A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-01 / 1. szám
Miközben társaim tábort bontanak és azon törik a fejüket, hogy hogyan szállítsák el a temérdek húst, a két agancsot meg mindazt amit magunkkal kihoztunk, sétálni megyek a napos, füves hegyoldalra. Körülöttem lyuk hátán lyuk, valamennyihez mélyen a fűbe taposott ösvény vezet. Mormoták telepét fedeztem fel. Hátha valamelyik lakója is kidugja az orrát a nagy főn-óságban földalatti lakosztályából a friss levegőre. De nem tudtam kivárni egyiküket sem. Alkalmasint már téli álmukat alusszák ezek a hétalvó nagy rágcsálók. A táborban aztán Mogo megvigasztalt, Bajanhongorban, ahova készülünk, melegebb van, ott majd nyugodtan vadászhatok mormotákra. Gyanakodva kaptam fel a fejem. Bajanhongorban vadásszak mormotára? Azt Ígérted, hogy ott „jangirra" — vadkecskére — fogunk vadászni. — Persze, persze, vadkecskére. De útközben biztosan találunk majd mormotát is. Pihenő közben majd vadászhatsz rá. — Az más Útközben vadászhatok. Külön vadászatot azonban nem rendezek rájuk. De miért ne vadászhatnék mormotára már itt is? Miért halasszam azt a bizonytalan jövőbe? Utóvégre is nem vagyok arab, azok szokták mondogatni, hogy amit megtehetsz ma, azt halaszd el holnapra! Itt ugyanis minden kéznél van egy érdekes mormota vadászathoz. Itt van a sok kotorék, itt a patak, vödrünk és nagy fazekunk is van, meg három izmos segítőtárs is, akik — mint hajdan gyerekkoromban a hörcsögöt —, kiönthetnék ezt a nagy rágcsálót. — Nem lehet! — mondja megingathatatlan határozottsággal vendéglátóm — Tiltja a törvény. Ha nem lehet, nem lehet, Mogonak kell tudnia. Utóvégre is ő a rend és törvényesség őre. Vagyis a mormotaöntés elmaradt. Nem is nagyon bánom, balga ötlet volt az egész. Éjfél is elmúlt már, mire jóllakva, megfürödve befeküdhettem tiszta ágyamba. Elégedett voltam, de nem teljesen. Mert Mogo a következő vadászatot illetően többször megismételt kérdésemre is csak elodázó, bizalmatlanságot és bizonytalanságot kettő válaszokat adott. Csak annyi a biztos, hogy holnap pihenünk, de talán holnapután elindulunk, ha megjavítják addig az autómat. Esti ima helyett autóm „meggyógyulásáért" fohászkodtam. Reggel csak nyolckor bújtam ki az ágyból. Megtehettem, mert a mai nap ismét a semmittevés, „szent Heverde" napja lesz. Ezekből a kvázi ünnepnapokból már eddig is több van, mint szeretném. Hányadika is van ma? Te jó isten, hogy rohan az idő, már október hatodika van. A felismerés úgy kiperdit az ágyból, mintha ezzel időt nyerhetnék a további program megvalósításához. A reggelivel sem okozott nekem a vendéglátóm gasztronómiai gyönyörűséget; megint vagdalt juhhúst, tejes teát és sajtot tett az asztalomra. Vagyis semmi meglepetés. Helyesebben mégis. Az eddigiektől eltérően Mogo ma rákérdezés nélkül közölte velem az elkövetkező napok programját. Ezek szerint ma meglátogatjuk a Forradalom Múzeumát, holnap elkészülünk az utazásra és szerdán elindulunk Bajanhongorba, vadkecskére. Szeretnék még valamit megkérdezni, hozzászólni a nyilván alaposan átgondolt tervhez, de nem jutok szóhoz, mert a nagy szervező sebbel-tobbal feláll az asztaltól azzal, hogy megy intézkedni, és magamra hagy a lakásban. Szó ami szó, van elintéznivalója. Például még nem vitte el apósa városszéli jurtájába kifőzni a két maralfejet sem. Csak amikor magamra maradtam döbbentem rá, hogy a ravasz Mogo megint átvert, megint elodázta egy nappal az indulás dátumát. megint lecsípett egy napot éppen a legfontosabbikból, a vadkecske és az argali vadászatából. Ezzel el is múlt rövid ideig tartó jókedvem. Szórakoztató sajtótermék híján kelletlenül nyúlok a magamma! hozott szakkönyv után. Otthon, amikor becsomagoltam, igazán nem számítottam rá, hogy ennyi időm lesz forgatni a lapjait ennek a modem kardiológiának. De nem lettem sokkal okosabb szívgyógyász, mert néhány oldal elolvasása után váratlanul hazatért a házigazda. Ahogyan ö sietett, én is sietek közölni, hogy jó hírrel jött: üzemképes a Volga és végleg eldőlt, hogy Zsargal velünk jöhet. — Végtelenül örülök a jó hímek, de ha már nincs akadálya, miért nem indulunk el mindjárt holnap a vadászterületre? Vendéglátóm nem számított erre a kérdésre. nem volt rá kész válasza, csak a vállát vonogatta és idétlenül mosolygott hozzá, s közben levette a kabátomat a szekrénybe ütött szögről, amivel azt akarta kifejezni, hogy ne jártassam fölöslegesen a számat és siessek, nehogy lekéssek a Forradalom Múzeumának látványosságairól. A csendes, napos utcákon vasárnapi hangulat honol. Hiányzik róluk a teherautók zörgése és kipufogó füstje, helyettük az útszéli bámészok kíváncsi tekintete által, olykor gyér tapsától kísérve kerékpárversenyzők srófolják feneküket a keskeny nyeregben, miközben mélyen a kormányra hajlanak. Maga a látvány, meg sajtóból ismert eredményeik feljogosítanak arra a véleménynyilvánításra, hogy ezek a biciklisták minden igyekezetük ellenére talán sokkal többre vinnék, ha ló hátára vetett sokkal szélesebb nyeregben versenyeznének. A múzeum modern épületében mindjárt a bejárat mellett az első mongol űrhajós repülésével kapcsolatos dokumentumok, tárgyak és fényképek fogadják a látogatót. Ezek a legújabb kor emlékei. De mindjárt a szomszéd helyiségben megismerkedhettem a mongol történelem legsötétebb korszakának tárgyi bizonyítékaival is: a több mint százkilós „nyaklánccal", amellyel a nyakában a rab nem hogy elszökni, de még egyenesen állni sem tudott, a hosszú nyelű hóhérpallossal, a legkülönbözőbb kínzószerszámokkal és a börtönök légborzasztóbbikával, a ládabörtönnel, amelyben a rab élete végéig csak kuporoghatott és a külvilággal csak egy ökölnyinél alig nagyobb résen át érintkezhetett. Aztán sorra következnek a termekben az 1921-es forradalom dokumentumai, annak vezérének, Szuhe Barotnak személyi tárgyai, a győzelmet kivívó fegyverek és az azokat forgató derék harcosok fényképei. Majd a békés építés éveinek emlékei következnek az üvegtárlókban. A jeles országépitők arcképcsarnokában magyar ember fényképére is rábukkantam: Dr. Amót Andor, a mongol egészségügy egyik első szervezőjének fényképe is megtalálható az egyik terem falán. Viszont hiába kerestem — bár egyesek szerint ott van — Geleta József fényképét, pedig szerény véleményem szerint ő is, a Mátyusföld szülöttje, helyet érdemel Mongólia halhatatlanjai között. Hiszen mint magas rangú kormányhivatalnok kilenc éven át segédkezett építeni a szocializmus alapjait Mongóliában. Egyebek mellett az ő tervei szerint építették fel az első fővárosi vrilanytelepet és a mongol nemzeti színház első épületének is ő volt a tervezője. Ennek az épületnek a fényképét egyébként megtaláltam az ulánbátori szépművészeti múzeumban, de ez alatt sem volt feltüntetve az épület tervezőjének a neve. Tán érdekes és érdemes volna, hogy a hagyományos mongol—magyar barátság szervezői és mai felelősei a kölcsönös kapcsolatok további szilárdítása érdekében felelevenítenék Geleta nevét és érdemeit annak dokumentálására, hogy ennek a barátságnak és együttműködésnek már a mongol forradalom kezdeteitől komoly tradíciói és eredményei vannak. Ennek érdekében azonban egy vadász nem tehet többet a fentiek papírra vetésénél. Csak remélheti, hogy szavaival nem zárt kapukat dönget. Este megtekintettük a Mongol Állami Cirkusz műsorát. Mogo nem jött velem, számára elég cirkusszal járhatott elkövetkező vadászatom megszervezése. Állítólagos testvérét kérte meg, hogy kísérjen el az előadásra, aki szívesen tett eleget a kérésnek. A telt ház előtt bemutatott ragyogó programról, a fényes külsőségekről, az izgalmas, helyenként egyedülálló artista produkciókról fölösleges sokat beszélni. Amúgy sem tudnám elfogadható módon visszaadni a látottakat és tán fölösleges is volna, hogy vadászélményeimmel kapcsolatban foglalkozzam a cirkusz hangulatával, a porond varázsával, a közönség elragadtatásával. Itt csak azt jegyzem meg. hogy cirkuszi élményeim az előadás befejeztével sem értek véget, mert ahogy a cirkusz kapuján kitóduló tömegben sodródtam, váratlanul valaki a nevemen szólított: — Gyimesi, Gyimesi! — kiáltja nevemet idegen hangsúllyal ejtve egy kezével is integető nyurga mongol. Rögtön felismerem, hogy tavalyi ismerősömmel, Pagva hivatásos vadásszal hozott össze a véletlen. Pagva még csak felém igyekezett a tömegben, de már ömlött belőle a szemrehányás. — Hát ilyen barát vagy te! Itt jársz Mongóliában és még annyira sem érdemesítsz, hogy felhívjál telefonon. Ezt igazán nem vártam tőled. Mondom neki. hogy mindjárt megérkezésem után érdeklődtem felőle, de házigazdám úgy tudja, hogy valahol a tajgában vadászik. — Dehogy — tiltakozik tavalyi vadászatom szervezője —, csak a jövő héten indul a brigádunk. Tizenöten vagyunk és kétszáz darab róka elejtésére kötöttünk szerződést. Három hónapra tervezzük a vadászatot. Nincs kedved velünk jönni? A véletlen találkozásnak őszintén megörültem és ugyanakkor sajnáltam is, hogy nem mindjárt megérkezésem után került rá sor. Mert Pagva, mint hivatásos vadász sokkal nagyobb segítségemre tudott volna lenni, mint a vadászathoz egy cseppet sem konyitó, ráadásul azzal még csak nem is szimpatizáló vendéglátóm. Arról nem is beszélve, hogy Pagvával teljesen közvetlenül tudok érintkezni, mert anyanyelvi szinten beszéli a cseh nyelvet, amelyet a prágai Károly Egyetem Bölcsészeti Karán folytatott tanulmányai során sajátított el. Vagyis Pagva bölcsész doktor, apja pedig neves tudós, történész, tibetológus. Magától adódik a kérdés: hogyan lett a történész apa bölcsész fiából hivatásos prémvadász? Tudom a magyarázatát, Pagva maga mesélte el nekem. Az ellentmondásos foglalkozásnak a gyökere 14 GYIMESI GYÖRGY Dzsingisz kán földjén
