A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-03 / 6. szám
LÉGYÖLÖ Elérkezett a nyári szünidő ideje. Két amerikai gimnazista elhatározta, hogy a nyári hónapokban némi pénzt keres. Elmentek hát a Pittsburghtől mindössze néhány kilométerre fekvő Carnegie-tó mellé egy kis üdülőhelyre, ahol horgászbotokat és csalicukorkát árultak a nyaralóknak. A szirupba áztatott kukoricára azonban ezrével gyűltek a legyek, és a két fiatalember vakációját teljesen megkeserítették: majd megőrültek a szemtelen kétszárnyúaktól. Amikor éppen nem akadt vevőjük, azon törték a fejüket, hogyan tudnának a legkönynyebben és a legbiztosabban megszabadulni kinzóiktól. Végül kitaláltak egy eléggé jól működő módszert — ballisztikus szadizmusnak nevezték, s abból állt, hogy egy gumiszalaggal 45 fokos szögben megcélozva a legyet, jól odasóztak neki. Előfordult ugyan az is, hogy a hüvelykujjukat találták el a gumival, de azért legtöbbször a nyavalyás légy látta a csapás kárát, mivel a legyek általában jóllakottra zabálták magukat a kukoricaszirupon, és csak nehézkesen tudtak felröppenni. Azok a tapasztalatok, amelyeket a Lake Carnegie partján gyűjtött, még évek múlva is kísértettek a két fiatalember egyikének, John Tiemeynek az emlékezetében. Tierney — aki időközben újságíró lett — végül elhatározta: alaposan körüljárja a legyek egyedül üdvözítő kivégzési módjának a témáját. Abból indult ki, hogy a legyek gyors és humánus — azaz mindkét fél teljes „megelégedettségét" szolgáló — likvidálása csakis oly módon történhet tökéletesen, ha a bestiák kiirtását célzó kísérleteket messzemenően a legyek repülési technikájának figyelembevételével folytatja. Kutatásainak végső eredményeit az ifjú újságíró az amerikai tudományos folyóirat, a Discover hasábjain tette közzé. Beható „légytani” kutatásait Tirney a Smithsonian Intézet Természettudományi Múzeumában, Washingtonban kezdte. Elképedt, amikor először megpillantotta a múzeum légygyüjteményét: a világ legnagyobb légytemetőjének nevezte. Végtelen sorokban gubbasztanak itt a mindörökre elhallgatott legyek a vitrinek tűin. Mintha a legyek Waterlooja zajlott volna le itt — vélte a fiatalember. Aztán elkezdte kérdezgetni a biológusokat: ők vajon milyen módszereket alkalmaznak a legyek másvilágra segítéséhez. A biológusok azonban csak a vállukat vonogatták: semmi érdemlegeset nem tudtak erről a témáról mondani. Erre Tierney felütötte a szaklexikonokat, amelyekben meglepő dolgokat talált a közönséges házi légyről (Musca domestica). Megtudta például, hogy a házi légy repülési csúcssebessége óránként 6,5 km. Az állat legszívesebben vörös alapra száll le, legkevésbé a kék színt kedveli. Egy-egy példány a születési helyétől mindössze 1,5 km-re szokott eltávolodni egész életében. Megtudta azt is, hogy a legyek ízlelöképessége az embernél 10 milliószor fejlettebb és kifinomultabb. Viszont a szerencsétlen szárnyasok — talán ennek ellensúlyozásaképpen — teljesen süketek. A legyek szaporodási képessége szinte hihetetlen: amint azt Tierney egy „légyszakértőtöl”, név szerint Harold Oldroydtól — aki a legyek természettudományos történetét írta meg — megtudta, a legyek oly mérhetetlenül szaporák, hogy amennyiben az emberek és egyes állatok nem pusztítanák őket, az egész NSZK területét egyetlen nyár alatt 15 méter vastagságú „légyszönyeggel" lennének képesek beteríteni. További érdekes dolgokat tudott meg Tierney a zümmögő szörnyetegekről Don Ollistól, egy amerikai fotográfustól. Ez a fényképész már az ötvenes években rájött arra, hogy egy besötétített szobában a legyek egy-egy falra vetített fénypontra szinte rázsúfolódnak; egyszerűen nem tudnak ellenállni a fény vonzásának, és mindegyikük odarepül. Ettől az idős fényképésztől — aki időközben már 69 éves lett — tanulta meg Tierney az Ollis-csapásnak elnevezett trükköt: az ember a két kezét a légy két oldalán — mintegy 5 centiméter magasságban attól a felszíntől, amelyre a légy leszállt — 40 centiméter távolságban tartja egymástól, majd hirtelen egymáshoz közelíti, és ezáltal a két kéz között felröppenő legyet elfogja vagy agyoncsapja. Ez a csapás biztosan talál, és az esetek többségében halálos is. Tierney kutatásai során sokat utazgatott mindenfelé a világban, s egyszer eljutott Afrikában a tanzániai felföldre is, ahol a Manyara-tónál valami egészen érdekeset tapasztalt. Ezt a környéket nemcsak az oroszlánok kedvelik, hanem az úgynevezett cecelegyek is. Ezek a legyek — amelyek szinte uralják a szavannákat — gyakran támadják meg az itt élő állatokat, pillanatok alatt összecsipkedik, és néhány órán belül minden vért kiszívnak az ereiből. Ez aztán valóban Tierney érdeklődését felkeltő hely volt; ha akadt a Földnek egyetlen olyan pontja, ahol igazán érdemes volt elgondolkodni azon, hogy az ember hogyan pusztítsa el a legyeket, hát ez a környék bizonyosan az volt. Itt, a Manyara-tó mentén találkozott Tierney egy angol zoológussal, aki egy tábortűz mellett eltöltött estén elmesélte neki, hogyan küzdenek a legyek ellen a tanzániai fennsíkon élő négerek. Mint kiderült, ők is pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal semmisítik meg a legyeket, mint ahogy azt Ollis tette! Két, egymástól 40 centiméterre lebegő kezük mintegy 5 centiméterre van attól a felszíntől, ahol a légy elhelyezkedik, és mikor egymáshoz közelít, teljes bizonyossággal elpusztítja a nyomorult vérszívót. A tanzániai négerek tehát az evolúció kifürkészhetetlen akaratából ugyanarra jöttek rá a világ egy egészen távoli részén, mint amire az amerikai fotográfus. Tierney ezután már teljesen biztos volt benne, hogy a legyek elleni harc legbiztosabb fegyvere tehát az Ollis-csapás, s így kutatásai végeredményét immár megosztnatta az egész emberiséggel. Hová tűnt a paradicsom íze? A manapság termesztett paradicsomok minden bizonnyal a legtökéletesebbek, amióta paradicsom egyáltalán létezik. Ellenálló a betegségekkel és a peszticidekkel szemben, jól tűri a szállítást, az ütődéseket, ráadásul — akár egészben, akár gerezdekre vágva — nagyon jól mutat a tányér szélén az ebédlőasztalon. Csak éppen az ízével van egy kis baj, nevezetesen, hogy semmi íze nincs. Gömbölyű, piros, olcsó — e hármas követelményeknek eleget tévő paradicsomot már el lehet adni: az íze viszont, úgy tűnik, semmiféle szerepet sem játszik a keresletben és a kínálatban. Napjainkban a fejlett országokban szinte teljesen automatizált melegházak ontják a termést (akár 400 tonnát is hektáronként). A mennyiség kétségtelenül a minőség rovására ment. De hát hová tűnt a paradicsom íze? Valamennyi élelmiszer izét különböző öszszetevők kombinációja adja. Az illő anyagok jelenlétét orrunkkal, az ízkomponenseket a szájban érezzük. A frissen szedett paradicsom illata elsősorban a szár körüli zöld kehelylevélből, a calyxból ered, ugyanis a paradicsom bőrén nincsenek pórusok, így az illő anyagok nem tudnak eltávozni. A paradicsom íze mintegy 400 komponensből tevődik össze, de ezek egyike sem emlékeztet önmagában az érett paradicsoméra. A paradicsom szárazanyagának mintegy 60%-át teszik ki a cukrok és a savak, de hasonlóan nagy szerepet játszik az íz kialakításában a termés sótartalma is. A kutatók főleg a savak mennyiségét tartják meghatározónak. A termesztő az ízkomponensek hatásának ismeretében nagyjából megtervezheti a paradicsom aromáját. A tudományon már nem múlik, hiszen főleg Amerikában és Angliában beható kutatásokat végeztek ezen a téren A paradicsom termésében található cukormennyiség egyenes arányosságot mutat a hosszú — 8—9 hónapos — tenyészidőszakban a növényt érő fény mennyiségével. A fény a legfontosabb meghatározó tényező a levelekben levő szénhidrátok előállításában (ez a termésben megjelenő cukor fő forrása). A termesztőnek elég kevés lehetősége van a gyümölcs cukortartalmának befolyásolására; csupán annyit tehet, hogy a lehető legtöbb fényhez juttatja a növényt és óvja a levelek egészségét. Kanadai kutatók a növényben levő oldatok mozgását és a termésben való felhalmozódását tanulmányozták. A szárazanyag és a víz aránya a paradicsomban nemcsak az íz szempontjából, hanem a konzerviparnak is fontos. Az iparnak ugyanis csak a gyümölcs húsa az értékes, a víz csupa veszteség.Sűrítmények készítéséhez „szárazabb" paradicsom termesztésével milliókat takaríthat meg a konzervipar. Egyebek közt az öntözővíz sótartalmának növelésével elérhető, hogy a termés szárazanyag-tartalma emelkedjék. 500 ppm közönséges konyhasó hozzáadásával már szerény hozamnövekedést is el lehet érni, és növekszik az ízt meghatározó összetevők koncentrációja is. Több só hoz záadásakor javul ugyan az íz, de csökken a hozam. A termelők már régen tudják, hogy káliumtartalmú műtrágyával mind a hozam, mind a minőség fokozható. A kationok felvétele többé-kevésbé szabályozza a szerves savak felhalmozódását, de némi csípősség még mindig érződik az ízben. A leginkább savas paradicsom a félérett állapotú. Látható tehát, a biokémikusok nagyonis jól tudják, hogyan lehet ízletes paradicsomot „csinálni". Akkor hát miért nem olyan ízű a boltban vásárolt paradicsom, amilyet a vásárlók többsége csak régi emlékeiben őriz? Tudni való, hogy a paradicsom annál ízletesebb, minél tovább van a tövön. Az ipari termelőrendszerek nem engedhetik meg maguknak azt a .luxust, hogy csak egy-két órával a fogyasztás előtt szedjék le a teljesen érett gyümölcsöt. A nagybani termelők féléretten szedik le, aztán a csomagolás, a szállítás, kirakás közben nyomódik, zúzódik a termés, amelyet gyakran 10 °C-on tárolnak. Ilyen alacsony hőmérsékleten pedig nem fejlődnek ki benne teljes mértékben az aroma-összetevők. Amíg a kereskedelem továbbra is a vonzó külső megjelenést tartja elsődlegesnek — mondván, hogy a vásárló ezt igényli —, aligha reménykedhetünk paft dicsomízű paradicsomban.
