A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 13. szám
GYIMESI GYÖRGY Dzsingisz kán földjén mm S a vadkecskék? A Fekete-hegy gerincén nyomukat, hullatékukat sem leltük. Mit is kerestek volna a kopár, fekete sziklákon. Tá/olabb azonban egy magányos bakot mutatott a távcső. Szarvai szélesen hátrahajló ívének látványa azonmód még sebesebb működésre serkentette a hegymászástól meggyötört szivemet. Ez az, ilyen vadkecskére vágytam világéletemben! A kecske felé azonban nem vezet egyenes út. A Feketehegy déli ormát legalább háromszázméteres függőleges sziklafal alkotja, amely nemhogy vadászok, de még vadkecskék részére is jószerével járhatatlan. De ha leereszkednénk az oromról az ellenkező oldalon és takarásában eljutnánk az orom nyugati pilléréig, onnan már puskavégre lehetne kapni a nagy bakkecskét. Feltéve, ha megvár minket, ha nem lép le idő előtt a porondról. Mindenesetre megpróbáljuk megközelíteni. A próba szerencse, itt pedig óriási szerencse forog fenn, igazán érdemes érte vállalni még az esetleges fölösleges sziklamászást is. Sőt, a várható veríték leadásán kívül még egyszer ennyit is hajlandó volnék hullatni, ha azt a csodálatos szarvpárt megszerezhetném magamnak. A visszavonulás, vagyis a gerinc elhagyása nem bizonyult nehéz feladatnak. Sokkal nehezebb volt a Fekete-hegy ormának a megkerülése. Odafent ről sokkal könnyebbnek látszott ez a feladat, mint a valóságban volt, mert számtalan fentről nem is látott sziklarepedésen, mállott kő alkotta csuszamlós nyelveken, kisebb-nagyobb szakadékon kellett átküzdenünk magunkat a nyugati sziklapillérig. így aztán a félórára tervezett út ennek a duplájára sikeredett. De végül, bár izzadtan, csapzottan, mégiscsak reménnyel telve, és telve türelmetlen elvárással és kíváncsisággal az égbe nyúló, barna szinü sziklaorom alatt álltunk, amely a Feketehegy fő masszívumától mintegy háromszáz méterrel nyugatabbra tornyosul, ezzel is, színével is kihangsúlyozva, hogy semmi köze sincs hatalmasabb fekete szomszédjához. Hátunkat a sziklafalnak vetve regeneráltuk erőnket. Már nem zilál annyira a tüdőnk, a szívünk sem kalimpál oly veszetten, de valamennyiünk homloka nedvesen fénylik a verítéktől. Miközben kifújom magam, lelkileg felkészülök a nagy találkozóra is: a nagy szarvú bakot a sziklatorony mögé képzelem. Behunyt szemmel barátkozom a várható látvánnyal, nehogy az a valóságban bénitólag hasson rám. Eltaszítom magam a sziklától, mehetünk tovább. Lassan, minden lépést megfontolva. minden apró kövecskére vigyázva, nehogy ügyetlenül beléje botolva egy egész lavinát indítson meg a meredek parton, járjuk körbe a sziklaormot. Amit látunk, bármennyire is oly szép hogy tájképre kínálkozik, csalódást okoz nekünk, mert nem azt látjuk, amit szeretnénk. A vadkecske ugyanis sehol! Pedig itt, ebben a széles katlanban, a fekete sziklák közt láttuk utoljára. A katlan mögött, innen is jól látszik, összevissza szabdalt szakadékos terep húzódik. Ha oda vonult vissza a keresett bakunk, hiába keresnénk, ott lehetetlen volna megtalálni. Abban a labirintusban semmi esélye sincs a cserkelő vadásznak. A kék égen köröző saspár egy pillanatra elvonja a figyelmemet a katlanból. De már nem csak egy pillanatra, mert most egy távolabbi sziklán gubbasztó másik sasra szer gezem a távcsövemet. Így aztán nem az én dicsőségem lett a jangir újra felfedezése. Sasszemű kísérőm vette észre a nagyszarvú bakot, amint éppen kifelé kapaszkodott egy hajlatból. Társait kerülő magányos, hosszú szakállú öreg legény volt, amelyik reggeli legelését befejezve most valami árnyas hely felé húzódott, hogy ott leheveredjék. Bánatomra azonban délelőtti sziesztája helyéül nem a mi ormunkat választotta, hanem ráéröen a szakadék felé ballagott. Érdekes, hogy e vidék kecskéivel kizárólag a szakadékok környékén találkoztam, és sosem a bércek egetverő csúcsain. Egy hosszú lövéssel ezt a bakot meg lehetne lőni. Igaz, a mintegy háromszáz méterre rézsút távolodó állat nem a legkönynyebb célpont, de egy pontos lövéssel még elérhető. És miért ne lőnék pontosan? Sziklára hasalva, köre fektetett, prémsapkával alápámázott pontosan lövő puskámmal adva van minden lehetőség a cél eltalálásához. Csak ne rántsam el a ravaszt a lövés pillanatában és nem lehet baj. Noha van gyorsító minden puskámon, azt sosem használom. Mutatóm fokozatosan nehezedő folyamatos nyomásával szoktam elsütni a fegyveremet, így teszek most is. A bak most megállt, lehajtott fejjel csipegeti a rozsdabarna füvet. A hatszoros nagyításra beállított céltávcső tüskéje szinte meg sem rezdüfa bak lapockája mögött. Fokozódik mutatóujjam nyomása és számomra is váratlanul sül el a puska. Szinte megijedek tőle, oly nagyot és oly váratlanul dörrent. De már fülemhez érkezett egy másik hang is, a találatnak a lövésre feleselő tompa puffanása. De szeretem hallani ezt a hangot! A bak megindul, szalad, szökell, kételyek ébredeznek bennem és már a csalódottsággal vegyes kétségbeesés is születendöben van. De mégsem születik meg egyik tolakodó érzés sem. Lassul a bak futása, rogyadozik a járása. E pillanatban pedig elvágódik, hátsó lábával még nyújtózkodik. de a következő pillanatban már nem mozdul. Halott. Szarva pedig az enyém. Az én trófeám! A iegnagyobbik összes vadkecskéim közül. Kísérőm mosolyog, én pedig ölelgetem. Nem tudom, hogy ez szokásos-e Mongóliában, de az én kísérőm egy cseppet sem húzódozik ölelő karjaim elöl. Határozottan tetszhet neki az önfeledt öröm efféle megnyilvánulása, pedig csak most látja először: tegnap maga mondta, hogy én vagyok az első európai vadász, aki elvetődött ezekre a végekre. Némi zavar azért mégis tükröződik rajta, mert szégyenlősen egy lila kendőbe csavarja be félszemü látcsövét — csak ilyent, egy szemmel használható gukkereket láttam Mongóliában —, és elrejti azt a nadrágszíján lógó tokba. Szabadon maradt két kezébe széles mosolytól kísérve átadom neki az ajándékom, egy vadonatúj tőrkést, tokostól együtt, amit leplezetlenül nagyon nagyra értékelt. Vadászkésemet könnyű szívvel ajándékoztam el. mert még volt belőle néhány a készletemben. Bár már egy se volna, mert az azt jelentené, hogy befejeződött vadászati programom, mert még otthon úgy okoskodtam, hogy minden elejtett vadnál segédkező kísérőmet megajándékozom egy ilyen vadászszerszámmal. Igaz, nem voltam teljesen konzekvens, mert Cambának több kés is dukált volna, de ö is csak egyet kapott, de öt másféleképpen kárpótoltam. Most már bánom, hogy nem osztogattam el a késeimet, mert többre már aligha lesz belőlük szükségem. Sajnos. Mért minden bizonnyal ez a mozdulatlanul fekvő bak volt az utolsó zsákmányom ezen a kereken egy hónapra tervezett vadászexpedición. De micsoda bak ez az utolsó zsákmányom! Már említettem, hogy nem centiméterrel a zsebemben járom a vadászösvényeket, de ezt most kivételesen sajnálom. Mert ezt a két szarvat most biz nagyon szívesen megmérném. De mérőszalag híján csak markolászom, saccolgatom őket. Meg araszolom is. Igaz, kicsi a kezem, rövidek az ujjaim, de egy araszom így is megvan legalább húsz centiméteres. A szarvakon pedig ötször bőven végig tudok araszolni. Vagyis legújabb kecsketrófeám hossza eléri az egy métert, ha meg nem haladja azt. Nagy diadallal vonultunk be a táborunkba. A bak fejét saját kezűleg cipeltem egészen az autóig, két kísérőmnek úgy is volt elég dolga-baja a közel egy mázsa hússal, amelyre Mogo és testvére már egyáltalán nem tartott igényt, így az teljes egészében a pásztoroké maradt. Úgy éreztem, hogy teljesen megérdemelték, mert velem együtt megdolgoztak érte. Később azonban Mogo megmásította a nézetét. Pazarló vagyok mondta. Nem kellett odaadni a húst a két legénynek, elég lett volna megajándékozni őket egy-egy késsel, esetleg ráadásul még egy jelvénnyel, esetleg egy doboz cigarettával. Most már azonban mindegy, a húst nem kérhetjük vissza, pedig milyen jó lett volna belőle ajándékba vinni a bajanhongori barátainknak, akik még segítségünkre lehetnek. Ám késő bánat, ebfájdalom. Van még miből ajándékozni a bajanhongori barátoknak is. Például ott van az egyik jurta falához támasztva egy bendő telisteli megszedve kiolvasztott bakfaggyúval... Mialatt a vadkecskére vadásztunk, Zsargal is talált számomra egy ajándéknak valót. Egyik végén letörött, foszladozó, a talajtól már vörhenyesre szineződött páratlan argali szarvat. A párját hiába kereste a közeli és távolabbi környéken, még a koponyájának sem volt már sehol sem maradéka. /Vgaliszarv! Utam célja, vágyaim netovábbja. Inkább ne mutatta volna Zsargal azt az ásatag darabot. Mólóban van a vadászsiker feletti örömöm, szertefoszlik a diadalérzés. Vadkecském mór eddig is volt, argalim viszont még egy sincs. Alkalmasint már nem is lesz. Bár nem rajtam múlott a sikertelenség. Nem tudom magam hibáztatni, én minden tőlem telhetőt megtettem a siker érdekében. Vadászatomat gátoló külső körülményeket azonban nem volt erőmben — módomban — megmásítani, befolyásolni. Jártam Rómában is és ott sem láttam a pápát. Itt.pedig ugyanazokat a köveket tapostam, amelyekbe ez a hatalmas vadjuh is sokszor belebotlott, mégsem találkoztam vele. Ennélfogva ezután is álmaim elérhetetlen fellegeiben legelésző vad marad. Úgy látszik, végérvényesen és megmásithatatlanul. Elszaladt felettem az idő, aligha lesz alkalmam még egyszer vadászpuskával a kezemben visszatérni ebbe az okkersárga országba. Az argali szarvának begyűjtését kénytelen vagyok nyomdokaimba lépő fiamnak igaz vadászhoz méltó nehéz feladatul, terhes örökségül meghagyni. Ilyen gondolatok kóvályogtak búsuló fejemben, miközben társaimat a feketehegyi tábor felszámolása foglalkoztatta. Ök egy cseppet sem búsultak, vidámak voltak, jókedvüek. De vajon nekem van-e okom búslakodni? Józanul értékelve, mérlegelve a helyzetet egyáltalán nincs. Hiszen sikert sikerre halmozva vadásztam végig mongóliai szabadságomat. Nem szabad annyira elfogultnak. elszontyolodottnak lennem egyetlen megvalósulatlan álom miatt. Archival kínál Mogo barátom. Jobb kezében fogja a pohárkát, miközben könyökét baljával könnyedén alátámasztja. Felhajtom az italt. Oldódik a belső görcs, mosoly ül ki az én arcomra is. Hol van itt helye a csalódottságnak? Visszatérő, szemtelenkedő gondolat motoszkál néha a fejemben: azért ezt az utolsó kudarcot mégiscsak nehéz megemészteni. Utolsó estémet töltöm az öccs jurtájában, vadkecskehús az utolsó vacsorám. A háziasszony a legizletesebb falatokkal kedveskedik, nekem. Ma ünnepi a kivilágítás is, három szál gyertya világítja meg a jurta belsejét. Az asztalkát sűrűn ülik körül a nagycsalád tagjai. Sok rajtam csüngő ragyogó szempár tüze melegíti a telkemet és teszi nehezebbé a búcsúzkodás óráit. Újabb ajándékokat osztok és kapok: kecskegida finoman cserzett bőrét, kifestett csontocskákat és egy ugyancsak báránycsontból készült fejtörő játékot, amelynek megoldása még Rubik Ernőnek is a becsületére válna. És ismét az asztalra kerül az ezüstcsésze is. A házigazda sorra kínálja belőle a vendégeit, majd a családtagokat. Aztán egyszercsak elakad a beszéd fonala. Mintha mindenki csak magával foglalkozna. A kínossá váló csendet az asztal lapjára dobott kavicsok csörrenése töri meg. Az öccs jósolni készül. Hosszasan koncentrál a misztikummal teli műveletre, réveteg tekintete a jurta tetejébe fúródik. Átszellemült arccal fogja össze markában a kavicsokat és behúnyt szemmel hosszasan rájuk lehel. Majd elveti őket az asztallapon. Mogo tolmácsolja a jövendölést: — Nincs kizárva, hogy hazafelé menet meglövöm az argalit. Nincs kizárva, tehát nem is biztos. * Házigazdám ha nem is biztat, és nem hiteget, mégis új reményt ébreszt bennem. Miért teszi ezt, mire jó ez? Hiszen egyszer már beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Búcsúztatásunkra korán reggel felsorakozott a család apraja-nagyja. Még egy csoportkép utoljára és autóba szállunk. Porfelhőt kavarva gurulnak a kerekek. A háziaszszony tejet loccsant a nyomunkba, a többiek integetnek. Mi is lengetjük kezünket, amíg csak el nem nyeli a búcsúzkodókat a por és 14
