a kevésbé ismert irodalmait szeretnénk köze­lebb hozni olvasóinkhoz. No, nem mind a százat, még csak nem is mind a hetvenhetet, csak a legfontosabbakat. A tizennégy tag­­köztársaságét, a kisebb autonóm köztársa­ságok irodalma közül néhányat: a tatárt, baskírt, abházt, vogult. A legtöbbjüket kü­­lön-külön, néhányukat pedig összevonva. Minthogy a Szovjetunió népeinek történe­te és irodalma nemcsak azóta létezik, amióta a Szovjetunió fennáll, így mi sem természe­tesebb annál, hogy egy-egy adott nép irodal­mának a régebbi történetét is górcső alá vesszük. Hiszen e népek írói között vannak világirodalmi rangú nagy alkotók, akik na­gyon régen éltek. S itt nemcsak az egyes népek eposzainak, hösemlékeinek. mesé­inek, mondáinak ismeretlen szerzőire gondo­lunk. hanem olyan alkotókra is, mint a grúz Sota Rusztave/i, az üzbég Nevái, az azerbajd­zsán Nizámi vagy a tadzsik Firdauszi. Hogy ez utóbbiakkal kezdjük: máig vitatott kérdés, vajon mennyiben tadzsik. üzbég, azerbajdzsán író a perzsa vagy a török iroda­lomban is klasszikusként számontartott Fir­dauszi. Nizámi. vagy Nevái. Aligha a mi tisztünk e kérdés eldöntése. Ezek az írók nem csupán egy irodalomnak a klasszikusai. Így azoknak is igazuk van, akik Firdauszit. Nizámit vagy Neváit tadzsik, azerbajdzsán avagy üzbég klasszikusnak (is) tartják. Ha ebből a felfogásból indulnak ki, nem­csak a legrégibb irodalom, hanem a legtöbb világirodalmi rangú írót mondhatja magá­énak a tadzsik. vagy ha jobban tetszik: a perzsa-tadzsik literatúra. Ahogy a görög irodalom is a legnagyobb ' költővel, Homérosszal indul, a perzsa-tadzsik irodalom is a legnagyobb költeménnyel, Fir­dauszi „Sahnáméjávar, vagyis a Királyok Könyvével születik meg. A magyar olvasó szerencsés helyzetben van, mert a „Sahná­­mé" részleteiben több ízben is megjelent magyarul, legutóbb éppen a kitűnő műfordí­tó, az „Iliászt" és az „Odüsszeát" is tolmá­csoló Devecseri Gábor fordításában. De ki volt Firdauszi? 934-ben született a mai Tádzsikisztán területén s 1020-ban vagy 25-ben húnyt el. A legenda szerint a „Sahnámé" hatalmas költeménye annyira megtetszett az uralko­dónak, hogy minden párversért egy aranyat ígért neki. A költő közel harminc évig dolgo­zott az eposzon s 1010 körül fejezte be művét. A hatalmas terjedelmű nemzeti eposz a világ teremtésétől, a mitikus királyok korától kezdve az utolsó szászánida uralkodó bukásáig énekli meg az eseményeket, törté­néseket. Az eposz nem alkot egységes egé­szet, lényegében az egyes királyokhoz kap­csolódó kisebb történetek láncolata. Mint említettük: Firdauszit, akinek neve egyébként „Paradicsomit" jelent, a tadzsik nép is a maga nagy költői közé számítja, mert a Sahnámé költőjének Kelet-lránban volt a hazája és itt keletkeztek s éltek erede­tileg azok a mondák is, amelyeknek a halha­tatlan költemény maradandó életet adott. A tadzsik nép nyelvében még él a Királyok Könyvének számos olyan szava, amely má­sutt már elenyészett. Ezért, amikor a Szov­jetunió 1934-ben kivette részét Firdauszi ezredévének megünnepléséből, egyben egy VÉGTELEN TENGER BARANGOLÁSOK A VILÁGIRODALOMBAN szovjet nemzet nagy költőjét is ünnepelte. S ugyanilyen közös, nagy klasszikusai mindkét népnek, a perzsának és a tadzsik­­nak, a következő évszázadok perzsa-tadzsik irodalmának a nagyjai: a XI. században szü­letett Omar Khájjám, a hírneves „Ruháját" című lírai gyűjtemény szerzője. Öt az angol Fitzgerald átköltése tette rendkívül népszerű­vé Európában: ezt a változatot magyarosí­totta Szabó Lőrinc. Közös, nagy alkotó Abu Ali Ibn Színá, aki Avicenna néven vált világ­szerte ismertté, s aki ráadásul még az arab kultúrának is klasszikus alkotója, továbbá a bölcs Szadi, Rumi, s mind között a leghíre­sebb a Goethe-fölfedezte Háfiz Kisebb fajta világirodalom — mondhatná valaki. S igy igaz. Közülük egy is elég lenne egy-egy klasszikusokban kevésbé gazdag népnek ahhoz, hogy irodalma világirodalmi rangra emelkedjen. Sajnos, mint annyi más keleti népnél a nagy fénykor után, a tadzsik irodalom fénye is hosszú évszázadokra elhalványodott. Az arab hódítás, az iszlám, mindent elsöpört, ami az útjába került. Később pedig még egy olyan tehetséges nép alkotóerejét is, mint amilyen a tadzsik, évszázadokra befagyasz­totta a mongol hódítás. A keleti irodalmak nagy magyar szerelmese. Képes Géza írja: „íyen hagyományokra támaszkodhat, i­­lyen bőven omló, friss forrásokból meríthet — és merit is — a tadzsik iró és költő 1920 óta, amikor Tádzsikisztán a Szovjetunió ré­sze lett. Eleinte Üzbegisztánhoz tartozott, 1929-ben emelték a tagállamok sorába — így ismerve el gazdasági és kulturális fejlő­dését. Nagy lendülettel indult meg az iroda­lom, a költészet fejlődése is. Költők, írók, léptek fel, kik azóta már klasszikusoknak számítanak." Az új tadzsik próza és költészet megte­remtője Szadreddim Ajni. 1878-ban szüle­tett s 1954-ben húnyt el. Egészen az ő fellépéséig az egyetlen jelentős tadzsik író — a középkori klasszikusok óta — az egyetlen XIX. századi klasszikus, Ahmad Donis (1827-1897). Ajni parasztcsaládból származott, szüleit korán elvesztette, mint gyermek Buharában szakácskodott. Először magánúton tanult, majd papi iskolába sikerült bejutnia. Tan­könyveket írt, tanító volt, később a dzsad - dók, vagyis a nem illegálisan működő liberá­lis szervezet balszámyának a vezéralakja lett. 1917-ben a buharai emir bebörtönöztette. de az októberi forradalom idején kiszabadí­tották. 1920-ban részt vett a buharai népi felkelésben, az első szovjet-tadzsik lap mun­katársa lett, forradalmi dalai a tadzsik és üzbég harcosokat lelkesítették. Számunkra talán kissé meglepő, hogy egy író több népnek is a klasszikusa. Ajni is kétnyelvű iró volt: tadzsik és üzbég. Említet­tük. hogy Tádzsikisztán sokáig Üzbegisztán része volt, s mindkét köztársaság szellemi központja Buhara. Erről a történelmi városról irta Ajni is főművét 1948-tól szinte halála napjáig. Eredetiben „Emlékiratok" volt a címe, oroszul s ennek nyomán valamennyi világnyelven, továbbá magyarul, csehül is „Buhara" (vagy Bokhara) címen lett világ­szerte ismert. De van Ajninak még egy műve, amely vetekszik a „Buhara" világsikerével. „Az uzsorás halála"című kisregénye. Magyarul is olvasható Szabó Mária fordításában. 1973- ban jelentette meg az Európa Kiadó s igy a közös könyvkiadási egyezmény keretében hozzánk is eljutott nagyobb példányszám­ban. A pénz, az arany varázsa sok ember elmé­jét megzavarta már. S a vagyon bálványának imádói megérdemelten a céltáblái embertár­saik gúnyolódásának. Ajni remek kisregénye egy ilyen keleti uzsorást mutat be. Olyan mesterien, sokoldalúan és plasztikusan írja le, jellemzi, hogy az olvasó szinte a saját bőrén érzi a vén Kori Iskamba fondorlatos tetteinek keserves következményeit, s éli át mindazt, amit a mecsetek és medreszek világának egyszerű emberei átéltek az uzso­rás korában. A mesteri ábrázolásmód, a kitűnő jellemrajz, a tiszta stílus és ragyogó fantázia méltán emelik e regényt a világiro­dalom hasonló témájú, legismertebb művei közé. Az újabb tadzsik írók közül pedig az 1911 -ben született Turszun Zade emelke­dett világirodalmi rangra. Apja ács és fámét - szö volt. Tanulmányait technikumban kezdte s Taskentben, s a tadzsik népművelési főis­kolán fejezte be. A Legfelsőbb Tanács kül­dötte volt, s társszerzője az első tadzsik nyelvű opera szövegkönyvének. „Indiai ballada” című versciklusát számos európai nyelvre lefordították. Népköltészeti és önéletrajzi jegyzetekben gazdag elbeszélő költeményének, az 1954-ben írt „Haszáh fuvaros” -nak a hőse sok viszontagság után találja meg a szövetkezéshez vezető utat. A költő az ázsiai népek békéjének és függet­lenségének szószólója az „Ázsia hangja" c. kisebb poémájában. Sokszínű, népi hangvé­telű művész, új műfajok meghonosítója. CSELÉNYI LÁSZLÓ FIRDAUSZI Sahnámé (KIRÁLYOK KÖNYVE) — ELÖHANG Mit én most regélek, mind elmondta más, a kertnek szüretjén, hol nő a tudás. Gyümölcsterhű fán fönt ha nincs is helyem, a csúcsát talán meg sem érinthetem: a dús pálma aljában is jó, ha állsz: ha mást nem, megóvó nagy árnyat találsz. De tán még a lábam is megvethetem az árnyékvető fán, egy ágszegleten, s e híres Király-könyvet írván, lehet megéltetnem itt lenn az emlékemet. E könyvről ne hidd, hogy csalárd vagy hamis, de tudd: változandó a sors útja is. E könyvből meríthet, kiben csak van ész, ki képet ki rejtvényt kihámozni kész. DEVECSERI GÁBOR FORDÍTÁSA LAHÚTI Magamról Sok-sok éven át igazságot kerestem, semmi mást Minden zárt kapun zörögtem, s bajt szereztem, semmi mást Az igazságnak nevét sem tudta a föld, sem jelét S érte éhem: nem kívánt lelkem, se testem semmi mást. Kit barátul elfogadtam, láttam, ellenségem ő; Útonálló volt, akit kértem: vezessen, semmi más... Harcba hívott sorsom és felgyűrtem én ingujjamat: Mentem a harctérre tüstént, nem tehettem semmi mást. Láncokat nem tűrtem, elszaggattam én mind és karom A szabadság zászlaját hordozta fennen, semmi mást KÉPES GÉZA FORDÍTÁSA 15

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents