A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-10 / 11. szám
gazdám nyúzta meg. Közelről figyelhettem meg e művelet közben nemcsak gyakorlott mozdulatait, hanem magát a zsákmányomat is. Meggyőződhettem róla, hogy a dzserhán mintegy húsz centiméter hosszú fekete farkán kívül hosszabb, a végükön egymásnak bókoló fekete szarvával is különbözik a fakóbb szarvú dzerentől. De leginkább abban tér el, hogy a dzerentől sokkal ritkább állat, s leginkább néhány fős csoportokban csatangol a köves pusztákon. Vacsorára az egyik mormotát sütötték meg. Kár. hogy nem a gazella egyik combját. Mert a mormota húsát ehetetlenül zsírosnak találtam. A család számára mégis valóságos csemege volt, oly jóízűen fogyasztották. Én tejeskávét vacsoráztam, hozzá burcogot rágcsáltam. Amit ugyancsak rosszallással vett tőlem az egész család. Hiszen annyi finom zsíros hús volt az asztalon ... Még annyit jegyzek meg a dzserjánnal kapcsolatban, hogy legeltetés közben házigazdám aránylag gyakran találkozik vele. Olykor húsa az asztalára is felkerül. Hogy hogyan, arról nem libbentette fel a titkolódzás fátylát. Megmutatta viszont, hogy mire használják a dzserján tűhegyes szarvát; éppen azért, mert tühegyes, árt készítenek vele. A lószerszám szíjainak összevarrásánál használják elsősorban. Az autónk reggelig sem tért vissza. Ennek aztán igazán nem örülök. Kérdem Mogot, mi a véleménye, hol időzhet ily sokáig az unokaöccse. Mondja, biztosan hazament Bumburba, mert a további utunkhoz feltétlenül benzint és olajat kell beszereznie valahonnan. Ez így is van. De mégis csak rövid időre oszlanak el a kételyeim. Mert majd csak az nyugtat meg igazán, ha már teli tartályokkal és az új kísérővel itt áll az autó a három jurta között kijelölt parkolóhelyén. Be kell látnom, rossz természetem van. Túlságosan hamar megemésztem a nem mindennapi sikereket. Nem tudok hosszasan elrágódni rajtuk, állandóan mehetnékem van, minduntalan valami újra vágyom. Most is indulnék már, mert a vadászatom fénypontja, csattanója az argali vadászata még hátra van. Ebbe szeretnék már belekóstolni, ezért telik-múlik oly rettenetesen unalmasan az idő. A mormoták és a dzserján koponyájának kifőzése, lehúsolása ugyan agyoncsap némi időt, de még igy is bőven marad belőle a kétségek ébresztésére-táplálására. A szétdobált húscafatokra -csörgő szarkák érkeztek éhes szemtelenséggel. Egészen közel merészkednek hozzám. Szakasztott olyanok, mint a hazaiak, küllemükre, viselkedésükre egyaránt. Otthon kíméletlenül üldözöm ezeket a hosszú farkú fészekrablókat. Itt mégsem esik bántódása egyiküknek sem, pedig a kezemügyében van a sörétespuskám. De nem bántom őket, mert egész megjelenésükkel az otthont juttatják az eszembe. Nesze szarkák, marakodjatok, itt van nektek egy kis agyvelő. A jurtáknál nagy a sürgés-forgás. Pálinka - főzésre készülnek. Már tele is töltöttek egy nagy fazekat kumisszal. Rendőr létére Mogo is kiveszi a részét a munkából. Meg akarom csipkedni egy kicsit, hát megkérdem tőle, hogy nem ütközik-e törvénybe a cselekedete? Bizony nem, bizonygatja, tejből szabad pálinkát főzni, de cukorból már nem. S ebbe a tejbe nem az ember, hanem Bogo adott cukrot. S sárga fogait mutatva jót nevetett szellemességén. Nem vártam meg a pálinkafőzés végét, nem eshetek el semmitől sem, biztosan nyakalnom kell majd az eredményéből. Előveszem hátizsákomból a modem kardiológiát és leülök egy sziklára tanulni. A jó pap is holtig tanul, az orvosnak sem árt felfrissíteni a tudását. De bármennyire is szeretném, sehogy sem tudok belemélyedni a ritmuszaLábjegyzetek Einsteinhez TÁLAMON ALFONZ; A KÉPZELET SZERTARTÁSAI varok gyógyászati problémáiba. A könyv fekete betűiről minduntalan lesiklik a tekintetem a földre, amely terítve van fekete „bogyókkal". Elfog az undor. A kecskeszar és az orvostudomány nem tud bennem összeférni. Becsapom a könyvet, követ teszek rá nehezéknek és sétálni megyek. Célom a környék legmagasabb hegyének a megmászása. Az idő is alkalmas a turisztikára. Beborult az ég, de nincs hideg, mert kivételesen nem fúj a szél. Délután a két Dolgorínnal és a hosszú hajú fiúval, aki a kecskevadászat alatt Camba juhait legeltette, kilovagoltunk a dimbes dombos pusztába. Magunkat becsapva azt mondtuk, hogy argalivadászatra megyünk. Mert otthonától vagy tíz kilométerre látott az ifjabbik Dolgorin még valamikor júniusban két kost. Azokat megyünk megnézni. De hol vannak már azok! Sötét estig vadat sem látunk, hiába próbálkoztunk dombon, völgyben. majd egy meredek hegy tetején is, ahová természetesen, gyalog másztunk fel. Az argali köztudottan nem a sziklás hegyormok vadja. Mi sem azért izzadtunk meg, hogy odafenn találkozzunk vele. A hegy tetejére azért másztunk fel. mert onnan jó kilátás nyílik az alacsonyabb hegyoldalakra, amelyeken némi szerencsével megtalálhatjuk a rajtuk legelésző vadjuhokat. Ezúttal nem volt szerencsénk, nem láttunk argalit, de mégsem voltam csalódott. Fáradozásomért ugyanis bőven kárpótolt az elém táruló panoráma. Hátam mögött vadul szabdalt zord hegyvidék terült el. előttem pedig a Bajdrag széles völgye. Ott látta meg a nyár elején az öccs az argalikat. Most nem láttunk ott semmit, csak néhány „zenélve" repülő vörös szárnyú fekete sáskát, amelyek még ide, a hegyoromra is felrepültek. Mogo mellettem elfogódva távcsövezi a folyón túli hegyeket. Ott született valamelyik völgyben, ahol akkor apja éppen legeltetett, és azon a tájon töltötte gyerekkorát is. Most bizonyára rátörtek az emlékei. Nem hegyeket, csipkés kötarajokat, alacsony hegysorokat lát maga előtt, hanem megelevenedő szüleit, boldog, gondtalan gyerekkorát. Szikla tövében ujjnyi rövid száron pompázik néhány késő őszi sárga virág. Ritka, de annál kedvesebb látvány a kősivatagban. Két szálat lecsípek belőlük és a mai kirándulás kedves emlékéül — mert vadászatról nemigen lehet beszélni — noteszem lapjai közé préselem őket. Hogy azért némi haszonnal is járjon házigazdáim időpazarlása, három kísérőm az utolsó világosságnál még megszedett két öblös zsákot tehéntrágyával a tövises cserjével és vékony, merevszálú fücsomókkal borított egyik hegyoldalon. A görbe karmú villa ezúttal nem volt velük, csupasz kézzel végezték a gyűjtögetést. Az autó még mindig nem jött vissza. Hol a csodában időzhet ily sokáig ? Már nem nyugtalanít, hanem bosszant a késése. Ideges vagyok. A vacsora nem ízlik, pedig ma főtt gazellahús van a fazékban. A kínálgatás elől kimenekülök a környező holdvilágos dombokra. Az egyik tetejéről egyszercsak egy bukdácsoló fényt veszek észre. Ez csak az én Volgám fényszórója lehet. Vajon milyen hírrel érkeznek a benne ülök? Rohanok le a dombról és egyszerre érkezem az autóval a jurta elé, Zsargal egyedül száll ki belőle és ez bizony nem jó jel. — Van benzin? — kérdem, s hogy biztosan megértse kérdésemet, rámutatok az autó tartályára is. Zsargal vigyorog, bólogat. Az autó tehát üzemképes, van üzemanyag is, tehát nincs műszaki akadálya a továbbutazásnak. De mi van a kísérővel ? (Folytatjuk) „Kezdem azzal, hogly már olyan öreg vagyok — memoárt irok." Ezzel a meghökkentő, ugyanakkor jelképesnek is tűnő mondattal indítja a most huszonhárom (I) éves szerző első elbeszéléskötetének első írását, amelynek az utolsó író memoárja címet adta. Néhány oldal elolvasása után az ember kissé megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy a fenti kijelentés nem a szerzőre, hanem a történet főhősére vonatkozik, aki éppenséggel szintén író, ráadásul Alex Tiríndssonnak hívják, igy lehetne akár Tálamon Alfonz alteregója is, de talán mégsem az. Ez az utóbbi megjegyzés persze inkább az olvasó önáltatása, hiszen végső soron Az utolsó iró memoárja meglehetősen nyomasztó alkotás, legalábbis hátborzongató az a perspektíva, amit elénk vetít. Arról van szó, hogy egy közelebbről meg nem nevezett korban eljutott a tudomány oda, hogy a szellemi alkotásokat, például a regényeket, verseket, de még a krimiket is közvetlenül energiává alakítsa át. Ezzel a lehetőséggel a hatalom birtokosai tudatosan élnek és visszaélnek, elzárják az egyszerű halandók elől a könyveket, hogy a belőlük nyerhető energiát a saját céljaik megvalósítására hasznosítsák. A történet hőse erre már csak akkor döbben rá, amikor részévé válik annak a gépezetnek, amely szinte megrendelésre termeli az energiává átalakítható szellemi alkotásokat. Mielőtt bárki is felütné a lexikont és a termodinamika főtételeit ismertető címszót kikeresné, sietve megjegyezném, hogy erre vonatkozólag ott semmiféle útmutatást nem talál. Az einsteini E = m.c2 összefüggés sem érvényes erre az esetre, noha egyébként Einstein relativitáselméletének ismerete — különösen a további írások értelmezésénél — még kapóra jöhet. Az utolsó iró memoárja látszólag afféle scifi, valójában azonban vészjelzés. Arra figyelmeztet bennünket, hogy rosszul sáfárkodunk szellemi javainkkal, ugyanakkor gondolkodásunk rugókra jár, amelyeket nem mi. hanem mások húztak fel. Ami meglepi az olvasót; a könnyed, helyenként iróniába hajló stílus, a tapasztalt írókat is megszégyenítő helyszínábrázolás. írása tudatos építkezés eredménye — ez a tény egy pályakezdő esetében mindenképp elismerést érdemel, noha az igazat megvallva Talamonról nehéz úgy beszélni mint egy debütáló íróról. Évek óta publikál az Irodalmi Szemlében. Grendel Lajos egy tanulmányban is foglalkozott vele, s magam is meglepődtem, amikor a kötet borítóján olvasható önjellemzéséből megtudtam, hogy még huszonöt sincs. Az olvasót talán az is megtévesztheti, hogy az iró nem a kezdők félszegségével szól hozzá, hanem nagyon is határozott hangon, ami persze nem ugyanazt jelenti, mint az öntudatos, s hetykeségnek meg már végképp nem mondanám. Az első elbeszélés egyébként is kilóg a sorból, a kötet további darabjainak nincs hozzá fogható hagyományos vonalvezetése. A Bocsátó c. irás például prózavers, de a kötet cimadó szövegének sem lehetne elmondani a tartalmát, mert képekből és látomásokból építkezik. Olykor a szavak és a szürrealisztikus látomások valamilyen cselekményfélévé állnak össze (A pikádorok ivadéka), de erről az embernek az jut az eszébe, hogy talán nem is elbeszélésnek, hanem egy Bunuel-film forgatókönyvének szánta a szerző. A pikádorok ivadéka a kötet legterjedelmesebb írása, közel ötvenoldalas. Véleményem szerint hasznára vált volna egy alapos szövegkurtítás, hiszen bizonyos képek és helyzetek a kelleténél gyakrabban ismétlődnek, más részek pedig mintha funkciótlanok lennének. Az írás egy olyan álomra emlékeztet, amelyet akkor szokott álmodni az ember amikor idegileg kimerültén, lappangó gyomorfertőzéssel fekszik le. Persze, ha Albert Einstein vagy Hermann Minkowski olvasná ezt a szöveget, talán elégedetten mosolyogna magában. Tálamon arra tett itt kísérletet, hogy a teret és az időt egyszerre, négydimenziós kontinuumként ábrázolja matematikai összefüggések használata nélkül. Lesznek azonban olyanok is, akik a nemi ösztönök irracionális tobzódásától gyötrődő kamasz képzelgéseinek tekintik az egészet, s ha erre az egy momentumra szűkítjük le, akkor talán indokoltnak is látszik, hogy ennyi bizarr figura és szituáció szerepel az írásban. Lélektani szempontból azonban mindenképpen eltúlzott ez az álomleírás, még akkor is, ha Freud-persziflázsként fogjuk fel. Az éjszaka árkádsorai egy kafkai ihletésű elbeszélés, amelynek hőse félálomban bolyong az éjszakában egy kisváros utcáin, miközben a vasútállomás épületéhez szeretne megérkezni. Időnként felbukkan egy lány képe, aztán maga a lány is, legalábbis a főhős látni véli őt azon a kísérteties vonaton, amelyre egymástól függetlenül mindketten felszálltak. Formailag jól megszerkesztett irás Az éjszaka árkádsorai, de ennek is az a baja. mint az előbb említettnek; a részletek túlsúlyként nehezednek rá. Az olvasó egy idő után már belefárad abba, hogy egy középszerű figura túlexponált lelki és fizikai gyötrelmeivel foglalkozzon, miközben semmi reménye arra, hogy valami újat is megtudjon róla, olyat, amit ne sejtene már az első oldalak elolvasása után is. S noha ismételten ki kell hangsúlyozni, hogy Tálamon fiatal kora ellenére alaposan felvértezett, tehetséges iró, épp fiatalsága jelenti számára a legnagyobb buktatót és csapdát. Jó a stílusa, plasztikusak a leírásai, csakhogy mindehhez még ngm rendelkezik elegendő élményanyaggal. Túlságosan a saját énjével van még elfoglalva; önmagát figyeli és felfedezéseiről tudósit, abban a hiszemben, hogy minden részlet érdekes lehet az olvasónak is. Az olvasó azonban nem tud, sőt sokszor nem is akar azonosulni Tálamon hőseivel, másfajta kapcsolatteremtésre viszont nincs lehetősége, így a cselekmény érdektelenné válik a számára. Mindez nem vonatkozik Az utolsó író memoárja című elbeszélésre és A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa c. írásra, amely szerintem a kötet legjobb darabja. Ez a misztikus történet sajátos módon elegyíti az Újszövetség Jézus Krisztusról szóló fejezeteinek a cselekményét egy falusi közösség életének eseményeivel. Mintha azt sugallná, hogy a krisztusi mártíromság, az önfeláldozás hiábavaló, a megváltás nem lehet deus ex machina — de ez csak az egyik lehetséges olvasat, mert a szerző végülis nem zárja le a kérdést. Felsorolt kifogásaim és kritikus megjegyzéseim ellenére őszintén örülök Tálamon Alfonz bemutatkozásának. Fiatalsága és tehetsége reményeket ébreszt, s vélhetőleg hamarosan eljut a képzelet szertartásaitól a valóság feltárásához. tMadách, 1988) LACZA TIHAMÉR 15
