A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 7. szám
HENRY CECIL: — George Elephant! — szólította az egyes számú bíróság hivatalnoka a következő ügyfelet. Egy szemüveges apró termetű emberkét vezettek elő. — Ön George Elephant? — kérdezte a hivatalnok. — Igen. — Gyilkossággal vádoljuk. 1948. január 19-én a Goders Greenen meggyilkolta Jane Elephantot. George Elephant, bűnösnek érzi magát? — Ártatlan vagyok. — Jó —, mondta a bíró. — Leülhet. A fogoly furcsa nevére vonatkozó néhány megjegyzésen kívül az eset akkor nem keltett különösebb figyelmet. A tények alapján egyszerű esetnek tűnt. Január 20-án a vádlott önként jelentkezett a körzeti rendőrségi őrszobán. — Elmetszettem a feleségem nyakát — jelentette. — Halott. Hihetően hangzott. A hölgy nyakát valóban átmetszették, a borotva ott feküd a teste mellett. A rendőrségi vallatásnál nem volt kirendelt ügyvéd. Világos esetnek látszott. Később azonban Gordon Macintosh vállalta a védelmet, akiről köztudott volt, hogy csak ritkán látta úgy a tényeket, ahogy látszottak. Sosem vállalt egyszerre egynél több ügyet, és nagyon tüzetesen átvizsgált mindent. Most azokat a tényeket vette sorra, amiket George Elephanttal kapcsolatban derített ki. George a tizenkilencedik század végén született egyszerű polgári családban. A család egyetlen tagja se volt elmebajos. Az iskola befejezése után George az apjánál kezdett dolgozni, aztán megnősült, és a szokásos hétköznapi életet élte. Jane nem volt valami rendkívül bájos teremtés. Bár valaha szép volt, évek múltán azonban elhízott. Szeretett Georgeval élcelödni, kedvenc témája volt — a férje neve. Úgy látszott, ez sosem untatta. George egy kicsit szégyellte a nevét, de nem tudta rászánni magát, hogy megváltoztassa. Bizonyára sokat kiállt emiatt. Amikor először ment iskolába, s a többi fiú előtt megkérdezték hogy hívják, magától értetődően mondta: — George Elephant. — Olliphant? — kérdezte a tanító. — Nem, kérem. Elephant. — Mi? Elephant? Mint az az állat? — Igen, kérem, mint az az állat. Ettől kezdve az iskolában illették őt mindenféle ismert és ismeretlen állatnévvel. Georget a fiúk rendszerint kegyetlenül lehurrogták. Nem volt egy boldog, önfeledt pillanata, s nagyon örült, amikor ennek vége lett. Az iskolából való távozással azonban nem végződött kálváriája. Sokat zaklatták a telefonbetyárok, akik okosabb szórakozást nem találtak maguknak, minthogy a telefonkönyv segítségével bosszantsák az embereket. Ti, Smithek és Robinsonok, akiket nevük miatt sosem ért sérelem és megalázás, nyugodtan mosolyoghattok. Az illetlen ismeretlenek részéről tapasztalt kéretlen figyelmesség számotokra lényegtelen dolog lehet. De változtassátok meg a neveteket valami nevetségesre — meglátjátok miben lesz részetek. Az Elephant rokonság néhány tagja valóban meg is változtatta a nevét Olliphantra. George apja azonban kijelentette, ha jó volt apjának, miért ne lenne jó neki is. George nem büszkélkedett a nevével, de egyébként úgy vélte, nincs oka, hogy megváltoztassa. így hát tűrnie kellett az elárusítók gúnyoros mosolyát, amikor feltüntette nevét a számlán, meg ahogy az emberek folyton gúnyt űztek belőle telefonálásaikkal. Már arra is gondolt, hogy lemondja a telefont, dehát szüksége volt rá, így meghagyta. Ahogy feleségül vette Janet, azt hitte, könnyebb lesz. Janet egy csöppet se zavarta, hogy Elephantnénak hívják. Sőt előszeretettel mutatkozott be társaságokban, különösen, ha közelében volt a férje is. Ilyenkor még rá is szólt kedvesen „aranyos kis elefántom", nehogy az istenért elfeledkezzék róla, hogy is hívják. Ahogy sir Gordon Macintosh tudomást szerzett ezekről a dolgokról, egyáltalán nem volt kétsége afelöl, hogy sikerrel látja majd el a védelem feladatát. Első dolga volt, hogy Georget kivizsgáltatta a legismertebb orvosokkal. Azt állította, hogy a vádlottat megőrjítette az asszony viselkedése, vagy végképp elveszítette az uralmat cselekedetei fölött. A védelmet arra alapozta, hogy a vádlott valóban elképzelte — ö elefánt. Kijelentette, hogy a férfi idegileg kikészült. Bizonyosságot nyert, hogy George tulajdonképpen csöndes kis emberke volt, aki soha se folyamodott erőszakhoz. A rokonok és a barátok azt állították, hogy a feleségével szembeni viselkedése soha nem adott okot panaszra. — Másképpen miként lett volna lehetséges — jelentette ki sir Gordon —, hogy ez a békeszerető férfi megölje a feleségét? Csak ha erőt vesz rajta a téboly. Hallottam mindannyiuk nevét, ahogy felolvasták itt a bíróságon. Bocsássanak meg nekem, de azt kell mondjam, hogy hétköznapi, megszokott név mindahány. S milyen boldogok lehetnek, hogy éppen ilyenek! Nem arra kérem önöket, hogy a vádlottat rokonszenvből vagy részvétből ártatlannak tekintsék. Csupán arra, hallgassák meg, hogyan vélekednek hires orvosaink. Elmondják önöknek, hogy a vádlott gondolatvilágát már a korai gyermekkorban károsan befolyásolta ez a fura vezetéknév. Megállapítást nyert, hogy már a nevelőnők meg a tanítói is mulattak rajta a neve miatt. Abban az időben valószínűleg őmaga nem is sejtette, de az eszmevilágára erős hatással volt mindez. Bántották fiútársai az iskolában, majd azok, akikkel munkája során találkozott, a gúnyolódok, és végül a szerencsétlen felesége. Az orvosok hajlandók igazolni, hogy véleményük szerint abban az időben, mikor a vádlott megölte a feleségét olyan állapotban volt, hogy képtelen lehetett teljes mértékben felelni tetteiért. Sir Gordon még sokat beszélt az esettel kapcsolatban, és aztán kérette a szakértőket. Az orvosok állították, hogy a vádlott nem volt örült, de gondolatvilágát tényleg károsan érintette a sok gúnyolódás, amit a neve miatt kellett eltűrnie. Egyetértettek azzal, hogy tisztában volt vele — a feleségét megölni bűntett. De annyira kiborította felesége örökös gúnyolódása, hogy egyszerűen nem bírt uralkodni magán. Georget mérsékelt büntetéssel sújtották: hét esztendei kényszermunkára ítélték. Ezzel azonban az eset nem ért véget, akkora visszhangot váltott ki a nyilvánosság körében. Elkészült egy törvényjavaslat a telefonnal való visszaélésekkel meg a nevek miatti gúnyolódásokkal kapcsolatban. Érintettek szólaltak meg az újságok hasábjain, olyanok, akiknek hasonlóképpen furcsa, szokatlan nevük volt. Az orvosok is értekeztek az esettel kapcsolatban, így George Elephant nevét szárnyára kapta a hírnév. A nyilvánosság nyomására, amely elhalmozta Georget az együttérzés megnyilvánulásaival, a kormány három évre csökkentette George büntetését. Ez annyit jelentett, hogy ha az elitéit jól viselkedik, két év múlva elengedik. Két év múlva, közvetlenül a szabadlábra helyezése előtt egy pap kereste fel a börtönben. Hosszabb ideig beszélgetett Georgeval. — Mielőtt elbocsátanák — kérte —, nem árulná el nekem bizalmasan, mi gyötri a lelkét? Azt szeretném, ha elhagyja ezeket a falakat, tiszta lelkiismerettel kezdhessen új életet. George tusakodott magával. — Megbízhat bennem — mondta a pap. — Úgy érzem, valami, valami egészen kicsi dolog mégiscsak nyomja, terheli a lelkiismeretét. Tán éppen ettől szeretne szabadulni, s én segíteni tudok benne. Mesélje el saját szavaival, miként követte el tettét. Mert ha igazoltnak is látszik, amit tett, mégiscsak bűntény volt az. Mondja meg őszintén, mi vitte rá végül is, hogy megölje a feleségét ? — Hát... szóval — nyögte George — más nőt szerettem. Vércse Miklós fordítása A HANGULAT Ugye, abban egyetértünk — vásárlók és eladók egyaránt —, hogy közös ügyködésünk, az adás-vevés általában az átlagosnál komorabb hangulatban történik. Én, a vevő, úgy tapasztalom, hogy az eladó (egészen pontosítva: a kiszolgáló!) utál engem, az eladó meg — tisztelet az elenyésző számú kivételnek! — valóban utál engem, mert úgy tudja, én keserítem meg az életét! Erre a nyavalyátöréses állapotra cáfolt rá a lakótelepünkön lévő félkészáruüzletben történt kis epizód: Botos öregember, akinek a fele eledele már értágító tablettákból állhat, egy-két harapásnyi ételt vásárolt. Ha elpletykálnám, mennyit fizetett (volna!), bizonyára önök is belátják, hogy a botos bácsi már nem sokat eszik-iszik el a „vagyonából"! Szóval: — Négy negyven! — dobja össze a kiszolgálónö csak úgy fejből, ami ma igazán ritkaság!... Az öreg letesz négy koronát és mind aki a dolgát jól végezte, elégedetten koppant a botjával és zsákmányával elindul hazafelé... — Hé, papa! — éri utói őt az ajtóban az eladónő hangja — Vagy ad még negyven fillért, vagy elmosogatja az edényemet! Az ember megfordul, visszalép, vár. Kis szünet után megszólal: — No, tessék választani! Nekem mindegy! A hangulat felenged. A sorbanállók harsány kacagásával telik meg az üzlet. így kellene ezt csinálni mindig, mindenütt! KOVÁCS JÓZSEF 23
