A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-07 / 15. szám
VALLOMÁS HRABALRÓL, 75. SZÜLETÉSNAPJÁN Bölcs kézikönyvek és lexikonok tanúsága szerint BohumH Hrabal 1989. III. 28-án betöltötte hetvenötödik életévét. Ez a tény legalábbis meglepő. Igaz, az idő könyörtelen és megállíthatatlan. Mégis nehéz elhinni, hogy teljhatalmát arra az emberre is kiterjeszti, aki tollával oly kitartóan harcol a múlandóság megváltoztathatatlan világrendje, a mindenütt jelen levő enyészet ellen. A napok, a hónapok és az évek lehangoló közönnyel érkeznek s távoznak, az idő óceánja részvétlen egykedvűséggel nyeli el létünket, földi utunk tünékeny emlékeit. Reménytelen az idővel vívott küzdelem. Vagy mégsem ? Mégsem az ? — kérdezi Hrabal müveinek ámuló olvasója, s szivébe visszatér a remény. Visszatér, mert csodálatos újjászületések tanúja lesz: Hrabal könyveiben megáll az idő, megelevenedik egy elsüllyedtnek hitt világ, életre kelnek a rég meghaltak, újra halljuk az elveszett léptek visszhangját, a rég elhangzott kacajt és a suttogva elmondott vallomást, elénk tűnnek azok az arcok, melyeket már az elsárgult fényképeken sem találnánk. Különös színházban vagyunk, egy láthatatlan kéz lassan elhúz-, za a függönyt s a színpadon máris ott nyüzsögnek, botladoznak a hajdani és a mai névtelenek, akikről nem szólnak a krónikák s életük emlékét csak korhadó fakeresztek, süppedő sírhalmok őrzik, vagy maroknyi hamuvá válva adattak vissza a természetnek. Létük minden tragédiája és öröme egyetlen statisztikai adatba sűrűsödött, ha éppenséggel nem tartoztak a megszámlálatlanok közé, s az író szavai nyomán most előttünk élik az életüket — újra, s bizonyára mindaddig, amig e könyvek létezni fognak s amíg lesznek olvasók. Hrabal hősei azok közé tartoznak, akiket fellengzősen kisembereknek szokás nevezni — de hát nem mi vagyunk ezek a kisemberek? Ismerőseink, s apáink, nagyapáink ismerősei tekintenek ránk: itt van az eladó, a borbély, a temetkezési vállalkozó, az orvos, az ügynök, a kalauznö, a díszletes, a törvényszéki tanácsos, s persze a sok-sok vendéglős és kocsmáros, hiszen a hrabali univerzum elképzelhetetlen vendéglők és kocsmák nélkül, ahol a szereplők, az észrevétlen hősök és az antihősök aranyló sörüket isszák (vastag hófehér habbal az igazi!), s emlékeiket, „tetteiket” mesélve átélik azt az életet, mely sosem adatott meg nekik. Hrabal hőseinek nincs részük lélegzetelállító kalandokban, nem jutnak el egzotikus tájakra, a világsajtó éppúgy nem vesz róluk tudomást, akár kortársaik, életük mégis gazdagabb, mint a mesés vagyonú világpolgároké s a veszélyek lovagjaié: övék a képzelet szabadsága s az álmok tündérvilága, fantáziájuk szárnyai a végtelenbe röpítik őket. így szabadulnak ki mindennapjaik börtön-világából: kopott bérházaikból, szegényes kis szobáikból, ahol mindig kevés a fény, a nyomasztó külvárosokból; számukra az álmodozás, a képzeletbeli emlékek mesélgetése a kocsmában a szabadság megvalósulásának egyetlen módja, hiszen alulmaradtak a pénzért, hatalomért, dicsőségért vívott brutális küzdelemben, az út szélére kerültek, a társadalom ranglétrájának legaljára; „outsiderekké" váltak. Hrabal szeretettel és megértéssel közeledik feléjük, tudván azt, hogy — miként Táncórák idősebbeknek és haladóknak című, egyetlen végtelen mondatból álló elbeszélésében olvashatjuk — „az ember az egyik pillanatban hajlamos minden latorságra, a másikban pedig a könnyekre”. Félresiklott életű, különös szereplőiben is a jót keresi s leli meg, azt a bizonyos „gyöngyöcskét a mélyben", mely első kötetének címeként vált fogalommá. Maga Hrabal is „outsider" volt az irodalomban, negyvenkilenc évesen adta ki első kötetét, mellyel — s azóta is szinte minden írásával — rögtön megosztotta olvasóit: hívei gyakran istenítik, ellenfelei rendszerint olyan kifejezésekkel illetik, amelyek gyakran hangzanak el köznyelven beszélő alakjainak szájából, s amelyek hallatán a jólnevelt hölgyeknek legalábbis pironkodniuk „kell"... Mi tagadás, Hrabal olvasóinak volt okuk a pironkodásra, sőt a felháborodásra is, ha azok közé tartoztak, akik az életet csak a hazug megszépítés rózsaszín fátylain keresztül akarták szemlélni : hiszen már a Táncórák... -ban kacagtató történetet kellett megismerniük a katonáról, aki a hipermangánt felcserélte a pitralonnal, s ennek igencsak groteszk következményei lettek férfiasságának büszke jelképére nézve; a méltán világhírű s egy csodálatos Jirí Menzel film alapjául szolgáló Szigorúan ellenőrzött vonatok kamasz főszereplője pedig azzal kénytelen szembenézni, hogy olykor meglehetősen nehéz átesni a testi szerelem „tűzkeresztségén", míg kollégája, a „faroscicák" és „mellyescicák" hű csodálójaként ismert Hubicka ur a vasútállomás pecsétnyomóival „ékesíti fel" a kedves Zdenicka igézöen szép popsiját. A Gyöngéd barbár narrátora pedig barátjával, a különc Vladimírral együtt obszcén feliratokat gyűjt mindkét nembéli illemhelyen egy megírandó műhöz... Miért is említem ezeket az „illetlen" jolgokat? Semmi esetre sem azért, hogy Hrabalt valamiféle „pikáns" vagy éppenséggel „pornográf' szerzőként prezentáljam. Sokkal inkább azért, mert arra szeretném felhívni a figyelmet (s főképp a címkézésre, „osztályozásra" hajlamosak figyelmét), hogy Hrabal az emberi teljesség írója, aki előítéletek, ideológiai szemellenzők nélkül szemléli a világot s akitől semmi sem idegen, ami emberi. Éles szeme meglátja a mosollyal leplezett szomorúságot s a könnycsepp mögött rejtőző mosolyt, az észrevétlenül maradt hőstettet s a büntetlen aljasságot, a „kis dolgok" szépségét s a talmi csillogás leplezte rútságot; műveiben feltárulnak a mindennapok sokszor újsághírre sem érdemesített drámái s a hétköznapok elfelejtett, rohanó világunkban már meg sem látott szépségei. A valóság feltárásának és megragadásának szándéka vezeti, akár a múltat idézi, akár a jelenről szól, és mi sem áll tőle távolabb, mint a jelenségek felszínén megmaradó „realizmus” földhözragadtsága. Hrabal alkotói fantáziája újjáteremti a valóságot s az élet legbanálisabb mozzanatait is átemeli a költöiség szférájába; szeme előtt legfeljebb valami furcsát lát. „A gyakorlati filozófus égnek emelte ujját, s olyan szép volt ebben a pillanatban, mint Löw rabbi, mint Vincent levágott füle" — olvashatjuk Kafkaland című elbeszélésében. Hrabal lautréamont-i hasonlatai alighanem még az ortodox szürrealistákat is elismerésre késztetnék; gyakran morbid humora bizonyára jónéhány oldalt kapott volna André Breton híressé vált kötetében, a Fekete humor antológiájában. Egy-egy mellékesen odavetett félmondata több költőiséget reveiéi, mint a fűzfapoéták oldalakat betöltő ömlengései; a kegyetlenül meggyötört állatok nyomasztó képe a Szigorúan ellenőrzött vonatok-ban többet mond el a háború iszonyatáról, mint megannyi hatásvadászó leírás. Könyvei könyörtelen pontossággal tárják fel létünk tragikumát és komikumát, olyan humorral és iróniával, költői realizmussal és groteszk szürrealizmussal, melyre jószerint csak egyetlen jelzőt alkalmazhatunk: hrabali. Műveiben egymás mellett s egymást feltételezve (dialektikus egységben, mondhatnánk tudálékosan) van jelen a jóság és a gonoszság, a szép és rút, a gyengédség s a kegyetlenség, az élet s a halál, s e művek végeredményben nem mások, mint élet- s emberszeretettől, megértő megbocsátástól áthatott vallomások a létezés megszámlálhatatlan gyönyörűségéről és borzalmáról, tanúságtételek a vágyak, remények s az álmok halhatatlanságáról. Egy kiemelkedő alkotó hetvenötödik születésnapja (akárcsak számos más jubileum) „nagyszerű" alkalmat nyújt patetikus köszöntök, dagályos jókívánságok megfogalmazásához. Elismerő szavak értékelik a műveket, ítészek bölcs nyilatkozatait olvashatjuk-hallhatjuk. Kétségtelen, minderre szükség van, ám Hrabal esetében mindez kicsit fölöslegesnek is látszik, ha Túlságosan zajos magány című írásának alábbi sorait olvassuk: „ .. a világ Kóniásai hiába égetik a könyveket, és ha azok valami örök érvényűt tartalmaznak, csak az égő könyvek csendes nevetését hallani, mert egy valamirevaló könyv mindig máshová és kifelé mutat." Úgy hiszem, ennél frappánsabb értékelést Hrabal müveiről igencsak nehéz volna kitalálni. Nem marad más hátra: leteszem a toliam ... G. KOVÁCS LÁSZLÓ 10
