A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-07 / 15. szám
JANA MORAVCOVÁ KAPCSOLATTEREMTÉS ••• — Itt történt — mondta Petr és egy sziklára ült. — Itt ebben az öbölben. És mindig tizenhat hónapos időközökben. Megkérdeztem a csillagászokat, tudnak-e rá magyarázatot. Szerintük abban az esetben lehetséges az ilyesmi, ha közbenső leszállásról lenne szó a mi naprendszerünkben. Hogy örülnék, ha szemtanúja lehetnék az ilyesminek, Robert. Nagyon örülnék, ha végre biztos lehetnék abban, hogy nem valami látomásról, képzelődésről van szó. — Tehát mégsem vagy benne egészen biztos! — De igen! Mindig megismétlődik ugyanaz. Elsősorban azért vagyok benne biztos, mert véletlenül lettem rá figyelmes, másodszor pedig azért, mert pont tizenhat hónaponként minden ugyanúgy megismétlődik. El tudod képzelni hány évet szenteltem már erre ? S ezidáig teljesen hiába. Semmi se változott tulajdonképpen. Mintha nem létezne, mintha semmit se akarna! Ezt nem értem. Az éjszaka folyamán felülről leereszkedik egy narancsszínű valami, ami világít. Egy időre megáll az öböl fölött: mindig pont ugyanazon a helyen. Aztán kígyóinak rajta a reflektorok, végigpásztázzák a víz felszínét, mintha valamit keresnének. Aztán itt a szikla alatt valami felbukkan. Nem tudom pontosan, mi az, lehet delfin is, de nem vagyok benne biztos, hogy az. S akkor a narancsszínű korongból zöldfényü villám lobban a vízből felbukkanó teremtmény felé, És az a vizilény hasonlóképpen válaszol rá. Tán valami fényjeleket, sugarakat küld fölfelé. Mindez néhány másodperc müve. Aztán a narancsszínű valami elszáll a magasba az a vízimicsoda pedig eltűnik a tengerben. — S ez minden? — Igen. Ez minden. Hogy mi játszódik le azalatt a néhány másodperc alatt, senki se tudja. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy tulajdonképpen információcseréről lehet szó. Valami isten tudja honnani civilizáció már rég kapcsolatot teremtett a Földdel, és meghatározott időközökben jelentéseket kap. De miről ? Istenem, érted ezt a szörnyűséget? Valami tengeri lénnyel tartják a kapcsolatot. Tudom, mennyit írtak már eddig is a delfinek értelmi fejlettségéről, csakhogy a tengerben lehetnek még náluk is intelligensebb lények — dehát miért éppen nekik kell jelentéseket küldeniük a bolygónkról? Szörnyű tévedésről van itt szó! Valószínűleg annak köszönhetően, hogy Földünk felszínének túlnyomó részét tenger borítja. S ha jártak itt valaha földönkívüli lények, emiatt tévedhettek. A tengerben kereshettek szövetségest maguknak, mert feltételezték, hogy az élet épp ott fejlődött ki a legmagasabb fokra. Lehet, hogy még másból is erre következtettek, nem tudom, de az bizonyos, hogy tragikus tévedésre került sor. Sikerült nekik kapcsolatot teremteni a bolygónk élőlényeivel, de nem a Föld legfejlettebb teremtményeivel. A szárazföldi emberi lények egyszerűen elkerülték a figyelmüket. És most? Kapják az információkat. Tán a víz hőmérsékletéről, az óceánok különböző mélységeiben zajló életről — az ördög tudja miket közöl velük ez a tengeri lény. És az emberi civilizáció mintha nem is létezne. — Igen, csakhogy gondolkodtál te már valaha arról, mi is tulajdonképpen a mi civilizációnk? — vetette ellen Robert. — Feltételezem, egyáltalán sejtelmed sincs, hogy az a lény miként érteti meg magát? Beszél egyáltalán? Vagy telepátia útján közli gondolatait? Mit jelent számára az irodalom, a zene, a festészet? Tudod egyáltalán, mit jelent számára a hangok váltakozása, s egyáltalán meg tudod ezt magyarázni? Tudod egyáltalán, hogy a képek nem anynyit jelentenek-e számára, mint az embernek a veréb nyoma a hóban ? Vagyis semmi különöset, semmi érdekeset. Semmit, amit érdemes lenne közölni. — Lehet. De vigyázat! Legyen az a földöntúli lény bármilyen, mindenesetre nagyon intelligens. Különben a hozzánk vezető út lehetetlen lenne számára. S ez az egyetlen, amit biztosan tudunk róla. — És aztán? — vonta meg a vállát Robert. — Tegyük fel, hogy valami földöntúli lény kapcsolatot létesített egy olyan teremtménnyel, amelyik nem a legfejlettebb ezen a bolygón. Az üzeneteket azonban továbbítja, bárha nem is a legfontosabb adatok ezek. Az emberi civilizáció mellőzve maradt, mégcsak meg se próbálkozott senki a megértésével. De az a földöntúli lény nagyon magas értelmi szinten lehet! Tehát tudtára kell adni, hogy tévedett. Figyelmeztetni kell öt, hogy ezen a bolygón létezik sokkal értelmesebb lény is, mint aki kapcsolatban áll vele. — Megpróbáltad? — kérdezte a barátja. — Igen, de ezidáig hiába. Jeleket adtam le. Hang-, fény- és rádiójeleket. Hiába. Legkisebb érdeklődést se tanúsított irántam. Összeállítottam egy különleges jelentést a legismertebb világnyelveken — bár tudom, hogy ez nevetségesen hangzik. Elhatároztam, hogy akár az életem árán is figyelmeztetni fogom, hogy ránk terelődjön a figyelme. Mégiscsak érthetetlen, hogy ne érdekeljük öt mi, emberek, hanem csupán valami fejletlenebb élőlénnyel akarja tartani a kapcsolatot. Csaknem minden lehetőséggel próbálkoztam már. Csupán egy lehetőségem van még. Az egyetlen, hogy bizonyítsam, ki is az úr ezen a bolygón! Én bebizonyítom! Ma éjjel, Robert, alighanem ismét megjelenik. Kapcsolatot teremtek vele. Átadom neki mindazt az anyagot, amit az évek során összegyűjtöttem számára. Lehet, hogy belepusztulok, azért szeretném, ha tudnál róla. Megvársz a faházikóban, és figyelsz az ablakból. Ha reggelig nem térek vissza, gyere ide. Mindenesetre megpróbálom, hogy kapcsolatot teremtsek vele. Aztán magára maradt. Készülődött. Jobbján is, balján is egy-egy fémtok, azokat erősítette magához. Az egyik a különféle jelekbe kódolt legfontosabb adatokat tartalmazta az emberi civilizációról. Adatokat az emberiség küzdelmes, dicső útjáról a Földön Homérosztól egészen az atommag titkának a felfedezéséig. Az emberi elme leleményessége, győzelme, ami tán keveset mond a földöntúli vendégnek, de mégis csak tudomást szerez róla, s ez a döntő. Ezeket mormogta, s magához szorította a másik tokot is. S akkor történt. A narancsszínű korong feltűnt a tenger fölötti égbolton. Néhány méternyi magasságban állapodott meg a víz fölött, egészen a szikla közelében. A reflektorok fényében örvényleni kezdett a tenger azon a helyen, majd felbukkant valami delfinre emlékeztető teremtmény. A narancsszínű korongból zöldfényű villám csapott ki, mire néhány másodperc múlva a tengeri lény hasonlóképpen válaszolt. Petr abban a pillanatban felállt, nekilendült és elhajította. A találat pontos volt, a gránát felrobbant. A tengeri lény mintha felágaskodott volna, aztán eltűnt. A reflektorok fénye Petr körül kavargóit, egy pillanatra megállapodott rajta, aztán kialudt. — Itt vagyok, itt — kiabált Petr. — Megöltem, meg kellett ölnöm! Az ember erősebb! Én ember vagyok, velem kell felvenni a kapcsolatot! A narancsszínű korong villámgyorsan emelkedni kezdett, s eltűnt a magasban. — Mért vagyok én közömbös számotokra ? — ordibált kétségbeesve Petr. — Mért nem akartok kapcsolatot teremteni az emberiséggel ? Az égbolt sötét és közömbös maradt. Petr abbahagyta a kesergést, és körülnézett az elcsendesedett sötétségben. — Idióták — jegyezte meg aztán keserűen. — Arra se méltattak, hogy megöljenek. Az isten tudja, intelligens lények voltak-e egyáltalán. Lehajolt, felvette a földről a fémtokot és lassacskán elindult a faházikó felé. Vércse Mkíós fordítása 23
