A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-01 / 1. szám
kát hivatásos együttesként sem végezhetnék jobban. Hodek Mária nem csak táncolni tanította meg a gyerekeit. Nem csak a magyar tánckultúrában tanította meg eligazodni őket, nem csak nyelvet, jelzésrendszert teremtett e közösségen belül, de hitet, kitartást, munkára nevelést, boldogságtant is oktatott ugyanakkor. Közben pedig a létezésükhöz szükséges kulcsemberek és kulcsintézmények rokonszenvét és támogatását is megnyerte. Nem lekenyerező, de meggyőző módon a Tátikához szelídítette még azokat is, akik valamilyen okból, — olykor csak az ellenszenv, vagy az irigykedés okán — gáncsoskodni próbáltak. így kell ezt csinálni, — mondhatná az ember. De mondhatja-e anélkül, hogy fel ne tegye a kérdést: hogy lehet mindezt bírni? Nyilván csak úgy, ha az ember már-már eszelősen hisz a gyerekekben, hisz önmagában, a munka, a cselekvés, a minőség elsöprő fölényében. Ekeit (Okolicná na Ostrove), ezt az alsó-csallóközi falut 1965-ben kétségbeejtöen megnyomorította az árvíz. Láttam annak idején a falut menekülni, az ottmaradó férfiakat inuk szakadtáig megfeszülni. Láttam víz alatt, s iszaposán a víz után. Mitagadás: megrázó sorsa láttán sem volt ez a falu jelentékeny, hiszen ilyen falu árvíz előtt is, alatt is volt egynéhány. Láttam újjáépülni is. De a lábraállás legfényesebb pillanataiban, — például az új iskola avatásakor — sem gondoltam volna, hogy nem az árvíz lesz a falu mindenkori múltjának legjellemzőbb eseménye. A hatvanötös tragédiát senki sem feledte, aki csak valamit is látott belőle, s íme, a falu neve ma már mégsem ezzel, hanem a Tátikával párosul elsősorban. Bennem legalábbis. Úgy vélem, nem vagyok ebben egyedül, hiszen a Tátika tíz esztendeje alatt apró falvak és országos fesztiválok közönségének talán százezrei látták az ekeli apróságok teljesítményét, szakemberek százai osztottak koszorút, fődíjat nekik, s kitüntetést —■ százszámra. Hogy valóban százszámra, arról most, a tízéves ünnepséghez kapcsolódó kiállításon bárki meggyőződhetett, aki számolni tud. Szinte már valószínűtlen volt a díjak, oklevelek eme sokasága. Hivalkodásnak mégsem tetszett, mint ahogy magamutogatásnak sem. Egyszerű, tárgyilagos felsorakoztatása volt mindannak, ami látható jelként maradt meg a tízéves kemény munkából. S talán a jogos önvédem, az önigazolás módja is. Ami pedig láthatatlan jelként maradt meg, talán az sem olyan láthatatlan, hiszen túl az ünnepi alkalomhoz illesztett, immár tizennyolcadik bemutatón — kitűnően látszott valami, ami minden emléktárgynál és dokumentumnál fontosabb: a minőség. KESZELI FERENC KULCS AZ EGÉSZSÉGHEZ Ez idő tájt javában dívnak a téli sportok: a szánkázás, a korcsolyázás, a sízés, aszerint, hol mihez vannak kedvező feltételek. A sajátos láz nemcsak a gyerekeket keríti hatalmába, az idősebbek is szívesen újraélik, felelevenítik egykori vidám téli élményeiket. S ha másképpen nem, hát egy jó kiadós kirándulással, vagy legalább sétával igazolják: télen is jót tesz, szükséges a mozgás a szabadbanl De ugyancsak ebben az időszakban „dívnak" a különféle légúti megbetegedések, a helytelen öltözködésből, magatartásból eredő kórok. Éppen.ezek az eltérő, egyidejűleg tapasztalható, de ellenkező előjelű tények, jelenségek hozzák újra és újra eszembe azokat a gondolatokat, amelyek a múlt év november közepén a Csehszlovák Testnevelési Szövetség VII. kongresszusán hangzottak el a sportolás, a testnevelés és az egészség kapcsolatát illetően. S ilyen vonatkozásban a kérdés, természetesen, nemcsak télen, hanem minden időszakban fontos és időszerű. Hiszen társadalmi törekvéseink szocialista jellegét az jellemzi, hogy az embereknek egyre örömtelibb, alkotó vágyaiknak és képességeiknek, kedvtelésüknek megfelelő feltételeket kívánunk teremteni. Magához a feltételek megteremtéséhez, s a létrehozott javak és lehetőségek minél teljesebb, harmonikus élvezéséhez egyaránt szükséges az egészséges, testben, lélekben ép ember. A felgyorsult életritmus, a növekedő igények mind a termelés terén, mind a szellemi munkában komoly próbának vetik alá az ember egészségét, amit tovább fokoz a szennyezett környezet, a helytelen táplálkozás vagy életvitel. Egészségügyünk nem képes maradéktalanul ellátni a szocialista egészségügy jellegéből fakadó öszszes szolgáltatást. Itt együttműködésre, társadalmi összefogásra van szükség, az embereknek be kell kapcsolódniuk az egészségvédelem folyamatába, a megbetegedések megelőzésébe. S ezzel nem mondunk újat, csak figyelmeztetünk az igény fokozott időszerűségére, hiszen az egészségügyi felvilágosítás és nevelés már évek óta ezen az úton halad. Évről évre állami és nemzetközi egészségügyi programokat hirdettek különféle intézmények például a rohamosan terjedő civilizációs megbetegedések megelőzésére. Valamennyiről elmondhatjuk, hogy az étrendi, magatartásbeli és egyéb szabályok, megszorítások betartásán kívül minden esetben ajánlották a testnevelést, a turisztikát, a sportolást, mivel mindez a rendszeres és megfelelő alkalmazás esetén jelentősen hozzájárulhat a betegségek megelőzéséhez, növeli a szervezet ellenállóképességét, testileg, szellemileg felpezsdíti az embert. A munkaidő lerövidülésével párhuzamosan egyre több gondot okoz a szabadidősport szervezése falvainkon is. A lakosok a szabadidő túlnyomó részét fóliázásra, kertészkedésre vagy más, közvetlen hasznot is hozó hobbira fordítják. Ám ne feledjük: a sport, a testnevelés is hasznos tevékenység, s ha éppen nem is „hoz a konyhára" látványosan annyit, mint a bálványozott fólia vagy kert, másképpen: az egészség, az edzettség megszilárdulásában, a közösségi szellem elmélyülésében, józan életszemléletben és életvitelben térül meg az érte hozott áldozat. S a felsorolt értékek, hozadékok körébe tartoznak olyan tulajdonságok is, mint például a csapathoz, csoporthoz, szervezethez, a faluközösséghez való egészséges ragaszkodás, a becsületes küzdelem a közügyért. Az előttünk álló feladatok egészséges, megedzett, küzdeni akaró bajnokokat igényelnek, s ilyenek neveléséhez, felkészítéséhez a testnevelés pótolhatatlanul szükséges. PETRIK JÓZSEF 5
