A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-07 / 15. szám
hatatlanul bámulatraméltóbb a csillagos ég, mint a szárazföldről, ahol világítótornyokat látunk s távoli települések fényeit az égen. Csodálatos érzés tölt el: végre valóság kezd lenni az eddigi életemet betöltő álom. 1988. NOVEMBER 27 Kétóránként váltjuk a szolgálatot, de nem haladunk, csak lézengünk a festői szigetek között. Szélcsend van ugyanis, a hajó orrát csak a holthullámok verdesik. Este tíz után felkerekedik a szél. Éjfélkor már viharos az ereje, négy-ötös fokozatú hullámok csapnak át a fedélzeten s mi óránként 6—6,5 csomó távolsággal sodródunk dél felé, mint egy dióhéj. Reggel ismét csendes a tenger. 1988. NOVEMBER 29 Süt a nap, kellemes, nyárias az idő. Ellenőrizzük a felszerelést, átismételjük a navigációs tudnivalókat s az éjszakai vihar élményét beszéljük meg, boldogan persze, mert azt könyvelhetjük el, hogy a hajó kormánya jól reagált a viharos körülményekre: elég volt kinézni egy meghatározott csillagot s kormányzással követni annak állását. A két árboc között kifeszítjük az antennát és rövidesen a hazai rádió adását hallgatjuk. A szél fordul, erősödik, majd hosszú ideig ellenszélben vitorlázunk az olasz partok közelében. Sebaj, így legalább gyakoroljuk a manőverezést. Merthogy arra igencsak szükségünk lesz majd nehezebb helyzetekben. Olasz halászhajók hálóit kerülgetjük, sikeresen. Kipumpáljuk a vizet a hajófenékről, majd délig pihenünk. Délután a vitorlákat cserélgetjük, azt kitapasztalandó, melyik hogyan viselkedik, melyik a legalkalmasabb. Estére ismét eszményien haladunk előre s vacsoraidö után elhagyjuk az utolsó jugoszláv szigetet is. Hajónk vagy huszonöt fokos szögben, oldalra dőlve 5 csomó sebességgel halad előre. Sötét van, az albán partokat nem látni, de a tatnál a felkavart vízben planktonok világítanak Mintha tüzes csíkot húznánk magunk mögött. Körülöttünk tucatnyi halászhajó szedelözködik, indulnak az olasz piacokra a zsákmánnyal. Rájuk nagyon kell vigyázni. A szabályzat szerint minden tengeri jármüvei szemben előnyt élveznek. 1988. NOVEMBER 30 A kormánykeréknél ülök. Hihetetlen érzés. Jókedvemben dalra fakadok, ami elég ritkán fordul velem elő. Berajzoljuk a térképekre a helyzetünket, a hajónaplóba bejegyezzük a szükséges adatokat — légnyomást, szélirányt, erősséget, sebességet, s a mögöttünk maradt szakaszt. Közben beesteledik, ágyban fekve mondom szalagra az elhangzottakat. Holnap én leszek a szakács. 1 988. NOVEMBER 30 Kísérteties volt az éjszaka: vihar a javából. A fedélzeten csak a kifeszített kötél mellett tudtunk közlekedni, biztonsági övékkel a csuromvizes ruhánkon. Szárítkozni nincs hol, nem is érdemes, bár hideg van. Mire a konyhai edények a tűzhelyre kerülnek, szerencsére eláll a szél, elcsöndesedik a világ, a nap kisüt s jól vizsgázhatok első konyhai szolgálatból. Egy két napig még bizonyos, hogy az Adria déli csücskében hánykolódunk majd, mert a kevés szél is ellenszél, a segédmotor pedig kikötéshez vészhelyzetek áthidalásához, nem pedig az előrehaladáshoz van. Kevés a pénzünk, az üzemanyag pedig drága. 1 988. DECEMBER 30 Ismét vihar után vagyunk. A fedélzetes biztonsági övvel is csak négykézláb tudtunk közlekedni az éjszaka. Sebaj, edződünk. Megvirrad, a távolban villámlik, aztán egyszercsak szelíd bárányfelhők telepszenek az égre. A barométer süllyed, tehát egyelőre nem lesz tartós a jó idő. Este irányt váltunk, szél ellen, az olasz partoknak vesszük az utat, de így sem tudunk olyan sebességgel haladni, mint ahogy szeretnénk. Három-négy kilométernyire vagyunk az olasz partszakasz üdülőövezetétől. Boszszús vagyok, mert tudom: százévenként kétszer-háromszor fordul itt elő ez a szélirány. És tessék: mi kifogtuk, illetve nem tudtuk befogni a vitorláinkba. Mikor leszünk már Egyiptomban? TÓTH LÁSZLÓ tudósítása alapján Feldolgozta KESZELI FERENC Tóth László felvételei 5
