A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-03 / 6. szám
Az alistáli iskola Tornaóra Az egyik osztály ä ai 1. UMO .. Inkább októberben kellett volna kivennem a szabadságomat, sokkal egyenletesebben alakult az időjárás, mint decemberben — mondom komáromi (Komárno) orvos ismerősömnek. — Umo! — válaszolja ő tömören. Kérdésemre, hogy mit jelent e fura kifejezés, elmeséli: rövidítés, náluk a kórházban is használatos. Előfordul ugyanis, hogy nem tudják azonnal megállapítani egy beteg diagnózisát; esetleg csak hosszas vizsgálatok után derül ki, netán műtét dönti el a kór pontos mibenlétét. S ilyenkor aztán nemegy orvos rávágja: én azonnal gondoltam; én mindvégig gondoltam, csak nem szóltam, hogy ne befolyásoljam a vizsgálat menetét. A többi kolléga pedig legyint és többen csupán enynyit mondanak: umo!... Vagyis: Utólag Mindenki Okos. Azt már én fűzöm hozzá, hogy az UMO — általánosítható. Jellegzetes például a botcsinálta politikusokra, akik hallatlan éleselméjűséggel, taktikai és stratégiai bölcsességgel pontosan tudják, hogyan alakult volna az iráni helyzet, ha annak idején történetesen nem a sah, hanem ők intézik a Perzsa-öböl környékének sorsát. És mit kellett volna tenni a brit parlamentnek, hogy ne éleződjék ki az írországi viszály; miért nem sikerült megoldani Dél-Afrikában a négerkérdést. Egyszóval: hol, ki, mikor és milyen lépéseket hibázott el. De nemcsak e mindentudó és mindent jobban tudó kávéházi Konrádok okosak utólag, hanem a magánélet szférájában is rengeteg utólagos bölcs akad. E tekintetben az alapképlet: én bezzeg a te helyedben ezt, azt, amazt tettem volna s nem emezt vagy amazt. A bölcsek utólag holtbiztosán tudják, hogyan cselekedtek volna annak idején a másik bőrében. Például: én a te helyedben nem cseréltem volna állást; én a te helyedben igenis lakást cseréltem volna; én a te helyedben nem Évát, hanem Juditot vettem volna feleségül... és még folytathatnám tovább. Folytathatnám, elvégre: UMO. Hiszen ha az, aki régi munkahelyét újjal cserélte föl, eleve tudja, hogy beszűkülnek előrejutási lehetőségei, aligha változtat munkahelyet. Ha a jövőbe lát az, aki annak idején nem cserélt lakást, akkor az illető most sem vegyész, hanem már azóta főállású jós lenne. És ha X valóban nem Évát, hanem a nemkevésbé csinos Juditot vette volna feleségül, jelenleg éppen úgy válófélben lehetne, mint emígy. Talán ... Esetleg ... Ki tudja ... Az élet Íratlan törvénye ezzel szemben, hogy senki sem cselekedhet a más helyében. Senki sem lehet nemcsak utólag, de még az adott pillanatban sem okos — a más fejével. Ezért tartom visszatetszőnek a másokkal szemben alkalmazott „UMO”-ságot is, elvégre napi tetteink filmjét nem lehet visszapergetni. Az UMO-nak egyetlen küldetése lehet: ha az ember időnként önnönmagát vizsgálja; ha számadást végez elmúlt éveiről, hogy megállapítsa: hol hibázta el a lépést, mikor mulasztotta el a komoly lehetőségét annak, hogy az életét szebbé, harmoníkusabbá tegye. Ha ki-ki olykor-olykor eltöpreng azon, hogy akkor, adott pillanatban és helyzetben nem ezt kellett volna tennie, hanem azt. Igaz, az események zöme egyszeri és vissza nem fordítható; de talán a töprengés az egyetlen „UMO", amely nincs minden haszon híján. Feltéve: ha az ember elég okos. Ha hasonló helyzetben, mint amilyenben egyszer már elvétette a lépést, megkísérli tudatosan vagy ösztönösen levonni akkori kudarcának, mulasztásának tanulságait. Tény és való, hogy nem könnyű dolog az ilyesmi. Senkinek sem könnyű átlépni az egyénisége szabta határokat, átugornia saját árnyékát. Az amolyan minden lében kanálszerű, kávéházi szintű UMO sokkal egyszerűbb. Ennél jóval nehezebb — még kimondani is, hát még megvalósítani! — a „RBOAPOCS"-ot. Vagyis: Régi Balgaságainkon Okulva Adott Pillanatban Okosan Cselekedni. 2. GERLE Az idős, nyolcvanas éveinek derekán is túl járó, beteg asszony szobájának ablakából a ház sarkán túl húzódó falat és a zöldes esőcsatornát nézi. Naphosszat. Legalább valami oda-odavillanó fénycsóva futna végig a falon, vagy valami gally koppanna az ereszen ... De egyetlen hang sem hallik, egyetlen őszi falevél sem kapaszkodott meg az eresz sarkában. A fal ridegsége egybeolvad a fákon ülő januári köd ónos szürkeségével. Napok óta így van ez. Ha süt a nap, azért más minden. Sárga fénycsíkok vetülnek a falra, csillog az ablak üvege, a felhőfoszlányok pedig ábrákat rajzolnak a kék kárpitra. De most nincs semmi, csak a szürke massza. És vele a magány. A betegség. A szomorúság. És akkor fent, a merőleges fal peremén, ott, ahol a tömzsi kémény megtöri az egyenes vonalat, megjelenik egy gerle. Nyakát nyújtogatja, topog. És le-lepislant a mélybe. Az idős asszony már csak a gerlét nézi. Beszél hozzá, hívja, hívogatja. És a gerle? Mintha látná őt s értene a szóból, bólogat. Azután átível az udvar fölött, s leszáll az ablak tövében levő párkányra. Csipegeti a virágtartó maradék zöldjét... A idős asszony mozdulni sem mer, a zaj nehogy elriassza a madarat. A gerle gyöngyszeme odavillan feléje, aztán kibontja szárnyát, fölrepül a magasba és eltűnik. Az idős asszony szomorúsága már elillant. Reménykedik. Abban, hogy a gerle holnap is jönni fog. És addigra biztosan kisüt a nap is. 3. KÓSTOLÓ Hogy mik vannak! A szerkesztőségünk alatti gyümölcs- és zöldségüzlet bejárata mellett áruval teli ládák tornyosulnak. Egy jól öltözött ifjú hölgy áll meg a kisznik mellett. Gusztálja a szőlőt, a narancsot, aztán az almánál köt ki. Benyúl a ládába, mint aki arra kíváncsi, puha-e a gyümölcs. Úgy látszik, igen, mert kiemel egyet és beleharap. Gondolná az ember, ízlik neki, bemegy és kér belőle. De nem. Az ifjú hölgy nem kér az almából, de azért sem fizet, amibe beleharapott. Eszi a gyümölcsöt, közben a táskájába tesz még egy-egy almát és narancsot, majd szó nélkül tovasétál. 4. STEMPLI Ha most a mindig is divatos krimik stílusában kezdeném noteszlapnyi szösszenésemet, akkor kissé sejtelmes stílusban csupán annyit vetnék papírra: december, délutáni félhomály lefüggönyzött ablakok. Az összefüggést azonban sem vélt, sem valós bűnügy nem magyarázza. Ellenkezőleg! Járásszékhelyeink egyikében a postán vagyunk; most tetőzik a karácsony és az új esztendő közötti szabadságolási hullám. A postai tisztviselők is joggal vágynak friss levegőre, téli kiruccanásra. Ezt takarják az ablakocskákat takaró függönyök, ami ellen az emeljen szót, akioen egy szikrányi megértés sincs az egész esztendőben stemplit markoló, számoszlopok fölött görnyedő, szerényke jövedelmükhöz képest nagy összegeket felelősen kezelő alkalmazottak iránt. Ottjártam napján ezen a postán mindöszsze két ablak nyílt ki, ami a fentiek figyelembevételével tökéletesen rendjén is van, ám az egyre hosszabban kígyózó sorban mégis morgás támad. Akaratlanul is fölötlik bennem a kérdés: vajon a pénzt feladni kívánókban, avagy a valamiért kézbesítetlenül maradt nyugdijukért, egyéb pénzküldeményükért várakozókban semmi szolidaritás se lenne? Az itt sorban állók közül senki se tudná, hogy mennyire kell egy kis levegő az örökös szobafogságra ítélt alkalmazottaknak? Nos, nem erről van szó! Sokkal inkább arról, hogy a sor csak az egyik ablak mögött tömörül. Ott, ahol a pénzt kezelik; a másik mögött egy unatkozó hölgy divatosnak ígérkező pulóvert köt —* talán éppen egy utókarácsonyi ajándékot? — mivel neki a levélküldeményekkel lenne dolga. De nincs dolga, mert a levélek, úgy látszik, pillanatnyilag nem sürgősek. Az emberek pedig nem értik: miért nem lehet megosztani a munkát. A morgás'erősödik, míg csak ki nem válik a sorból valaki, és polémiába nem keveredik a hivatalvezetővel, aki viszont hajthatatlannak bizonyul minden észérvre. Szokásokra, kompetenciára, hivatali munkamegosztásra hivatkozik. De csupán addig, amíg a várakozók képviseletében fellépő meg nem kérdezi tőle a nevét. Ez aztán hat. Most már nem a többiek ügye, vagy a posta presztízse van terítéken, hanem az övé. Személy szerint és elsősorban. Talán az olvasó is sejti a poént: néhány pillanat múlva már két ablak között oszlik meg a sor. Banális történetke ez, könnyen áttekinthető tanulságokkal, hiszen amig hivatal lesz, addig — természetesen — a bürokrácia sem küszöbölhető ki teljesen. Nomeg az is köztudott, hogy a hivatalos személytelenség elvesztése olyan a bürokratának, mint ördögnek a tömjénfüst. Mégis úgy érzem, hogy ez a történet napjainkban, minden banalitása mellett, lényegesen aktuálisabb, mint amilyen tegnap, vagy tegnapelőtt volt. Társadalmunkban ugyanis — nagyon érthető okoknál fogva — fokozódik a hajlam az ilyen-olyan visszásságok és következetlenségek feltárására. Az emberek morognak a szolgáltatások szűkössége és lépten-nyomon tapasztalható hiányosságai, az üzletek gyatra áruellátása, a nyitvatartási idők logikátlan rendszertelensége végett, nemegy termék árának az innováció köntösébe bújtatott emelkedése miatt — és még hosszasan sorolhatnám azokat az egyszer szubjektív, másszor objektív körülményeket, amelyeket a lakosság zöme belát ugyan, de egyre kevésbé van hangulata örömkatona módjára reagálni olyan dolgokra, amelyek szükségesek lehetnek, ám örömteliek aligha. Az egyre nyíltabbá váló társadalmi légkörben jól kivehetők azok a hangok, amelyek azt jelzik: az emberek egyetértenek azzal, hogy mielőbb meg kell szüntetni a ráfizetéses gazdálkodás gyakorlatát, az anyag- és áruellátás, a munkaszervezés hiányosságait, a bürokrácia további burjánzását. A postai történetke is azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem mindegy, vajon elkerülhetö-e egy-egy kellemetlenség, vagy sem. Szabatosabban fogalmazva, arról van szó, hogy társadalmunkban remélhetőleg olyan légkör van kialakulóban, amelyben senki sem bújhat valamiféle intézmény cégére mögé, hanem személyesen kell felvállalnia a felelősségét minijén, az emberek köznapi hangulatát befolyásoló intézkedésért és cselekvésért. MIKLÓSI PÉTER 13
