A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 16. szám
ia/1/va Hóvirág: hírnök. Különleges érzés fut át rajtam ha az utcasarkokon, az üzletek bejáratánál megjelennek a hóvirágcsokrokat árusító asszonyok, gyerekek. Eszembe jut, valaha én is kutatva jártam a hófoltos domboldalakat, lestem, vártam, mikor jelennek meg a tavaszi hírnökök apró zöld levelecskéi. És vártam, mikor jelenik meg a virág, mikor téphetem le, hogy hazavigyem édesanyámnak ... Minden szép emléket letipró, lehangolójelenséggel találkoztam e tavaszon, ami nem engedi többé, hogy az utcasarkokon árusított hóvirág egykori élményeimet idézze föl bennem. A mai virágszedök kiássák, kitépik a még csak alig kibújt virágot hagymástól s ebből aztán kibontják, kifejtik a virágszárat. Halomra hever az eldobott hagyma az avaron. És nem egy csokrot szednek, hanem százat, százakat. A cél nem más, mint — üzlet. Pusztítás — pénzért! Hallottam ugyan, hogy a hóvirág is a védett virágok listájára került, de szemtanúja voltam annak, hogy a lista nem nyújt semmilyen védelmet ... Sajnos, nincs még vége a sornak, folytathatnám. Mégse! A szép élményekre. jó tapasztalatokra gondolok inkább, amilyeneket magamnak is, másoknak is kívánnék a természet, a környezetünk élvezete, csodálata során most és mindig. PETRIK JÓZSEF Fotó: Krascsenits Géza ••• Marcel Kornélia, tanítónő, a Vágsellyei (Sala) Alapiskola kulturális életének egyik legtevékenyebb szervezője. Színjátszókört vezet, színházlátogatást szervez a gyerekeknek, a szavalóversenyre készülődök eljárnak hozzá tanítás után gyakorolni és a versenyről szinte sohasem térnek vissza eredmény nélkül. A „Csiribiri" is csaknem minden évben szerez valamilyen díjat a gyerek színjátszókörök országos versenyén. Időnként a rendező is előbukkan a színfalak mögül, szaval, irodalmi vetélkedőn vesz részt, szombatonként pedig a polgári ügyek testületében a magyar nyelvű szertartásokat irányítja. A Csehszlovák Rádió magyar adásában, az Iskolarádióban ő szerkeszti a honismereti műsorokat. — Mi vezérelte a pedagógiai pályára és mi az, ami ilyen tevékeny munkára ösztönzi? — Gyermekkori álmom volt, hogy pedagógus legyek. Csallóközben születtem, Nyárasdon {Topofniky), mivel édesapám erdész volt, kint laktunk, a falutól távol és én nagyon a gyerekek közé vágytam. Talán ekkor döntöttem el, hogy gyerekek közt élem rpajd le az életem. A Nyitrai Pedagógiai Főiskolára jelentkeztem, és miután elvégeztem, Nagyszarvára kerültem. Itt egy nagyszerű fiatal tanító-gárda jött össze. Műsoros esteket szerveztünk, színdarabot játszottunk. Délelőtt alsó tagozaton, délután felső tagozaton tanítottam, konyhát vezettem, táncolni tanultam, hogy megtaníthassam a gyerekekkel is. Azt gondoltam, hogy enyém az egész világ. Azután férjhez mentem, Farkasdra (Vlcany) kerültem, majd Deákira, itt Nem lehet elzárkózni alapítottam 16 évvel ezelőtt a színjátszókört. Azóta kisebb megszakítással vezetek csoportot, itt Sellyén (Sala). Az idén egy gyerek — és egy felnöttcsoportom van. — Nem nehéz az embereket mindennapi gondjaik mellett megmozgatni, játékra bírni? — A gyerekeket nagyon könnyű megnyerni. Hihetetlen, hogy mennyire szeretnek játszani azok is, akik különben passzívak, akiknek hangját alig hallani az órán. Most Urbán Gyula meséjét játsszuk, címe: „Minden egér szereti a sajtot". Nagyon nehéz kiválasztani néhány gyereket a versenyre és a többit addig is elutasítani. A felnőttekkel sokkal nehezebb bánni. A fontos az, hogy akarjanak. Nekem úgy fáj, hogy az emberek annyira visszahúzódóak. Talán kényelmesek, de ugyanakkor túlhajszoltak. Egyszerűbb leülni a tévé elé. Aztán itt a fólia, a dinnye, ez valahogy régebben nem volt. A városi Vörösmarty klubban néha igazán nagyon színvonalas előadások vannak és nem elég meghirdetni a „nagy táblán", hogy megteljen a terem. Ez fáj nekem és azt kérdem ilyenkor, hogy hol vannak azok, akiknek itt lenne a helyük? — Három évvel ezelőtt megválasztották a helyi nemzeti bizottság képviselőjévé, így kitágult felelősségének köre. Milyen érdekeket kell védenie? — A lakásbizottságban dolgozom, körzetembe főleg cigányok tartoznak, az ö kéréseiket, panaszaikat továbbítom a nemzeti bizottsághoz. A lakosság nyilvános gyűlésein a Csemadokot képviselem és közvetítem az igényeket: az óvodát át kellene költöztetni, mert helyisége egészségtelen, új iskolára van szükség és Csemadok-házra, mert nagy a szervezetünk, 800 tagot számlál és nincs hely, ahol találkozni lehetne. — Melyik az a kiapadhatatlannak tűnő forrás, amelyből erejét meríti? — Amit örömmel csinálok, az nem fáraszt el, hanem épp ez adja az erőt. Amit csinálok, azt igyekszem tökéletesen csinálni, persze néha nem lehet és ebbe bele kell nyugodni. Csak egy kicsi, egész kicsi sikerélményre van az embernek szüksége és szinte feltámad, és olyanná válik megint, mint a gyerek. Ezért is nem lehet elzárkózni, egyszerűen nem lehet közösségi munka nélkül élni. ÉCSI GYÖNGYI ••• Ipolyvarbón (Vrbovka) csak így emlegetik a hatvannégy éves Faggyas Ferencet. A kosárfonót, akinek megadatott a végtelen türelem, a hozzáértés, az ügyesség, amellyel minden munkadarabját olyanra sikeríti, hogy valóságos kis műremekek kerülnek ki a keze alól. Csodálatra méltó szerénység jellemzi, nem is szívesen beszél „tudományáról". S ha mondja is, olyan egyszerűséggel, ízes, kedves szavakkal teszi, hogy a látogató nem is tudja, öt vagy a kosarait szeresse-e jobban. — Hogyan kezdődött? — kérdeztem tőle. — Suttyó gyerek voltam, amikor édesanyám azt mondta, kosár kéne. Én meg mondtam, minek azért pénzt adni — mert ugye, nem újdonság, szegények voltunk nagyon — csinálok én, édesanyám. Kimentem az Ipoly-partra, összeszedegettem, lenyesegettem azokat a vékony cinegevesszöket, otthon beáztattam, hogy hajlékonyak legyenek, aztán elkezdtem velük vacakolni. Hát, ahogy úgy vacakolgatok, egyszer csak látom, hogy alakulgat. Nem volt az olyan jó, mint később, de mégiscsak kosár volt, ingyen. Örültem, hát még az édesanyám ... No, ezután már csakis én csinálgattam a kosarakat. A szomszédban a cigányok fonták nagyban, rájuk is odapillantgattam, hát csak ellestem ezt-azt... Feri bácsi, a kosárfonó Feri bácsi házi használatra sorra készítette a kosarakat a tyúkoknak, a hagymának, a kukoricának, aminek éppen kellett egy falusi háznál. Nem gondolt ő arra, hogy ez kedvtelés. Csinálta, mert kellett, s mert megtanulta. Nyugdíjasként aztán több ideje lett, a gyerekek is „kirepültek" otthonról, a mama, a felesége is itthagyta őt, s özvegységében újra, egyre inkább kedvet kapott a fonáshoz. Magányában megtalálta a gondüzöt... Horgászás, határjárás közben gyűjti a szép pirosas meg sárgás fűzfavesszőket, s esténként a kiskonyhában ügyes ujjai között picitől a nagyon nagyig formálódnak a kosarak. A nyáron hetvenet adott el belőlük a lánya munkahelyén. Vitték, mint a cukrot, mert ilyen városon nincs. — Úgy szeretném, ha a gyerekek is megtanulnák ezt... Milyen szép lenne, ha nyolcan-tízen itt, az udvaron körém ülnének, aztán én meg mutogatnám nekik, hogyan kell az alját alakítani, mikor kell kötni, csomózni, miként kell rávinni a következő sort. De majd szólok én az Urbán tanító úrnak, ő majd elintézi, mert ő tudja értékelni az ilyesmit. Benne van érzék ezek iránt, mindig biztat. Én begyűjtőm a mogyoró-, csipke-, kökényvesszőt, a füzet meg ami kell, csak jöjjenek a gyerekek... — mondja bizakodóan, s tekintetével az iskola felé mutat. Faggyas Feri bácsi, az ipolyvarbói kosárfonó egyszerűségében is nagyszerű ember. BENYÁK MÁRIA 13
