A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 16. szám
FOTÓ: V. PRIBYL Gál Sándor versei KIHAGYÁSOK mikor az értelem nappalta/an Ivagy csupa éjszaka ?) és hiába a szándék hogy önmagát megépítse aláereszkedik az anyagtalan gát s a lehetséges mozdulatok elakadnak valami rajtunk kívül reked elmarad végérvényesen lehet az egész perc-töredék egy pillanat műve s mégis elvész belőlünk s nem tudni érték volt az vagy kacat csupán a hiány marad picinyke űr ott belül ahol az értelem önmagát vérezi tegnappá történelemmé LEHETŐSÉG miként fellebbenő köd mögött a tájat ha látja a szem így villan elő a tegnap s visszatérnek egykori mozdulataink a tavaszi bő sarjadások az áradó vizek partokat omlasztó zuhogása s mindez immár bennünk az oszthatatlan térbe ágyazottan ahol minden volt ismét lehet s így a jelen is megélhető szó és kép jel és hang kő és virág és az éjszaka mielőtt befedné e z t az egészet F 0YÚj6©§Jelt!0 .......Azt kérdik a bird urak, miért lettem gyújtogató? Ki vett rá, ki biztatott fel, ki ösztönzött? Mivel haragítottak meg? Kinek akartam bosszújára lenni? Fiatal leány vagyok. szép vagyok, talán a szeretőm hagyott el? Az erdélyi mordályégetökkel vagyok-e társaságban? Azok fizettek-e nekem minden gyújtogatásért, minden kiütött tüzért a városban? Megfelelek mindenre igazán. Nem is bánom ha a hármas fával megkoronáznak is, vagy ha a hidegviztortúra alá vezetnek, én egyebet nem tudok vallani, mint amit igazán vallók. Nem biztatott engem semmi emberi lélek; senki, aki emberi hangokon beszél. Nem is voltam haragban senkivel; nem háborított soha senki, hogy bosszút álljak rajta. Fiatal leány vagyok, szép vagyok; volt hozzám illő kedvesem, eljegyzett mátkám, akivel meg kellett volna esküdnöm, pünkösd előtt, zöld csütörtökön, a nagy templomban. Nem voltam én boldogtalan szerelmes, akit a szíve nem hágy aludni. Az erdélyi mordályégetökkel sem vagyok egyetértésben, most hallom először a hírüket; átkozottak legyenek velem együtt, ha igaz, hogy vannak a világon. Nem kényszeritett engem senki gyújtogatni, mint maga a tűz. A tűz a tűz! Oh, ez valami rettenetes gyönyörű szellem, aki ha csábít, ha integet, nem lehet neki ellenállni. Mikor még csak kicsiny szikra, úgy enged magával játszani, olyan bágyadt, úgy tud kérni! Ha az ember a leheletét fújja rá, arról éled; akkor jobban felnyitja azt a vörös pokolbeli szemét, ami olyan bűbájosán tud mosolyogni. Aztán mikor mindig jobban éled, lassankint az izzó parázs felett elkezd valami kis halavány kék szellemke táncolni; úgy emelgeti hegyes fejét, úgy billegeti könnyű szárnyát, úgy csókolózik az ember lélekzetével, míg szüntelen nagyobbra, nagyobbra nő, hízelgő nyelvével nyaldossa a hozzá közel esőket, amiket meg fog emészteni; eleinte olyan szépen világít, melegít, olyan tréfálkozva pitteg-pattog, perlekedik. később aztán mindig hatalmasabb lesz, éget, vakít, elijeszt; harsogva és ordítva kél ki, szárnyait szétterjeszti, mindig tovább! Házakon, utcákon végig, fel a legmagasabb toronytetöig; onnan lobog fel az égre, a felhők, az egész mennyboltozat úgy égnek tőle; a világ minden sarka fényben úszik; oh ezt rettenetes gyönyörűség látni. Hát még azok a hangok; a futó embercsoportok kiáltozása az utcán; az asszonyok, akik hajait tépve sikoltoznak; a siró gyermekek, kik benn rekedtek az égő ház udvarában, a vizes szekerek csörtetése, az oltogatók riadozásai: „vizet, vizet, vizet!" Ahogy csapkodnak fejszékkel bódultán a sziporkázó tűz közé; átok, imádkozás, jajgatás. Isten-káromlás tölti be a levegőt! A harapózó tűz ahogy pörlekedik a viharral; mentői jobban ordít a szél, annál jobban pattog, harsog a tűz, egyik sem bírja a másikat leverni; a harangok kongnak, zúgnak közbe, mintha valami hosszú órát, tán az itéletnapi éjfélnek óráját ütnék, egy olyan sok éjszakából összeragadt éjszaka középső óráját, aminek nem tudni, hogy mikor lesz hajnala ? És azután ezt messziről nézni és hallgatni és elgondolni: ezt a nagy dolgot én cselekedtem! Oh az valami rettenetes gyönyörűség, én uraim és bíráim! Hanem aztán másnap, mikor vége van az égésnek, mikor elmúlt a mámor, mikor végig kell menni a szenes utcákon amikről még a szalmaszál is felégett, mikor látni kell a romokat, amik nem lángolnak már, csak füstölögnek; közöttük járnak, kelnek, turkálnak rongyos, tépett ruhákban dúlt arcú emberek, asszonyok, akik keresgélnek az üszkök alatt valamit, — talán a tűzben megolvadt pénzük maradványát, vagy megégett gyermekek csontjait? Mikor egész utcasorok bámulnak rám, mint a halottkoporsók üres ablakaikkal, s a tetőtlen tornyok nagy fekete szája, mintha hozzám akarna szólni minden pillanatban; oh akkor úgy fáj, úgy reszket minden tagom, tagjaimnak minden ize, ami kívül van rajtam és belül; úgy húz alá, úgy éget, úgy nyomorit; én nem tudom mi lehet az? De az rosszabb, mint a nyavalya; az kivántatja velem a halált. Oh uraim, bírák urak! Ne hagyjanak engem élni. Tudom én, hogy gonoszát cselekedtem, de nem állhatok neki ellent; mikor rám jön a gondolatja, meg nem szabadulhatok tőle, amíg végre nem hajtom, s ha egyszer megtettem, olyan nyomorultnak érzem magamat. mint egy ketté vágott féreg, melynek két darabban kell egy helyett kínlódni, melynek minden izében külön kell meghalni. Oh én uraim, bírák urak, tegyék azt, hogy én meghaljak" ... igyen van följegyezve D ... városa évlapjain, egy szerencsétlen leányzó önkényes vallomása az 1656-ik évben történt gyújtogatások felől, melyek Cserey egykorú emlékiratai szerint Erdélyben is napirenden voltak, s az akkor általánosan elterjedt hit szerint bérleti gyújtogatok gonosz müveinek tartattak. Az utóbb említett kútfő akként nyilatkozik, hogy Erdélybe mordályégetők jöttek, hogy a népet a háborútól elijesszék. — Tudjuk, hogy Erdély fejedelmei minő háborúhoz készültek azidö szerint. A d .. ,i város évkönyvéből kitűnik, hogy ott is általánosan el volt terjedve ez a nézet. Apáthi Anna azonban, a fentebbi vallomást tevő hajadon, mint szavaiból kitűnik, maniacus hajlamot s nem megfizetett rossz szándékot bizonyít be. Különben is gazdag és istenfélő polgár leánya volt, ki nem szorult senki átkozott pénzére: ha tette, őrültségből tette. Mindamellett, önvallomása nyomán, elítéltetve, szekérre kötöztetvén, a város utcáin szerteszéllyel meghordoztatott, az utcák szegletein tüzes fogókkal „szörnyen megfogdostatott" (a cronica szavai) s ennekutánna tűz által megégettetett s hamvai a szeleknek átadattak. Apáthi Anna nem volt több tizenhat évesnél; szép, nyúlánk termetű alak volt, fehér halavány arcával és szelíd kék szemekkel; senki sem hitte volna felőle ezt a nagy istentelenséget. Még azok is, akik legjobban átkozták, és sarat markoltak fel az utcán, hogy meghajigálják, midőn a vesztőhelyre hurcoltatott, bámulva szemlélték állhatatosságát, mely semmi kínzásra meg nem indult. Sőt midőn a máglyára felállítva, derekán keresztül a karóhoz láncolták, s a tüzeket meggyújtották alatta, akkor éppen elkezdé hangosan énekelni a dicséretett: „Uram! bűneink sokasága, Undoksága Érdemli haragodat Méltók vagyunk, hogy ellenünk Szent Istenünk Felemeld ostorodat" És amidőn már a lángok köröskörül elboriták, amidőn a füst körülfogta, hogy alakját nem lehetett többé látni, még akkor is hallani lehetett a füst közöl, a láng közöl: „De hisszük, hogy ki megvallja és átallja bűneit s hozzád megtér. Azt nem űzöd el előled. Sőt tetőled Bűnbocsánatot az nyár"... Így halt meg ... Isten legyen irgalmas árva lelkének. Ez történt Dobozy István uram főbírósága alatt 1656. április 15-én. Nem sok időre azután ismét új tűz ütött ki a városban éjnek éjszakáján, de hála Istennek, rögtön elnyomatott; sőt nemcsak az, hanem maga a gonosz gyújtogató is kézre került, akiben mindjárt ott a helyszínen felismerték álruhája mellett is Bereczk Mártont. A gonosztevő forró tetten kapatván, magát semmivel nem védelmezhető, amiért is arra ítéltetett, hogy nyársba húzatva, izzó tűzön süttessék meg. Nem volt kedvére a kegyetlen sententia az elítéltnek, amiért is a kivégeztetésre rendelt napot megelőző éjszakán trafikát gondolt ki a porkolábbal, s azt rávéve, hogy őt bocsás14 FOTÓ: KRASCSENITS GÉZA
