A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-03 / 6. szám

Csend van. Perzselően süt a nap, szinte bántják a szemet a sziklák kvarcszemcséiről visszaverődő napsugarak. Nyomasztóan hat rám a végtelen tér, a belátható nagy távolságok. Most aztán valóban tudatosíthatom, mily parány a teremtés koronája, az ember. A teljes mozdulatlanságot nagy sokára csak néhány sietve tovaszálló holló fekete szárnycsapásai bontják meg. A gyászmadarak szinte bántóan beleillenek ebbe a komor hangulatú tájképbe.

Az unokaöccs elunta magát, cihelődik. Félszemű távcsövét becsavarja a rákötött színes kendőbe és elrejti delhének kebelében. Pirospozsgás arcára ki van írva a csalódása. Többet ígért, de ígéretének valóraváltásához nem tellett a szerencséjéből, sem a tudásából. Nem tehetek neki szemrehányást, nem szolgált rá. Mert nem vadászember, sosem leste, nem ismeri a vad járását. Nyíltan beismeri kudarcát, s ez szememben szintén erény, mert ha tovább alakoskodna, nagyképüsködne, akár napokig járkáltathatna bennünket a sziklák eme zord világában a siker legkisebb reménye nélkül. Kimondta kereken, hogy fogalma sincs, merre keressük a vadkecskéket ebben a sziklalabirintusban, de mindjárt egy megoldást is ajánlott. Egy magától rátermettebb, szakavatottabb kísérőt. aki valahol lent, a rónaságon legelteti a nyáját. Menjünk le. keressük meg a jurtáját, s a nagy vadász hírében álló ember majd útbaigazít minket a vadkecskék birodalmában.

Ezt elhatározni sokkal könnyebb volt, mint a sziklák és szakadékok labirintusában autó számára is járható utat találni és lejutni a síkságra. Nagy kitérővel, többszöri visszafordulás árán ez végül is sikerült. És az autó is kibírta ezt a különös megpróbáltatást. Mégsem koronázta siker tengelytörést kockáztató vállalkozásunkat. Ez már a legelső utunkba eső jurtánál kiderült, amelynek tarfejű. ráncokkal szabdalt képű éltes gazdája nagyon jól ismerte az általunk keresett vadászt, de sajnálkozva közölte velünk, hogy félnapi járásra tanyázó szomszédja éppen nincs otthon, mert néhány napra bement a városba elintézni ügyes-bajos dolgait, meg bevásárolni a közelgő télre. Ö nem tud rajtunk segíteni, öt nem érdekli a vadászat és odafönp, a sziklák közt sem szokott nagyon mászkálni, mert ott nincs jó legelője több mint hétszáz juhának. — De miért állunk itt kint a napon, amikor a jurtában kellemesebb? És már terelt is mindnyájunkat befelé

A jurtában többen tartózkodtak, köztük néhány gyerek. Az egyik apróság kopaszra volt nyírva, de akár a régi kozákoknál vagy török katonáknál, a feje búbján meghagytak egy hosszú hajtincset. Meg is kérdeztem rögtön Mogotól, hogy mi az értelme ennek a különös frizurának. Nevetve válaszolja, hogy náluk csak hároméves korukban nyírják meg először a gyerekeket. Ezt a kisfiút ugyan hamarabb nyírták meg, de hároméves koráig neki is meghagynak eredeti hosszában egy hajtincset.

Az öreg pásztor jurtájának berendezése jóval szerényebb, mint a népi ellenőré, de a bútorzat elrendezése teljesen azonos. Csak a ládák vannak szerényebben kipingálva és a krómozott ágyat is szerényebb fadikó helyettesíti. No meg nincs benne rádió és televízió, hogy villanyáramról ne is beszéljek. Mindjárt a belépéskor feltűnt azonban, hogy a fényképekkel itt is megtűzdelt rámájú tükör fölött egy színes szalagra tűzve jelvények és érmek sorakoztak. Nem is kellett kíváncsiskodni, házigazdánk nem kis büszkeséggel mutogatta meg a „Kiváló Pásztor" kitüntetését, a pártkongresszus küldöttének a jelvényét, feleségének I. és II. osztályú „Anyaságért" kitüntetését meg még egy egész sor más jelvényt. A házigazda feleségén, apró, töpörödött asszonyon meglátszik, hogy több mint nyolcszor szült, de a fürgesége még mindig a régi és -kedves vendégszeretete a fiatalok által is követni való. Pillanatok alatt az asztalra rakott mindent, amivel egy jurtában a vendéget meg lehet kínálni: a kőkeményre szárított sajtot, az árult, a nagyon ízletes, két kérges tejréteg közé zárt édes tejfölt, az urumot, és a száraz süteményt, a burcugot. Különösen az urum ízlett nekem és az is nagyon fúrta az oldalamat, vajon hogyan sikerülhet a tejet két rétegben alul-felül megszilárdítani és a folyékony tejfölt belezámi. Ennek fortélyát később sem sikerült ellesnem. Néhány kockacukrot is tettek az asztalra, ezeket a gyerekek kapkodták el onnan, míg a felnőttek nem győzték magukat teleinni a szakértő Mogo által is nagyon ízletesnek talált kumiszból. És a háziak egyre csak kínálnak, legszívesebben megtömnék vendégeiket. Ilyen spontán, először látott idegenek iránti vendégszeretetet én még életemben nem tapasztaltam.

Amikor már úgy tűnt, hogy nadrágszijat megeresztve végre megpihentünk a lakoma után, a jurta ura elövette nadrágja zsebéből a lakatkulcsot és az egyik szekrényt helyettesítő pingált ládából elővett egy üveg pálinkát és itt is az asztalra került az ezüst csésze, amelyből csak kedves vendégeket szoktak megkínálni. A pálinkásüveg címkéje alapján azt hittem, hogy bolti pálinkával fognak kínálni, de tévedtem. A palackban házi pálinka volt. Az igazi archit kumiszból párolják le. Tizenhat liter kancatejből egyetlen üveg csípőssége után ítélve mintegy húsz fokos gyenge pálinkát tudnak készíteni, amelynek az ize némileg a mi törköly-pálinkánkra emlékeztet. Itt is nekem nyújtották át legelőször a teli csészét, majd amikor egy-egy kör befejeződött, még többször is visszakerült hozzám a csésze. Be azért nem rúgtam, mert senki sem nógatja az émbert, hogy igya ki fenékig a csésze tartalmát, amit nem is illik megtenni. Az is megteszi, ha a vendég csak belekóstol az italba.

Eközben a jurta nyitott ajtaja előtt a háziúr fiai nagy port kavarva mutatták be lovas tudományukat. Vágtattak, versenyeztek, kergetöztek, botpányvával lovakat fogtak be. Ezt a mutatványt érdemes volt lefényképezni, ezért engedélyt kérek a házigazdától. Lelkesedve egyezik bele és mindjárt megkér, hogy necsak a fiúkat fényképezzem le.

A jurta előtt egy nagy halom télire begyűjtött tüzelőt kellett kikerülnöm. Mellette hevertek a gyűjtögetés szerszámai is, egy nagy szögletes vesszőkosár és egy görbe karmú többágú favilla. A jelenlévők nagy derültségére kipróbáltam a szerszámokat. A kosarat könnyen a vállamra vettem, de a favillával a mezőn termett száraz tüzelőt sehogyan sem sikerült becéloznom a hátamra vetett kosárba: rendre hosszúra sikerültek a dobásaim. Tudtam én azt, hogy mi a hiba, de rövidebbet mégsem mertem a villával suhintani, nehogy a saját fejemre szórjam azt, amit a tehén a hátulján potyogtatott ki.

Mire végeztem a legények fényképezésével előjött az öreg pásztor is. A fényképezéshez püspöklila délbe öltözött és a fejére szürke puha kalapot tett. A mellén pedig az „Anyaságért" jelvényeken kívül ott csillogott az összes többi jelvény és kitüntetés a színes szalagról. Én is megtoldottam a gyűjteményét két jelvénnyel, amelyek közül különösen a pilseni sörgyár nagyméretű szögletes jelvénye nyerte meg a tetszését olyannyira, hogy figyelmességemet menten egy füzér szárított sajttal viszonozta. Akkor úgy gondoltam, hogy ebből néhány darabot hazahozok, hadd próbálgassák majd rajta a barátaim foguk épségét, rágó képességét, de szándékom csak az maradt, mert Zsargal Mogo segítségével az összes sajtot szép lassacskán mind elszopogatta.

A nap már lassan nyugovóra hanyatlott, amikor kénytelen voltam befejezni az ismerkedést a hamisítatlan „folklórral". Hiszen még az este dolgunk van odafenn a sziklák között. De hiába az elhatározás, hiába a hirtelen támadt mehetnék, el nem indulhattunk, mert Zsargal becsukta a csomagtartóba kabátjával együtt az öninditó kulcsát is. Mindnyájunk kétségbeesését látva a szerencsétlen képes lett volna felfeszíteni a csomagtartó zárját, ha nem tanácsolom neki, hogy a hátsó ülés támláját kiszerelve, a fűtőberendezést leszerelve, a csomagtér átválasztó lemezét áttörve és a csomagtartó tartalmát a résen kicibálva eljuthat a kabátjáig, amely ugye, a csomagokon feküdt. Mindez, és a fordított sorrendben megtörtént visszaszerelés kereken egy óránkba került. Vagyis az esti vadászatnak már lőttek — sajnos, nem mi lőttünk.

A másnapi gyakori távcsövezéssei kombinált sziklamászás is teljesen eredménytelen maradt. Be kellett látnunk, hogy a vad járását nem ismerve csak a szerencse és nem a tudás hozhat össze a kőszáli kecskékkel. Lehet, hogy szerencsénk akár néhány percen belül a pártunkra áll, de valószínűbb, hogy

napokig elkerülhet minket. Az ilyen hosszú kivárás luxusát pedig nem engedhetem meg magamnak. A felismerést követően elkezdtem akadékoskodni, kérlelni, hogy menjünk innen, ne tétlenkedjünk a vadász hazatéréséig. hanem találjunk egy olyan helyet ahol kecske is van meg olyasvalaki is, aki a nyomára tud vezetni. Ezúttal szerencsém volt, nem kellett eléggé konok természetű társaimat sokáig győzködnöm, kifogyhatatlanul érvelnem nekik. Vacsora után este hétkor kísérőim még egyszer eldöntötték azt, amit egyszer már az unokaöccs jurtájában is eldöntötték, hogy száz kilométerrel délnyugatabbra fogunk próbálkozni, ahol megtalálható mind a jangir, mind az argali. És ahol biztos támaszt, szilárd bázist biztosíthat vadászatunk tartamára Mogo testvéröccsének a jurtája és népes családja. Amikor tábort bontottunk már teljesen sötét volt és a nappali forróságot már felváltotta a csontig hatoló hideg.

Csak a csillagok mutatták nekünk az útirányt és csak az unokaöccs kiváló tájékozódó képességének és emlékezetének köszönhettük, hogy nem vétettük el a helyes irányt a különböző irányú kerékcsapák szövevényében. Öreg éjszaka lett, mire útikalauzunk kijelentette, hogy helyben vagyunk. Egy folyó vize csillámlott ugyan a gyér holdfényben, de jurta sehol sem fehérlett. És hiába autóztunk fel majd lefelé a kavicsos fövenyen, a keresett pásztorszállást nem találtuk meg. Már azt gondoltam, hogy eltévedtünk, pedig dehogy, hirtelen egy földbe vert karó vetett hosszú árnyékot autónk fényszórójának hideg fényében. Ehhez a karóhoz szokta volt kötözni a nagybátyám a lovát, mondta az unokaöccse. De most valahol máshol köthette meg a lovát, mert a jurtáját sehol sem találjuk, aminek csak az lehet a magyarázata, hogy a közelmúltban felszedte a sátorfáját. Dp hnv/á át? Majd megmondják

a szomszédok, mondja Mogo.

Éjszakának idején a dimbes-dombos terepen egy jurtát megtalálni épp oly nehéz feladat, mint egy tüt meglelni a szénaboglyában. Barátaim mégis megbirkóztak a feladattal, vagy csak a szerencse szegődött mellénk. De nem, a későbbiek azt igazolták, hogy a természet ölén nevelkedett emberek sötétben is biztosan eligazodnak a kerékcsapák útvesztőjében. Hosszú autózás után, miután egy gázlón át a folyón is átkeltünk, két jurta fehér vásznát világította meg a reflektor fénye. Előttük két dühös eb acsarkodóit az autónkra oly dühösen, hogy veszélyes volt kiszállni belőle. Az óvatos házigazda meg sokáig nem mutatkozik, hiába ugatnak a kutyák, hiába dudál Zsargal hosszan és ismételten. De a végén csak kivárjuk, fény esik ki a jurta alacsony bejáratán és a még rosszra is gondoló nomád pásztor a küszöbről érdeklődik, hogy mi járatban vagyunk? Csodálatos, két nap alatt mér másodszor győződöm meg róla, ezek az egymástól napi járóföldre lakó emberek többet tudnak egymásról, mint nálunk a lakótömbi ajtószomszédok. Most is Frontos válaszokat kapunk a mikor, hova, merre kell odamenni ? — kérdésekre. Ezután éjszakai utazásunk legnehezebb szakasza következett. Immár nem követtünk kerékcsapát, köveken, árkokon, sziklákon bukdácsolt át a kocsink és ezer szerencsénk volt, hogy keresztül bukdácsolt. Nagy kerülővel egy másik helyen ismét átgázoltunk a folyón, majd a túlsó partján olyan hullámos tereF>en hajtottunk tovább, amelyet szerteszéjjel ágazó sekélyebb-mélyebb völgyek hálóztak be. Én a csodával határosnak tartom, hogy végre éjfél után egy szélvédett katlanban megtaláltuk Mogo öccsének ideiglenes tanyáját. Bár itt is veszettül ugatott a kutya, az unokaöccsnek mégis volt annyi mersze, hogy kilépett az autóból és a következő percben a két rokon már egymást

14