A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 16. szám
sa szabadon, azt ígérve neki, hogy ha megszabadul, ezer aranyat fog neki ajándékozni. A porkoláb kételkedett Bereczk szavaiban, mert tudva volt előtte, hogy ő csak zsellér ember, honnan venné ő azt az ezer aranyat egy sommában? Miért is addig nem hajlott a rab szavára, amíg az meg nem vallotta neki, hogy Vértesen lakó Szűcs István bátyjánál van neki éltévé kétezer, darab aranya, az úgy is kárba veszne, ha ö meghal; felét vegye el magának a porkoláb. Ez az emberséges ember úgy tett, mintha mindenre ráállt volna; titkon azonban tudósítá a tanácsot a fogoly szavairól, ki is amidőn legjobban hinné, hogy pénze által megszabadul, azt tapasztalá, hogy Szűcs Istók bátyját is odahozák vasraverve. A pénzt csakugyan megtalálták nála, teljes értékű körmöd aranyakban, azt kiadta mindjárt Szűcs Istók; ez is volt a szerencséje, különben majd szolgált volna neki a háromszegletü korona. Bereczk Márton, látva, hogy el van árulva, s most már nem elég, hogy kínos halállal kell meghalnia, hanem még a kínvallatásnak is alá kell vetnie magát, — önkényt megvalla mindent. Legelőször is azon kezdé, hogy „nem igaz, mintha az egy hónap előtt máglyán megégetett Apáthí Anna gyújtogatott volna; soha sem cselekedte ez azt, az egész önvallomás kigondolt hazugság, hanem így van a dolog: Ö szerette Apáthi Annát, és el is akarta venni feleségül; a leány atyja azonban tehetős polgár ember lévén, elutasítá, azt mondván, hogy nem adja leányát sült parasztnak, ha csak legalább kétezer aranyat le nem tud számlálni előtte. A két szerető azonban így is gyakran összejött, este, titokban, amíg Apáthi uram a pinceszeren mulatott komái társaságában, az alatt ők ketten Balóné fonóházában találkozának, aki azonban jó erkölcsű asszony vala. s mindig jelen volt, amíg együtt beszélgettek s később lámpásos szolgálóval kísérte haza Annát, akit szelíd magaviseletéért nagyon kedvelt s szerencsétlen szerelme miatt igen szánt. Egy este, amidőn így együtt mentenek haza Apáthi uram házáig; rendesen a csizmadia-céh állásának szegletén szoktak elválni, mert Bereczk nem tartá tanácsosnak egész a házig elmenni, ott Márton azt monda a lámpást vivő szolgálónak, hogy engedje neki a mécsnél meggyújtani pipáját. Anna olyan szépen kéré, hogy ne tegye azt; íme a magistratus kihirdeté, hogy senki a dohányt török módra színi ne merje, nagy büntetés alatt; még nagyobb büntetése van annak, aki az utcán a lámpásból kivett méccsel jár, a sok tüzveszedelem miatt; de Bereczk nem hajtott rá, hanem meggyújtá pipáját, s mikor már az égett, azt sugá Anna fülébe: — Nekem fog már adni apád: le tudom számlálni asztalára a kétezer aranyat. Anna először megörült; azt gondolta, hogy kedvese tán kincset talált, ami után az akkori háborgós időkben nagyon keresgéltek mindenfelé, hanem azután elszomorodott, arra gondolva, hogy szegény ember nem szokott egyszerre gazdaggá lenni. — Honnan vetted ezt a sok pénzt? — Azt ne kérdezd. Lidérc hozta; telkemet adtam el érte, hogy téged megvehessetek rajta. A leány nem tudott kivenni belőle semmit, s nagy búsan elvált tőle, egy cseppet sem örülve annak a jó hírnek. Alig ért azonban házuk ajtajáig, amidőn egyszerre fény borítja el a piacot, s amint visszatekint a csizmadia-állást lángokba borulni látja. A lámpásos szolgáló erre sikoltva futott el, ö pedig egyedül maradt házuk ajtaja előtt. Egy pillanat múlva futást hall, utána káromló kiáltozást s rémkedve látja maga előtt elfutni kedvesét, ki amint őt megpillantó, vísszakiálta rá: „fuss be a házba Anna, a hadnagyok jönnek!" A piac túlsó végéről lóhátas hadnagyok nyargaltak elő. A leány ekkor tudott meg mindent. Szeretője bérlett gyújtogatónak adta el magát, mordályégető lett kétezer aranyért! Bereczk odébb futott, a mellékutcákban utat vesztve, a hadnagyok csak Annát találták ott. Anna egyedül maradt az utcán, a lámpahordó cseléd is elfutott s amint a lovas hadnagyok odaértek, s azt kérdezték a leánytól: nem látta-e azt, aki a színt meggyújtotta? azt felelte rá: „én gyújtottam azt meg!" Ott elfogták, börtönbe vetették. Mindent magára vallott. A sok ízben történt égetéseket mind magára vállalta azért, hogy azt az embert, akiért szerette az életet, megmentse az üldözéstől, s talán azért hogy aki megútáltatta vele az életet, ahelyett meghaljon. Bereczk Márton jól tudott mindent, ami a tanácsházban történt Annával, de nem volt bátorsága önmagát feladni, hogy öt kiszabadítsa. Hallotta azt is, hogy halálra ítélték; látta tolikoszorúval megkoronázva körülhordani öt a város utcáin; mindenütt utána ment a szekérnek, s hallgatta a kikiáltó szavait, aki minden utcaszegleten elmondó fenszóval a népnek, mit vétett a leányzó és mint fog lakolni szörnyű bűnéért? Isten legyen lelkének irgalmas! A nép sárral hajigálta és leköpte. Nem volt bátorsága odarohanni és megváltani őt e kínos szenvedéstől. Végignézte, hogy kötözték ki a máglyára azt a leányt, akit szeretett s aki érte föláldozta magát. A nyelvén lebegett a kiáltás: „ne bántsátok! ő ártatlan, én vagyok a gyújtogató!" — azután látta, hogyan emelkednek körűié a lángok, hogyan borítja el a füst egész alakját? Egyszer a szél megbontotta a füstöt, hogy az áldozat arca kilátszott: úgy tetszék neki, mintha őrá nézett volna. Egy óra múlva hamuvá lett a máglya; ő még mindig ott állt az utcaszegletnek dűlve, dühös forgószél csapott végig a téren, az felragadta a fekete hamut a máglya maradványaiból s megkavargatva körül a levegőben, szétszórta azt az egész városon; öt is behinté vele, arca és szemei tele lettek kedvese hamvaival. És ekkor fogadást tett magában, hogy rettenetes bosszút fog állani érte; porrá leégeti ezt az egész várost. De Isten megrontaná a gonosz szándékot, mert amidőn egy erős fölszél támadtával a város végén álló filagoriára akará hajítani a szurkos csóvát, amitől bizonyára egyik szélitől a másikig égett volna le az egész város, a tüzőrök észrevették és elfogták. Ezen vallomása után megrendítő fölfedezéseket tett Bereczk Márton azon országszerte elterjedt gonosz társulatról, melyet akkoriban „mordályégetök" neve alatt tanult átkozni az ország. Vallomásai jegyzőkönyvbe írattak, s minthogy ezek által nagy szolgálatokat tett a köztársaságnak (Így hívta magát akkor Debrecen községe — és valóban az is volt: egy önkormányzatú kis Róma), ezért elengedték neki a nyárson való megsüttetést, s egyszerűen feje vétetvén, úgy égettetett meg. A kétezer arany tűzkárvallottak segítségére fordítódott. Itt több lap ki van szakítva a jegyzőkönyvből s az utánuk következő lap szélére ez van írva: „Idegen hadak jövének a városba, kik a jegyzőkönyvet megkapván, abból több paginákat kihasogatának". Őrizze meg az Isten ezt az országot hasonló veszedelmektől. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) természettudományos ismeretterjesztő folyóirata, a Természet Világa 120. évfolyamába lépett. Ez a közel 11 ezres példányszámú lap tudomásom szerint — az Orvosi Hetilap mellett — a legrégebben megjelenő mai magyar folyóirat. Szi/y Kálmán (1838— 1924), a jeles fizikus és tudományszervező indította útjára 1869 januárjában Természettudományi Közlöny címmel, s noha eredetileg nem csupán a tudományos ismeretterjesztés ügyét volt hivatva szolgálni, a későbbiekben — annak köszönhetően is. hogy számos szakfolyóirat is napvilágot látott — tevékenységének súlypontja erre a területre helyeződött át. A lap mai főszerkesztője, dr. Gánti Tibor biokémikus a 120. évforduló alkalmából egy igen kritikus hangvételű vezércikket tett közzé az 1989-es 1. számban. Távol állt tőle az önünneplés legkisebb szándéka is, soraiból az ország sorsáért őszintén aggódó, felelősségét mélységesen átérzö reálértelmiségi józan hangja csendül ki: „Lapunk indításánál gyökeres átalakulásban volt az ország: a kiegyezés utáni újjászerveződés folyt, s ez áthatotta az élet minden területét. Ma valami hasonlót élünk át, s 'hogy olyan sikerrel-e, mint elődeink, majd eldönti a történelem. Zajos vizeken hajózunk: a társadalmi áramlások turbulenciái sokirányú kényszerítőerővel hatnak ránk, eszmei turbulenciák is sodornának ide-oda. Erős kézzel kell fogni a kormányt: néha a kormánylapát recseg-ropog, máskor a zátonyra jutás veszélye rémiszt. Világítótorony nélkül kell tudni a biztos utat. Körül kell hát tekintenünk: mi is a célunk, hová is megyünk? És hová megy az ár, amely sodorna bennünket?És van-e szél, mely dagasztaná vitorlánkat s úrrá lehetne az ár fölött?" Gánti Tibor szerint a magyar gazdaság súlyos helyzete nemcsak az elhibázott gazdaságpolitika, hanem az adottságok és a lehetőségek át nem gondolt értékelésének is a következménye. Magyarország nem dúskál természeti kincsekben, nyersanyagvagyona szerény, csupán bauxitból vannak nagyobb készletei, ennek feldolgozásához viszont nem rendelkezik elegendő villamos energiával. Mezőgazdasága jelentősen fellendült ugyan, de termékeivel nem tud úgy betömi a világpiacra, mint ahogy szeretné. Mi lehet akkor a megoldás, a kivezető út? Gánti Tibor úgy véli, hogy egy olyan kis ország mint Magyarország elsősorban „szellemi termékeivel” kereskedhetne sikeresen, azokkal az ötletekkel, amelyekből mindig bőven akadt, régen is, ma is. „ ... számosán voltak itthon, akik alkotásaikkal a világ élvonalába tudtak tömi. Már az indulás, az 1900-as Párizsi Világkiállítás is sikereket hozott: Láng László gyárából került ki az a Ganz-generátorral összekapcsolt, 1 300 lóerős gőzgép, amely elnyerte a Grand Prix-t és aranyérmet kapott (a Láng Gépgyárat most szanálják). De ott volt Bánki Donát egy robbanómotorja is a legjobbak között. Azé a Bánkié, akinek később a vízturbinája a világ két legjobb turbinája (a Francis- és a Kaplan-turbina) mellé harmadikként sorakozott I fel és időtállónak bizonyult. Akinek Csonka Jánossal együtt kifejlesztett szabadalmai akkoriban a hazai robbanómotor-gyártást is a világ élvonalában tartották, nem utolsósorban a porlasztó karburátor feltalálása révén (...) Elektromos iparunk volt talán a legkiemelkedőbb. A Zipemovszky-féle transzformátorok, fogyasztásmérők, a Kandó-moz dony kétségtelenül világszínvonalat jelentet tek, izzólámpa-gyártásunk pedig maga volt a világszínvonal. Az ... Orion Rádiógyár már 1934-ben termelésének 90 %-át exportálta. 1942-ben pedig az akkori rádió-vevőkészülékek világpiacának a 25—30%-át uralta!" A szerző megemlíti természetesen a korszak kiemelkedő magyar tudósait is, a Nobel-díjas Hevesy Györgyöt, Szent-Györgyi Albertet, Békésy Györgyöt, Wigner Jenőt, Gábor Dénesi, de a díjjal nem jutalmazott, ám nem kevésbé jelentős eredményeket elért Neumann Jánost, Kármán Tódort, Bay Zoltánt, Teller Edét, Zechmeister Lászlót, Polányi Mihályt, Pólya Györgyöt. Sajnálattal állapítja meg, hogy az elmúlt negyven esztendő során a magyar természettudományos és műszaki kutatásnak távolról sem sikerült megközelítenie a korábbi eredményeket, s korántsem azért, mintha kevesebb tehetséges ember született volna. Gánti Tibor szerint a szellemi energiát olyan feladatok megoldására fecsérelték el, amelyekhez hiányzott a megfelelő gazdasági háttér: „Megszületett a jelszó, hogy legyünk a vas és acél országa. Nehézvegyipari egyetemet alapítottunk és nehézvegyipari üzemeket. Büszkén propagáltuk autóbuszgyártásunkat, kiemelt elektronikai programot indítottunk be (miközben lemondtunk rádiógyártásunkról, amelyben az első 45 évben a világ élvonalában jártunk). Hasonló történt a tudománypolitikában is: nem akarván lemaradni, mammutintézetek születtek azon területeken, ahová a világtőke koncentrálja erejét: az atom- és részecskefizikában, híradástechnikában, molekuláris biológiában. Csoda-e, ha nem tudunk igazán labdába rúgni?" Gánti szerint sok területen a magyar kutatás a világ utón kullog: „A mai gyakorlat szerint a kutatásban és fejlesztésben az kap prioritást, amiben a fejlett államok már látványos, áttörő eredményeket értek el, amiért a tudományban már kiosztották a Nobel-dijakat, az iparban már bezsebelték az extraprofitot." A szerző úgy véli, amig ezen a kutatási és fejlesztési stratégián és taktikán nem változtatnak gyökeresen, addig nem is várható lényeges előretörés. Végezetül így foglalja össze a lap szerepét a kedvező folyamatok előmozdításában: „Lapunk immár százhúsz éve ... az alkotó munka megbecsülésének szolgálatában áll. Ez az egyetlen magyar folyóirat, amely interdiszciplinárisán és tanulmányszinten tükrözi a reálértelmiségi alkotótevékenységet. A reálértelmiség egyéb folyóiratai vagy egy-egy szakterület szaklapjai szakközleményekkel, vagy olyan ismeretterjesztő magazin jellegű lapok, amelyek a gyors, de nem mély információáramlás szolgálatában állnak, mint a Delta- Impulzus, vagy az általános műveltségben az Élet és Tudomány. Ezek ismereteket közölnek: az előbbiek szűk szakismereteket, az utóbbiak széles körű, gyors, friss információkat. A mi feladatunk viszont a gondolkodásra, az elmélyült, alkotó természettudományos gondolkodásra való nevelés. Olyan magok vetése, amelyekből országépítö folyamatok csíráznak ki." Lapozgatott: LACZA TIHAMÉR 15
