A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-07 / 15. szám

A különböző motoros versenyek parkolóiban nagyon érdekes és ked­ves jeleneteket láthatunk. Az 1. ké­pen indulás előtt a kislány még kipróbálja apuci motorját, a 2. ké­pen még egy tiszteletkört is tesz csemetéjével a versenyző, a 3. ké­pen a teljes versenyzői felszerelés­be öltözött fiú a kedvesét kerékpá­ron szállítja a lelátóhoz. Szóval, a „nagy" emberek is emberek .. . KÖNYV Volt egyszer egy szakérettségi Ezen a címen jelent meg Koncz Endre és Diószegi Csipetits György szerzőpáros tollá­ból a munkás és szegényparaszt fiatalokat főiskolákra, egyetemekre felkészítő különbö­ző szakérettségis tanfolyamok története. A szakérettségis tanfolyamok indulásakor, és működésük idején ugyanis sokat írtak róluk az akkori lapok, de később valahogy teljesen megfeledkeztek azokról a fiatalokról, akik a legszegényebb rétegekből törtek fel fanatikus tanulni akarással, kitartással. A könyv statisztikai adatai szerint a jelentkezőknek csaknem a fele a 4. elemitől négy polgáriig terjedő előtanulmánnyal ren­delkezett csak és a másik fele is alig egy-két ipariskolai, gimnáziumi, tanonciskolái osz­tállyal végzett többet. Korban legtöbben a 21—25 évesek voltak, de szép számmal jelentkeztek idősebbek is. A könyv egészét nyolc fejezet adja. Ezek­ből hat fejezet tartalmazza a kutatások konk­rét anyagát. A hetedik fejezet — a munka több mint fele — tartalmazza a kérdőívekhez csatolt érdekesebb élettörténeteket (ez a legolvasmányosabb része, mert több törté­net felér egy kis novellával). A sok közül itt csak Avar István színművész, Horn Gyula külügyi államtitkár és Szemes Mari színmű­vész Írásait említeném. Az utolsó, nyolcadik fejezet tartalmazza a dokumentumok felso­rolását és a képi mellékleteket a korabeli újságcikkekről, csoportképekről, iskolai jele­netekről. A mű legvégén találjuk 325 volt szakérettségis ábécé sorrendbe szedett ne­vét, legfelsőbb iskolai végzettségét, legma­gasabb munkakörét, a szakérettségi idejét és helyét. Ez a mü annyira felszította a volt diákok és tanáraik összetartozásának érzését, hogy ki­adása óta több diáktalálkozót szerveztek, két ízben pedig a tévé nyilvánossága előtt emlé­keztek ennek a hőskornak a történetéről, a végzősök sikereiről és sikertelenségeiről. A felhasznált irodalom jegyzékében az NDK- ban és a Szovjetunióban kiadott nem is egy hasonló munkát idéznek a szerzők, tőlünk egyet sem, nyilván azért, mert nálunk idáig még senki sem dolgozta fel ezt a témát. Pedig a mi hasonló intézeteinkben abban az időben nem kisebb nehézségek árán tanult és később nagyon hasznos közösségi és gazdasági munkát végzett számos polgár­társunk. Bizonyára nálunk is szívesen olvas­nának erről a küzdelmes munkáról a volt öregdiákok, azok utódai és a szélesebb olva­sóközönség is. Csúzi Cs. Ferenc Samuel Beckett: Proust „A prousti egyenlet sohasem elsőfokú egyenlet. Az ismeretlen, mely fegyvereit az értékek egész halmazából választja ki, egy­ben maga is megismételhetetlen ... A szin­tézis érdekében legcélszerűbb a prousti bi­zonyítás belső kronológiájához folyamodni, és elsősorban is a kárhozat és megváltás kétfejű szörnyetegét: az Időt vizsgálni meg”. Korunk nagy élő írója, a ma nyolcvanhá­rom éves Samuel Beckett, pályája elején, alig huszonöt éves korában birkózott meg a nagy feladattal: a modem regény első óriásának, „Az eltűnt idő nyomában" szerzőjének az életművével. „Proustnak rossz memóriája volt — írja például Beckett az emlékezés par excellence írójáról —, ahogy a szokás is elégtelenül működött benne. A jó emlékezőtehetséggel megáldott ember semmire sem emlékszik mivel semmit sem felejt el. Emlékezete vál­tozatlan, rutin-teremtmény, kifogástalan szokásának feltétele és funkciója, hivatkozá­si eszköz, s nem a felfedezés eszköze. Emlé­kezetének diadaléneke: »Éppoly jól emlék­szem, mint tegnap ...« egyben sírfelirat is..." Beckett tanulmánya magyarul az Európa kiadó Mérleg-sorozatában látott napvilágot, Osztovits Levente fordításában, újabb re­mekművel gazdagítva a sorozatot és a ma­gyar nyelvű esszéirodalmat. „A Proust-tanulmány, ez a fiatalkori mű, jó néhány olyan megállapítást tartalmaz, amely szerzője későbbi munkásságára, valamint poétikájára egyaránt vonatkoztatható — vagyis elsősorban nem a Proust —, hanem a Beckett-kutatóknak becses — irja utószavá­ban a fordító. S így folytatja: _ „ Beckett többek között azért tartja nagyra Proustot, amiért (korábbi tanulmányában) Joyce-ot : mert „meg sem kísérli, hogy elvá­lassza a formát a tartalomtól", s mert a világot metaforikusán fejezi ki." Így a magyar olvasó, akinek módja van végül,majd hatvan esztendő múltán megis­merkedik e fontos tanulmánnyal, egyszerre pillanthat be Proust, Beckett és Joyce világá­ba, hisz köztudott, hogy Beckett, aki egy ideig Joyce titkára is volt, elsősorban az „Ulysses" szerzőjének az útját folytatja, s ahogy magát Joyce utódjának tekinti, úgy tekinti Joyce (s így egyben önmaga) elődjé­nek Proustot. Proust, Joyce, Beckett — ha akarom, az egész modem világirodalom. „Az ember — írja Proust — nem épület, amelynek toldozgatni lehet a felszínét, ha­nem fa, amelynek törzse és lombozata a belső életnedv megnyilatkozása." Egyedül vagyunk. Nem ismerhetünk meg senkit, és minket sem ismerhetnek meg. „Az ember olyan teremtmény, amely nem szabadulhat meg önmagától, másokat csak önmagában ismerhet meg, és ha ennek az ellenkezőjét állítja, hazudik" — idézi és parafrazálja Bec­kett Proustot. Izgalmas olvasmány, Ínyenceknek való csemege Samuel Beckett „Proust" — tanul­mánya, az egyre izgalmasabb magyar könyv­kiadás nagykorúságának egyik legékesebb bizonyítéka. (cselényi) SZÍNHÁZ Két kisopera Két kortárs szlovák komponista: Igor Dibák és Rudolf Geri egy-egy kisoperáját játssza február közepe óta a Szlovák Filharmónia Kamaraoperaí Társulata. Dibák komikus egy­­felvonásosának címe A lámpás, Geri ötven­­perces zenés szatírájának címe pedig A szekrény. Mi köti össze ezt a két kompozíci­ót? Talán egy dolog: mindkettő abban csú­csosodik ki, hogy napjaink társadalmi visz­­szásságait, precízebben fogalmazva a bü­rokráciát, a megvesztegetést, a suba alatti összejátszást állítja pellengérre . . . Ehhez fű­ződőén csupán annyit: kétségtelen, akár programadónak is tekinthető a bratislavai Kamaraoperai Társulat elhatározása, hogy színpadot biztosít a szlovák komponisták középnemzedékének. A lámpás és A szek­rény színre kerülésének legfőbb értékét eszerint ebben is kell keresnünk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy néhány mondatban ne hozzam szóba e két egyfelvonásos egészé­nek tárgyalását. HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK Nos, Igor Dibák librettójának alapjául egy Cse/iov-elbeszélés szolgált, amelyet először drámává kellett átformálnia, majd pedig ze­neileg is kidomborítania mindazt, amit lé­nyegesnek érez. Jó megoldásnak tartom, hogy Dibák a librettót elsősorban a monda­nivalóra koncentrálja; de érthető az üzenet zenei eszközökkel történő kifejezése is. Az már más kérdés, hogy a klasszikus operák­hoz szokott fülnek bizony nem egyszerű megszoknia a hangtartomány meglehetősen rendhagyó regisztereit. Az operaestnek eb­ben a félórájában a szereplők közül Miroslava Maröeková és Ladislav Neshyba nyújtják a legmegbízhatóbb teljesítményt. Rudolf Geri operája: A szekrény tematika­ilag hasonlóképpen érdekes, hiszen a hiva­talok packázását tárja elénk a szatíra, a groteszk és helyenként már-már a horror eszközeivel. A zenéje viszont dallamosabb, mondjam úgy: fülbemászóbb, mert a tangó, a szving, a rockmuzsika elemei sem hiányoz­nak belőle. Talán már ez is jelzi, hogy e produkció alkotói a fiatalok felé kacsintanak, ami megnyithatja e mű útját a sikerhez. A premierközönség minden esetre rokon­­szenwel fogadta a két egyfelvonásost tömö­rítő operaestet. Miklósi Péter HANGLEMEZ Júlia nem akar a földön járni Kissé lehangoltan fogadtam a tényt, amikor meghallgattam a Napoleon Boulevard új nagylemezének címadó dalát, mert ezen a korongon csak Vincze Lilla énekli a szerze­ményt. Ehhez persze tudni kell, hogy a dal néhány hónappal ezelőtt elsöprő sikert ara­tott annyi különbséggel, hogy Lilla Kikit, az Első Emelet énekesét kapta partnerül. így aztán a duetthez szokott fülek kissé nehezen törődtek bele. amikor csak a „lekopasztott" változatot hallották. A lehangoltsag viszont nagyon gyorsan elszállt, köszönve mindezt annak a kifogástalan hanganyagnak, amely erre a korongra rákerült. A Napoleon Boule­vard ezzel a nagylemezével újra bebizonyí­totta : az elcsépelt gondolatok és témák mellett igenis van új a nap alatt! S az elképzelések realizálása még csak akadá­lyokba se ütközött; hasonlóan az előző nagy­lemezhez, előkerült a misztifikált világ, mely párhuzamosan „siklik" a valóság vonalán, felidézve azokat a történéseket, melyek egy­re jobban foglalkoztatják az embereket: a létkérdés, a jövő optimista vagy pesszimista megítélése, és még sorolhatnám. A hangle­mez dalai tehát szorosan emberközpontúak, még ha a misztifikum hatására valamicskét veszítenek is hitelességükből. Szilárd ala­pokra épültek, előre kivédve az esetleges zuhanást, így azt is, hogy idővel korszerűt­lenné, elavulttá váljanak! A tematika most adott, állandóan változó világunk viszont újabb és újabb konfliktusokat szül. Júlia pedig épp ezért nem akar a földön járni, a lebegés tudniillik kivéd (vagy legalább kicsi­nyít, eltakar) mindenféle gondot, bajt. S ha netán főhősünk egyszer mégis a földre poty­­tyan? Sebaj! A korong B oldalának kezdő dala biztosan megvigasztalja: „Hidd el, jön­nek még jobb idők!" Koller Sándor 9

Next

/
Thumbnails
Contents