A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-17 / 8. szám
Jaj! Még nézni is rossz! Mi lesz, ha az állat összecsukja az állkapcsát? Ilyesmitől nem kell tartani. Nem élő állattal „huncutkodik" az idomár. hanem a Cápa című film „főhősét" szállítják el a chicagói tudományés technika múzeumából egy újabb film forgatásához. Új partnernője van Alain Delonnak a Mozi című tévésorozatban: a huszonnégy éves Ingrid Held. Az új filmszínésznö annak idején hat évig tanult a párizsi Táncművészeti Főiskolán, majd New Yorkban. „Ingrid Held tehetsége Romy Schneiderére emlékeztet engem" — mondja róla Alain Delon. A képen Ingrid Held látható. Hamburgban cukrászversenyt rendeztek, amelynek résztvevői közismert építmények cukorból, tésztából, csokoládéból stb. készült kicsinyített másainak elkészítésében vetélkedtek. A cukrászremekek közül természetesen nem hiányozhatott az Eiffel-torony sem. HALLOTTUK OLVASTUK LAÍTÜK KÖNYV Nietzsche: A tragédia születése íme, a múlt század legünnepeltebb filozófusának első nagy müve, újabb magyar kiadásban, nyolcvan éwel a legendás Fülep Lajosféle magyarítás után, ezúttal Kertész Imre fordításában és jegyzeteivel az Európa Mérleg-sorozatában. Rövid ismertetésünk ezúttal valóban csak néhány „mazsola" idézéséből állhat. íme: „A dionüszoszi művészet is az élet örök gyönyöréről akar meggyőzni: csak ezt a gyönyört nem a jelenségekben, hanem a jelenségek mögött kell keresnünk. Föl kell ismernünk, hogy mindennek, ami létezik, a fájdalmas pusztulással kell számot vetnie, a dionüszoszi művészet rákényszerít, hogy bepillantsunk az egyéni létezés rettenetébe ... Röpke pillanatokra valóban maga az öslényeg vagyunk, érezzük mohó élnivágyását, féktelen életörömét; most szükségszerűnek tűnik a jelenségvilágban a harc, a kín, a pusztulás .. . Félelmünk és részvétünk ellenére is a boldog létezők vagyunk, nem individuális minőségünkben, hanem az Egyetlen létezőként, akinek nemző gyönyörével azonosultunk." Gondolom e pár sorból is nyilvánvaló, miért kapta Nietzsche a legköltöibb filozófus jelzőt. Ftedig itt még csak az első nagy műnél tartunk, „A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus" cimü esszéjénél, évtizednyi távolságban a Zarathustrától, melynek újabb magyar átköltésére csak nem vállalkozik senki. „A görög tragédia keletkezéstörténete immár világló határozottsággal beszéli el nekünk — olvashatjuk tovább —, hogyan született meg, valóban a zene szelleméből a görögök tragikus művészete: mely gondolat révén, úgy hisszük, első ízben juthatunk el a kjar eredeti és oly bámulatos értelmének a helyes megítéléséhez." Ismeretes a történet, hogy milyen hatással volt egymásra a két zseni: Nietzsche és Wagner. Hogy hogyan vonta le a muzsikus zenedrámáiból a filozófus tételeit a tragédia születéséhez a zene szelleméből s hogy hogyan értékesítette Nietzsche fölismeréseit Wagner a „Nibelungok gyűrűje" tetralógiájában. Mondom, mindenki ismeri a történetet, csak éppen az alapmű hiányzott a magyar könyvpiacról. Ismeretes persze az is, minő gyűlöletbe csapott később e kölcsönös rokonszenv. (cselényi) KIÁLLÍTÁS Bauhaus-fotográfiák A krónikás ezúttal a bratislavai, Gorkij utcai kiállítóterembe csalogatja az olvasót, ahol január 17-étől A Bauhaus fotográfiái címmel számos olyan alkotást láthat a közönség, amelyek zöme ehhez az iskolateremtő német építészeti és iparművészeti mozgalomhoz csatlakozó avatgárd fotósok műhelyében született. Művészi és művészettörténeti szempontból egyaránt figyelemre méltó tárlat ez, mert a köztudat nemcsak a fotózást, mint művészetet kezeli enyhén szólva félvállról, hanem — sajnos — a szóban forgó stílusirányzatról is meglehetősen keveset tudunk. Nos, a Bauhaus megalapítója és elindítója 1919-ben egy Walter Gropius nevű építész volt. Törekvéseinek lényege, hogy a modern építészet úttörői — igy például Van de Veldenek vagy a magyar Lajta Bélának — szándékait továbbgondolva nagy mértékben hozzájáruljon ahhoz, hogy az építészet felszabaduljon a hagyományos formák korlátái alól. A Bauhaus stílusának lényege így a célszerűséget legfontosabbnak tekintő funkcionalizmus és a szerkezetet világosan megmutató konstruktivizmus egyesítése volt. Az 1925-ig Weimarban, majd 1933-ig Dessauban működő Bauhaus műhelyiskola tagjai a köznapi élet használati tárgyait — például a bútort, a szőnyeget, a tapétát — is úgy akarták megformálni, hogy a képfestéstöl a fotózáson át a textiltervezésig az összes művészetet az építészetben fogják össze. Az elmúlt év nyarán létrejött Bratislavai Magyar Kulturális Központ és a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének együttesen rendezett tárlata is bizonyítja, hogy ennek a maga idejében nagyon is rendhagyó stílusnak egyik legjelesebb képviselője a tipográfus Moholy-Nagy László volt, aki már 1920- ban csatlakozott ehhez az irányzathoz; s napjainkban például a fotómontázs és a fotóplasztika létrehozóját tisztelhetjük személyében. Az ő tanítványai közül Pap Gyula, Fodor Etel, Kárász Judit és a trencséni (Trencín) születésű Blüh Irén összesen félszáznál is több munkája látható a szóban forgó táriaton. A most Bratislavában élő Blüh Irén fényképeinek külön értéket kölcsönöz, hogy az említett stílushoz sorolható fotóit a Bauhaus múzeumának archívuma is jegyzi, őrzi. Nem állom meg viszont, hogy elhallgassam: óriási kár, hogy éppen az áttekinthető tagolású épületekre és a világos belső terekre törekvő Bauhaus iskolát reprezentáló fotók méltánytalanul rossz megvilágításban tekinthetők meg a Gorkij utcai kiállítási teremben. Miklósi Péter TELEVÍZIÓ Az utolsó élő tanúk A mozik után nemrégiben a Magyar Televízió is bemutatta Gulyás Gyula és Gulyás János „Én is jártam Isonzónál..c. filmjét. A magyarok és az első világháború sorozat második része ez a dokumentumfilm. „Olcsón", egyszerű eszközökkel, szinte amatör módon, nagy önfeláldozással készült az első világháború utolsó élő tanúiról. Egyik szereplője mondja: olyanok vagyunk mi most, mint nekünk voltak az 1848-as öreg honvédek : az utolsó élő tanúk ... Az olaszországi hadszíntéren harcoltak. Megtörtek, fiatalosak, reményvesztettek, nagyothallók, tehetetlenek vagy önellátók, emlékezők — öregek. A viaszosvászon térítővel letakart öreg konyhaasztal mellett, a repedező-málladozó falú szobákban, régi fényképeket elöbányászva emlékeznek — a nehéz ifjúságra, a fegyverropogásra, halott bajtársakra, hadműveletekre, fogságra ... A dokumentumfilm készítői hosszas utánajárások után lehetőségeket találnak arra, hogy a felkutatott élő tanúkat elvigyék a régi csaták, szenvedések, fájdalmas veszteségek színhelyeire: még egyszer — utoljára. Van, aki már nem utazhat: a film forgatásának idején ragadja el a halál. Az emlékekkel való szembesülés dokumentumképei megrázóak. S nem kevésbé megdöbbentő látni, hogy a vesztes háború vágóhídjára hajtott áldozataival mennyire nem törődött aztán a hatalom. S az „utókor" sem: életük magányos, szegényes tengödés, lassú lépegetés az elmúlás felé. Jó, hogy a Gulyás fivérek még az utolsó pillanatban megörökítették számunkra múltunk tanúit. S a nemtörődömségünk kontrasztja: a veteránok fogadása Olaszországban. Az olasz veteránok szövetsége nagyszabású ünnepségsorozatot rendezett tiszteletükre, mondván : a harctér másik oldalán álltunk ugyan, de szenvedéseink és emlékeink ugyanolyanok voltak: összekötnek. S a záró képsor: az Isonzóba dobott koszorú láttán könnyüket hullató-törölgető öregeken vigyorgó olasz suhancok. Lehetnénk mi is: az értetlenség, a közömbösség szimbólumai. A Balázs Béla Stúdió, az MTV Művelődési Föszerkesztöség, a MAFILM Társulás Stúdió és a MAFILM Budapesti Stúdió közös dokumentumfilmje és üzenete. Haraszti Mária FILM Szellemek szelídítői Izgalmas jelenettel kezdődik a mozijainkban nemrég bemutatott „Szellemek szeliditői" című amerikai film. Egy idősödő hölgy hatalmas könyvesfalak között nézelődve egy magától a másik polcra átrepülő könyvre lesz figyelmes. Bár kételkedik a látottakban, mégis amikor a nyilvántartó lapok hatalmas káoszt okozva önmaguktól szabadulnak ki a szűk fiókokból, kénytelen hinni. Három önkéntes kalandor vállalkozik arra, ha vannak szellemek, igenis legyőzik őket! Irodát alapítanak, majd lassanként megérkeznek az első, szellemek létezését és garázdálkodását bizonyító telefonhívások. Egy szállodatulajdonost a mindent felfaló tömzsi szörnyetegtől mentenek meg; a frissen vásárolt tyúktojások maguktól szétrepednek és az asztalon megsülnek; a hűtőszekrényben borzalmas szörnyetegek rejtőznek és támadnak is! Három főszereplőnk szép sikerrel keríti hatalmába a gonosz szellemeket, de a gonoszság az emberekből sem hiányzik. (Milyen igaz!) Így nincs más választásuk, mint kikapcsolni azt az elektromágneses szerkentyűt, mely biztonságban fogva tart minden „becsalogatott" lényt. És ekkor elszabadul a pokol, a sok szellem kihasználva emberfeletti hatalmát, szabadságát élvezve forgatja fel New York városát. S ettől kezdve megjelennek az első olyan filmbeli elemek, melyek csak a spielbergi misztifikált világra, a fantasztikum országára jellemzők. Amit már az emberi ész is nehezen tud követni, azok a megmagyarázhatatlan és logikátlan eszközök most kerülnek megvalósításra, sok izgalommal, váratlan és humoros fordulattal fűszerezve. New York napjai meg vannak számlálva, de addig nincs baj, amíg a három „szelídítő" létezik. Veszélyes játszmák szemtanúja az egész város (és a mozinézö), s amíg az érintettek pánikba esnek, a filmvászon előtt ülők tudják: itt nem pusztulhat el senki sem a főszereplők közül, másképp nem folytatódhatna a film. Ivan Reitman rendező kitünően ötvözte a szórakoztató műfaj minden elemét — a három balek majdhogynem mindig szerencséjének köszönheti megmenekülését; a zenei aláfestés ugyancsak jó összhangban van a jelenetekkel, s nagyon sokszor kitűnő feloldást ad a nézőnek. Izgulunk, ugyanakkor kellemesen szórakozunk, s jót nevetünk, de néha megborzongunk, sőt undorodunk is! Témájánál fogva a film a legszélesebb korosztályt csalogatja be a mozikba, gondolom annak idején kasszasikernek készült. Rendhagyóra sikerült, ami talán csak még jobb visszhangot adott a kétórás produkciónak, ebből meg egyértelműen megállapítható, hogy a katharzis happy and. New York tehát megmenekül a végső pusztulástól. Koller Sándor 9
