A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-07 / 15. szám
Fehér liliomszal Talán nem is él olyan magyar ember, aki gyermekkorában nem játszotta volna, vagy legalábbis nem ismerné a Fehér liliomszál nevű népi gyermekjátékot. Valamikor mi is játszottuk, s most gyermekeink játsszák, bár meg kell vallani, hogy egyre ritkábban. A gyerekek egymás kezét fogva alkotnak egy nagyobb külső és egy kisebb belső kört. A külsők körbe járva énekelnek: Fehér liliomszál. Ugorj a Dunába, Támaszd meg magadat Két aranypálcával! Meg is mosakodjál. Meg is fésülködjél. Valakinek kötényébe Meg is törülközzél! Míg a külsők énekelnek, a belsők az ének tartalmának megfelelő mozdulatokat tesznek. Először egyet ugranak, utána jobb és bal kezük mutatóujjával ajkukat alátámasztják, kezükkel megdörzsölik arcukat, ujjaikkal megfésülködnek, s végül a külső körben levő játékosok kötényében (vagy szoknyájában) megtörülköznek. A játék ismétlésekor aki akinek a kötényébe megtörülközött, azzal helyet Cserél. (Tallós — TomáSikovo) Játsszák úgy is, hogy a gyermekek kézfogással kört alkotnak, egy beáll középre. A kör forog és énekel. Akinek a kör közepén álló játékos a ruhájában megtörülközik, azzal helyet cserél. (Pered — Teéedikovo) A játék, mint a borostyánkő, híven őrzi múltunk egy darabkáját a szellemi enyészettől, a feledéstől. A népköltészetben a fehér szín a testi, lelki tisztaság szimbóluma. A fehér liliomszál tehát ártatlan, tiszta lányt jelképez. Magában a játékcselekményben az ősi szerelmi varázsolás emléke él. A népi hiedelem szerint a lányoknak nagypénteken napkelte előtt meg kellett fürödniük a folyó vizében, hogy megszépüljenek s így kelendőbbek legyenek. Akinek a kötényébe megtörülköztek, az lett a férjük. Lukácsy András véleménye szerint „Ez a kislány alighanem azonos a még régebbivel, aki a természet újjáéledésének ünnepén a mosdással, tisztálkodással, ezzel a kis vízparti szertartással az újjászületés, a megelevenedés misztériumát ünnepelte." A Fehér liliomszálhoz hasonlóan szerepjátszó és -váltó játék a Tüzet viszek nevű is. Fiúk, lányok vegyesen játsszák. Egymás kezét fogva körbe állnak. Egyikük a kör közepén guggol, kezében szemétlapát, rajta szén vagy fadarabka. Az ének ritmusára a kör és a guggoló játékos tetszés szerinti irányban forogni kezd. Midnyájan énekelnek: Tüzet vittem, elejtettem. Tűzbe majdnem beleestem. Tüzes volt a lapátom is. Meggyulladt a kabátom is. Közben a guggolva forgó játékos a lapátról „véletlenül” valakinek a lábára ejti a „parazsat”. Erre a kör megáll, az illető játékos helyet cserél a belsővel. Ennek a játéknak is érdekes és tanulságos az eredete. Lukácsy András a kö/etkezöket írja róla: „A tűzgyújtás régen, amikor még a mai biztonsági gyújtókat nem ismerték, kivált faluhelyen nagyon körülményes dolog volt. Ezért a háztartások rendszerint csak évenként egyszer gyújtottak tüzet: húsvétkor. A parazsat viszont megőrizték, hamu alatt éltették, és napról napra arról szítottak új tüzet. Ha valakinél a tűz kialudt, akkor a szomszédjától kért kölcsön, és vasfazékban vagy bögrében, futva vitte haza. Egyrészt, hogy ki ne aludjon az úton, másrészt, hogy minél kevesebben lássák, mert nem vet jó fényt a házra, ha a kemencében a tűz kialszik. De tiltották is később a tüzvivést, mert sok tüzeset származott belőle. Ezért kellett futni. És — talán — ez a szokás tükröződik a Tüzet viszek... játékban." Vajon a mi korunkat is megőrzik majd az utánunk következő nemzedékeknek a népi gyermekjátékok ? Higgyük, hogy igen. A tűznek nem szabad kialudni! GÁGYOR JÓZSEF Fotó: Gyökeres György
