A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 17. szám
Alekszandr Dmitrijevyel ______ __ ■ - ' _ : ___________________________ A harmonika orosz népi hangszer: nem csoda hát, hogy az orosz nyelvben több szó is használatos a megjelölésére. Ilyen például a „garmónyika'', bizalmasan „garmóska", népiesen „garmóny", de használatos az „akkorgyeón" és a „baján" szó is. Mivel az orosz-magyar szótárban semmiféle magyarázatot sem találtam arra nézve, miben különbözik egymástól a „garmónyika", az „akkorgyeón" és a „baján", a köztük levő különbséget inkább csak sejthetem: sejtésem szerint az utóbbi kettő nagy koncertharmonika, az egyik billentyűs, a másik gombos. Azt hiszem, ennyit mindenképpen el kellett mondanom a bevezetésben, nehogy nagyképűsködőnek tűnjék, ha Alekszandr Dmitrijevet nem egyszerűen harmonikaművésznek vagy akkordeonistának, hanem a baján művészének nevezem. Dmitrijev egyébként már hétéves korában elkötelezte magát a zenének, s napjainkban nemcsak kiváló előadóművészként ismert és elismert világszerte, hanem a leningrádi Rimszkij-Korszakov Konzervatórium tanáraként is (legalább zárójelben fontosnak tartom megjegyezni, hogy a konzervatórium a Szovjetunióban a mi zeneművészeti főiskolánknak felel meg). — Minden műfajnak megvannak a maga csúcsai s a maga klasszikusai. Az előadóművészt tehát nem elsősorban az minősíti, hogy mit — könnyű- vagy komolyzenét, nép-, esztrád-, dzsessz- vagy klasszikus zenét — játszik, hanem hogy hogyan, milyen színvonalon teszi azt — vallja Alekszandr Dmitrijev, aki ez év február 27-én, a Csehszlovák—Szovjet Barátság Házában mutatkozott be a szlovák főváros közönségének. Szóval minden zene lehet „jó zene", amennyiben magas színvonalon adják elő. Bevallom, ebben sokáig kételkedem, mindaddig, míg Dmitrijev hangversenye után néhány nagylemezét is végig nem hallgattam, de azt hiszem, végülis sikerült meggyőznie. Nem a szavaival, hanem a művészetével, amelyről itt és most nem óhajtok dicshimnuszokat zengeni, hiszen a zene véleményefn szerint éppen azért zene, mert szavakka kifejezhetetlen, leírhatatlan. Olvasóimnak tehát csak azt ajánlhatom, hogy — ha valamelyik lemezboltban esetleg ráakadnak — vásárolják meg Alekszandr Dmitrijev bármelyik nagylemezét, az szavak nélkül is sokkal többet mondhat el az érdeklődőknek, mint amennyit jómagam — a zenét szerető, ám nem mindig értő laikus — minden ékesszólásomat igénybe véve elmondhatnék. Dmitrijevet most inkább arról kérdezem, ami újabban mindannyiunkat — a zenét kedvelőket és nem éppen kedvelőket — egyaránt érdekel, foglalkoztat: tehát mi újság Leningrádban most, az 1989-es év elején, hogyan érezhető a mindennapi életben a nyíltság és a nyilvánosság, a „peresztrojka"? — Amit korábban tapasztalhattunk, az a kommunikáció, az emberek közti érintkezés deficitje volt. Az emberek most nyíltabbak lettek, problémáikról bátran beszélnek. A leningrádi tévéadás pedig tapasztalataim szerint a Szovjet Televízió legnézettebb csatornája lett: nagyon népszerűek azok a műsorai, melyekben olyan emberekről esik szó. akik a legnehezebb időkben sem törtek meg, akik a legembertelenebb körülmények között is emberek maradtak. Napjainkban sok ilyen műsort láthatunk ... No és nem kisebb érdeklődésnek örvend az újabban a képernyőn is megjelenő erotika. — Arról is sorra jelennek meg a korábban betiltott szerzők művei, a sajtóból mi is értesültünk, s a korábban „tilos" filmek is megjelentek már a filmszínházainkban. De hogyan nyilvánul rpeg a „peresztrojka" az KINCSŐNK AZAMWtElV ELENY, LEGENY, HALVÁNY ÉS TÁRSAI (Nyelvújítási kísérletek a magyar tudományos irodalomban) A múlt század közepétől a kiegyezést (1867) követő évekig megsokasodott Magyarországon a tudományok népszerűsítését elősegítő önálló tanulmánykötetek és tankönyvek száma. Ezzel egyidőben szak- és műszótárak (műszaki) jelentek meg a növény- állat-, ásvány- és vegytan, valamint orvostudomány, gyógyszerészet, földrajz és természetrajz köréből. Minden tudományos jellegű munka előszavában szó esik az idegen szavak magyarra való átültetésének gondjairól. Például Szabó József. (1822—1894) az ásványtan tanára Ásványtan című tankönyvében (1864) erről így ír: „... magyarosítsuk a terminológiát (szakszókincs), de ne legyünk túlzók a nomenclatúrában (nemzetközileg elfogadott egyértelmű szabályokra alapított elnevezési rendszer — szerző meg/.). Mindennemű kifejezést, melyre szükségünk van, hogy a tárgyakról mentői határozottabban, finom árnyalatokban szólhassunk, igyekezzünk honi nyelvünkön használni... a többire nézve pedig maradjunk azok mellett, melyeket a jelenkor tudósai a világirodalomban közös használatra készítenek." Tehát a lényeg az, hogy ne maradjunk el a világ tudományos ismeretétől az új szavak mellé zárójelben odateszik a latin vagy más idegen nyelven használt megfelelőjét is: jegeczek (kristályok), jegeczisme (kristálytan) stb. A nyelvújítási kísérletek leginkább a vegytanra hatottak. Ennek egyik legszebb példáját Jedlik Ányos István (1800—1895) a nagy magyar fizikusnak, a dinamó feltalálójának Súlyos testek természettana (1850) cimű könyvében találjuk. Különösen az Alapanyagok (elemek) és ezeknek vegyületei című részben. Jedlik az előszóban megjegyzi: „... e munka tartalma nagyobb részint a német irodalom nevezetesebb kútforrásaiból vagyon merítve; azonban korántsem puszta fordítás, hanem tanulmányainknak öngondolkozólag eredeti kifolyása." A könyv végén külön függelékben betűrendbe szedi a „netalán kevésbé ismeretes műszavaknak latin vagy német megfelelőjét". Müvében következetesen magyarul említi és írja le az addig ismert elemek nevét, zárójelben a vegyjelüket. Sok elem magyar neve ma már csak nyelvtani érdekesség és kevesen emlékeznek rá: éleny — oxigén, köneny — hidrogén, légeny — nitrogén, halvány — klór, iblany — jód, kovany — szilícium, bórany — bőr. hamany kálium, lavany — lantán stb. Némelyik elemhez Jedlik megjegyzést is fűz: Folany —- fluor (ezen anyag azért neveztetik folanynak, mivel a nehéz olvadhatású testek ennek vegyületeivel elegyítve tűzben könnyebben megolvadnak). Reteny — szelén (meggyújtatván retekbűzt ereszt és ezért kapta a reteny nevét). Vilany — foszfor (tisztán sohasem, hanem más anyagokkal vegyülve találtatik az állatok nedveiben, csontjaiban és némely ásványokban, mint vilsav.) Edény — berilium (nevét onnan nyerte, hogy élege (vegyülete) savakkal édesízü sókat képez). Jedlik Ányos és már előtte több tudóstársa a magyarított elemeket -any, -eny képzővel látta el: timany, alumínium (ebből lett a timföld), de még rézenyt, ezüstenyt. kénenyl. mészenyl (kalcium), szik eny! (nátrium), kék/erryt (cián) használ. Később ezekből rövidítéssel lett a kén, mész, réz stb. De ma is megmaradt a horgany, higany stb. A függelékben nemcsak az elemek magyar nevét sorolja fel, de a fizikában, számtanban, ásványtanban ma is használatos fogalmakat is: érintő — tangens, átmérő — diameter, göreb — retorta, érc — minera, kerülők — elipszis, különzék — differencia, termény — productum, forgantyú — kurbel, fénymáz — firnisz, álezüst-pakfong, fém — metallum, hévmérsék (hőmérséklet) — temperatúra, erőmérő — dynamometer stb. Jedlik Ányos könyve ma is érdekes és hasznos olvasmány, az elemek jó részét a századvég óta újra latinul írják, de sok magyar szava ma is él nyelvünkben. Az egyéb nyelvújítási kísérletekkel (állatvilág, földrajz, növénytan) egy másik alkalommal ismertetem meg olvasóinkat. OZSVALD ÁRPÁD A Heidenplatz szerzőjének halálára Február elején húnyt el Bécsben rövid betegség után Thomas Bernhard, a jelenkori osztrák irodalmi élet egyik legmarkánsabb, legtöbb vitát kavaró személyisége. Az életmű értékelése még korai lenne. Az irodalomtörténészek dolga, hogy e legkevésbé sem csak a szűk országhatárokon belül élő s gondolkodó művész alkotásaiból az időt álló értékeket feltárja, s mint írót az őt megillető helyre tegye. Ki is volt tulajdonképpen Thomas Bernhard, aki kijelentéseivel, müveivel a legszélsőségesebb érzelmeket keltette hazájában? Lássunk előbb talán néhány életrajzi adalékot. Egyszerű parasztcsalád gyermekeként jött világra 1931-ben. Fiatal korában Európa számos országát bejárja. Az Írással először bírósági tudósítóként kerül kapcsolatba, s egy rövid ideig könyvtárosként is dolgozik Londonban. Mikor visszatér hazájába, előbb zenét tanul Bécsben, és Salzburgban, majd 1957-ben elvégzi a rendezői-dramaturgiai szakot. Ugyanebben az évben jelenik meg első verseskötete, a Földön és pokolban (Auf der Erde und in der Hölle). Verseskötetei után regények, drámák következnek, köztük komédiák is. Fagy (Frost) című regénye kísérlet egy meghasonlott élet, egy lezárult egzisztencia ábrázolására. írásaiban egyre élesebben fogalmaz, s politikai nézetei mind határozottabban öltenek alakot darabjaiban is. Legutolsó s egyben legtöbb vitát kavaró műve a Heldenplatz (Hősök tere), amelynek bizonyos részletei a közönség s a kritikusok körében is mély felháborodást váltanak ki. A darab cselekménye a bécsi Heldenplatz (Hősök tere) egyik lakásában kezdődik. Mikor a függöny felmegy, a tulajdonképpeni főszereplő, egy zsidó professzor, már halott. Néhány nappal azelőtt lett öngyilkos, kiugrott az ablakon. A felesége Oxfordba készül, ahová már egyszer 1938-ban a zsidóüldözés elöl távozni kényszerültek. Szorongásai azóta sem szűntek meg, víziói vannak, a Heldenplatzról még mindig hallja az 1938-as tömeg „Sieg! Heil!" kiáltásait. Közben a hosszú, monológszerü párbeszédekből egyre érzékletesebben tűnik elő a professzor személyisége. A második felvonásban három szereplő beszélget, a professzor két lánya és a testvére, Róbert bácsi, aki nyugalmazott filozófiaprofesszor. A szereplők nem kevesebbet állítanak, mint hogy az 1988-as Bécs ugyanolyan zsidógyűlölő, mint az 1938-as volt. A nép fáradt és közömbös, Ausztria velejéig romlott, a szellemi élet üres, tudomány nincs, minden kisszerű, s a horizonton 10
