A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-10 / 11. szám
GYIMESI GYÖRGY BARAK LÁSZLÓ stáció együtt a család több éve már néha elmélázol szállást hot találhatnál vajon miféle szerzet vagy te váltadon egy erőszakkal kreált világ súlya — tömjén s mirha-univerzum — húrjaszakadt hangszered néma akár egy kihalt aréna ki viseli gondjukat ha elvisznek lángossütőnek bolhaidomárnak társad ki lesz átverekedni miként leszel képes magadat a feledés zuhatagán és ha eljön a sokadik végzetes óra ki fog majd va/latóra micsoda pulpitus fórum intézmény kínáhatik fel együtt tesz-e még a család kiért és kinek kell hazudnod ha a kirakatokból kiköltöznek lelepleződnek a mindennapok díszletei hajnalonta hajnalonta megesik veled csak szájszagod ismerős ki vagy — nem tudod mígnem fordul hasadozik az éjszaka kinyílik benned lassan nappal arcod kisimul a feledéstől a felismeréstől — EZ ÉN VAGYOK ÉN mozdulatlanul bár mint egy kihalt útkereszteződés FOTÓ: KRASCSENITS GÉZA Mielőtt folytatnám elbeszélésemet, hadd szúrjak közbe egy rövid állattani ismertetést. Mongólia területén az antilopfélék három faja él: a dzeren, a dsejrán és a szajga. A szajgával már többször foglalkoztam eddigi Írásaimban, ezért a puszta említésén kívül több helyet és figyelmet nem szentelek neki. Márcsak azért sem, mert Mongólia-szerte szigorúan védett állat és így nem képezheti a vadászat tárgyát. Egyébként az itteni szajga szakasztott olyan, mint kalmükiai testvére, csak szarvából spórolta meg a teremtő az anyagot. Mert mig a kazahsztáni és kalmükiai szajga szarvának hossza elérheti a negyven centimétert is, a mongoliaiaké ennek csak a felét teszi ki. Vagyis aligha lehet kívánatos trófea egy Kalmükiában elkényeztetett vadász számára. Legalábbis engem egyáltalán nem tüzelt fel annak vágya, hogy huszonöt válogatott szajgatrófeából álló gyűjteményemet egy bakarasznyi szarvú mongol szajgafejdísszel gyarapítsam. A dzerent nálunk mongol gazellának is hívják, mig a vadászok rendkívül nagy és sajátos alakú gégefője miatt, amely megnyúlt vékony nyakát elöl kidudoritja, inkább golyvás gazellának nevezik. Nemkevésbé találó a dzeren mongol elnevezése is; cagán dzernek, fehér dzerennek mondják, mivel téli szőrzete majdnem teljesen fehér, mig nyáron hátán és oldalán könnyű homokszínü köpenyt visel. A bakok fejét szarv ékesíti, amelyek tövüknél egymáshoz közel állnak, majd fokozatosan távolodva egymástól, a két szarvvég, mintha haragudna egymásra, egyszerre hajlik hátra és oldalra. A mintegy harminckilós állat nem valami nagy trófeát visel a fején. A legkülönbek sem sokkal hosszabbak huszonöt centiméternél. A Mongólia keleti sztyeppéin elterjedt dzerennel szemben — amelynek több ezres csapataival még manapság is találkozhat az ember, és amelyeket vadászatilag is hasznosítanak — a dzsejrán, mongol nevén hárszult dzer — fekete farkú dzeren, szigorúan védett, csak külön engedélyre elejthető állat. Ott áll a három dzerjén a közelemben, így aztán a véletlen szerencse egy fekete farkú gazella csoportképpel is megajándékozott. De nem csak azzal, hiszen a három gazella közül á középső bak. Nem valami nagy szarva van, de én nem centiméterrel a zsebemben járok ki vadászatra. A dzserjén elejtése is szerepel programomban, elejtési engedélye Mogo levéltárcájában lapul. Most itt van előttem a vad, Íme mindjárt a Góbi peremén találkoztam vele, nem kell majd vele bajlódnom, fáradságosan kutatnom utána, a maradék időmet teljesen az argalinak szentelhetem. Ha sikerül megszereznem a trófeáját. Hanyatt fekve értem el kinyújtott kezemmel a letámasztott puskámat. Csőre volt töltve, csak ki kellett biztosítani. És a nyakamat sem kell már irányukba tekernem. A három gazella lépésben megindult lefelé. Már velem egyvonalban van az első, már a második is, és durr! A harmadik már fekszik is. Húsz méteren belülről oldalba lőni gyerekjáték volt. Az, mert a vadászszerencse oly közel hozta hozzám. Vadászszerencsém pedig annak volt köszönhető, hogy a lovak elbitangoltak ... Akárhogyan is volt, hála érte a sorsnak, mert régi igazság, hogy a sikeres vadászathoz nemcsak tudás, hanem elsősorban sok szerencse szükségeltetik. Camba már nyeregben ült, amikor meghallotta lövésem dörrenését. Mily szerencse, hogy még távol volt tőlem és nem a közelemben lovagolt. Mert akkor sosem vonultak volna elibém a gazellák. És az sincs messze az igazságtól, hogy végsősoron a lovainkat továbbterelő táplálkozási ösztönnek volt köszönhető ez a nem várt ajándék. Hiába, a véletlenek útjai kiszámíthatatlanok. Camba rövidesen elbúcsúzott. Még aznap szürkületkor hazalovagolt. Utolsóként két kívánsága volt. Hogy ajándékozzak neki még egy jelvényt, mert a tegnapit elvesztette, és hogy fényképezzem le fehér lovának vörös bársonnyal bevont, ezüst rózsákkal kivert nyergében. Készségesen teljesítettem mindkét kívánságát. Különösen a második kérését nem furcsállottam kedvessé vált cimborámnak. Láttam, naponta meggyőződhettem róla, hogy mily kedves, mily sokat jelent a ló, vagyis a „móri" a mongol ember számára. A kis termetű, nagy fejű, borzas szőrű szívós lovakat elsősorban hátasállatként használják. Még manapság is éppen úgy és éppen annyira nélkülözhetetlenül, mint amikor évszázadokkal ezelőtt a mai lovak őseinek hátán lovagolva a mai pásztorok ősei meghódították Kínát és a fél Európát. A legtöbb mongol férfi szinte imádja a lovát. Dédelgeti, becézi, cirógatja. A ló nemcsak közlekedési eszköze, ennél több: a társa. Társadalmilag megbecsült háziáltat: még. a Népköztársaság címerének kellős közepében is helyet kapott. Miért lenne hát kivétel, miért ne szeretné Camba is a lovát? Tudom, örömet szereztem neki, amikor kibontotta fényképes levelemet. És biztosra veszem, ha mégegyszer találkoznék vele, ott találnám lovas fényképét a házi oltár tükrének a keretébe tűzve. A dzserjánt már nem Camba, hanem házi-14
