A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 17. szám
A századforduló művészeire jellemző volt, hogy rengetegen fordítottak hátat szűkebb pátriájuknak, s új környezetben teljesedett ki igazán művészetük. így volt ez Mednyánszky Lászlóval is, a filozófus-festővel, aki 1852. április 23-án született Beckón, és egyik napló|egyzetében Így vall önmaga választotta életmódjáról: „Helyezzünk mindent bensőnkbe, mert minden külső múlandó, és ezért ne ragaszkodjunk se helyhez, se tárgyakhoz. Minden, ami bennünket környez, akkor is, ha saját müvünk illúzió csupán, melyet szét kell rombolnunk, különben más létformákba követ, és súlyos lánccá válik, amely szabadságunkban, a legfőbb jóban akadályoz." Elvei szerint élve és cselekedve egész élete vándorlással telt el. Festett csavargókat, szegényembereket, elesetteket, a háború állati szenvedésekbe süllyesztett katonáit, emellett egyaránt szépséget talált az alföldi és a hegyvidéki tájakban, a párás vízpartokban, a hangulatos parkokban vagy a virágokban tobzódó fákban. Kezdetben — tájképein — a barbizoni festőket látszik követni, később néhány kép erejéig az impresszionisták is felkeltették érdeklődését, azonban ezek a „kiruccanásai" csak arra szolgáltak, hogy gyorsabban megtalálja életfilozófiájának és természetlátásának egyedi festői kifejezőeszközeit. Mielőtt megfestette volna, szinte apró darabkákra szedte szét a látványt, hogy azt panteisztikus természetfelfogásának megfelelően vászonra vethesse. Nem volt európai festő, aki annyira együtt élt volna a tájjal, mint ő. Olyan részleteket, hangulatokat őriznek képei, melyeket csak olyan ember vehet észre, aki állandó kapcsolatban áll a természettel, s nemcsak része, de ismerője is annak. A leíró, élethüségre törekvő piktúra távol állt tőle és úgy vitte fel a vászonra, kartonra a festék foltjait, mint kinek a „kezében" és a leikéestője ben él a természet legapróbb részlete is. Ahogy mind mélyebben boncolgatta a festészet összefüggéseit, úgy fordult a figyelme a társadalmi visszásságok és emberi tragédiák felé. Munkácsy erőteljes drámai realizmusának továbbfejlesztésén fáradozva eljutott egészen az expresszionizmus kapujáig. „Az öreg naturalizmus csődöt mondott, a fotográfia által tárgytalanná vált. Ma már csak áttételekről, kvintesszenciákról lehet szó." — vallja 1910 táján. Háború előtti figuráit általában csavargó ként tartják számon. Azonban ezek nemcsak csavargók portréi, hanem magányos, megnyomorított emberek, sőt néha bűnözök képmásai, ama társadalom „termékei" amelynek uralkodó osztályához — báró lévén — művészünk is tartozott. Expresszív, olykor rembrandti erejű képein a rőt vörösek, barnák és a fehér vijjogó sikolya segítségével bontja ki a fény-árnyék ellentétére alapozott festésmóddal a motívumot, kivetítvén a vászonra a modellek lelkét, akiket szinte belülről látva ábrázol. Ilyenek az Ülő csavargó, Csavargófej, Hajléktalan, Verekedés után stb. (mind 1910 után készült). 1914-ben indul az orosz frontra, mint az Új Idők és a Budapesti Hírlap rajzolója. Itt ízületeit alkotásait a Wiener Künstlerhaus 1915-ös háborús kiállításán mutatja be. Az orosz fronton született egyik legzseniálisabb emberábrázolása, az Elesett orosz katona. A figurát átlósan helyezte el a kép síkjában sárgás alapon, amelyen néhány hevenyészett kék ecsetvonással jelzi az égboltot. Magát a figurát szürkésfekete kontúrokkal jeleníti meg. A halott arca „élő", melynek kifejezése a tömérdek szenvedésről és a halál megváltó erejéről árulkodik ... A háború éveiben elkerült a szerb és az olasz frontra is, ahol háborús rajzainak többsége készült, s közülük is kiemelkednek a Szerbiában c. képek. Ezek egyik 1914-es változatáról hullafáradt, ülő katona tekint reánk könyörgön, de egyben vádlón is, amint rongyokba bugyolált fekvő társa mellett gubbaszt a hóban. Hevenyészettnek tűnő ecsetvonásokkal. fagyos színekkel felvetett kompozíció, amely szűkszavúan, de fájdalmasan int! Hol vannak már az első világégés előtt festett téli tájak?... A katonák sem zsánerfigurák — ó az a csinnadrattás bevagonirozás! — hanem szimbólumok, az állattá, űzött vaddá alacsonyuk, emberroncsokat termelő háború értelmetlenségének jelképei. Másik jelentős sorozata a Lövészárok címet viseli; e képek álló alakjában valószínűleg önmagát képzelte és festette meg számtalanszor. Említsük itt még meg az Enyészet című képét, amelyen a volt hús-vér embert szinte elporlasztja a sárga, zöld, szürkésbarna koloritban. + Utolsó, expresszív képsorain már nem az ember és a táj, hanem a harcok által feldúlt, lerombolt városok, szétlőtt házromok jelennek meg a barnák, sárgák és kékek éles, új módon felvitt ellentétében. 1919. április 17-én halt meg Bécsben, ahol a Zentrelfriedenhof temetőben nyugodott egészen 1966-ig, mikoris hamvait a <erepesi-úti temetőben, Budapesten helyezték örök nyugalomra. Életére és életművére jellemző egy 1898-ban papírra vetett gondolata; „Igazán kedvem volna néha mindent megsemmisíteni magam körül, mert minden hazug ... A sors arra ítélt engem, hogy társadalmunk minden árnyoldalát megösmerjem, mert hozzáfűzött egy csoport szegény emberhez, akiket megszerettem s kikért mindenre kész volnék, s akiket tán meg is bosszulok ..." Ha meg nem is sikerült bosszulnia őket, de örök emléket módjában volt nekik állítani s általuk az európai piktúra nagyjai közé emelkednie! TALIGA ISTVÁN Fotó: Keszeli Ferenc 5
