A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-03 / 6. szám
••• Az emberek az ősidőkben természetfeletti erők beavatkozásával magyarázták az időjárás, valamint az évszakok változását, ezért szükségesnek érezték az „égiek" kegyeinek megnyerését, hogy a hideg, terméketlen telet arcsimogató, virággal terhes, termékeny tavasz és nyár kövesse. A legősibb hitek, hiedelmek szerint télen meghal a természet, s tavasszal újra feltámad. Hogy ez biztosan bekövetkezzék — az istenek meg ne haragudjanak az emberre —, már a civilizáció korai szakaszában kialakultak a télölő, tavaszváró ünnepek, rituális játékok. A kereszténység tűzzel-vassal igyekezett irtani ezeket a pogány szokásokat, azonban olyan mély gyökerei voltak, hogy nem sikerült felszámolni őket, így jobbnak látta megváltoztatott formában beilleszteni saját hitvilágába. Az elmúlt évezredek folyamán több átalakuláson mentek át. de érdekes módon a rituális gyilkosságra való utalás napjainkig megmaradt, csupán az ókori véres valósággal szemben itt bekövetkezik a feltámadás. Az ünnep rész új tartalmat és más nevet kapott: farsang lett belőle. A farsang a húsvéti böjt előtti vigadozás, mulatozás, pajkoskodás időszaka volt, amikor lakodalmat, vidám összejöveteleket, bálokat rendeztek. Ez a jellege napjainkig megmaradt még a legfejlettebb országokban is, báli idény formájában. A farsanggal kapcsolatos népszokások, amelyek valaha egész Európában elterjedtek, századunkban lassan elhaltak a világméretű iparosítás és a faluközösségek felbomlása következtében. Magyar nyelvterületen már csak néhány helyen lelhetők fel nyomai, közülük is kiemelkedik a napjaikban is megrendezésre kerülő dőrejárás, amelynek hagyományait Tejfalu (Mliecno), Gomba (Hubice) és Csölösztö felső-csallóközi falukban ápolják. A döre a csallóközi népnyelvben együgyüt, bolondost, bolondozót, félkegyelműt ható három elemből áll, amelyek mindegyike különböző etnikai eredetre vall és minden bizonnyal eltérő korokban épültek be a ma ismeretes népszokásba. A dőrejárás keretét az esküvői menet adja, amely menyasszonyból, vőlegényből, vőfélyből, mulatozókból, az őkat kísérő hentesből, tojás- és pénzbeszedőből, valamint muzsikus cigányokból áll. Egész idő alatt énekelnek — a Lakodalom van a mi utcánkban című dalt —. mig paraszti ünneplő ruhájuk arról tanúskodik, hogy ez a dőrejárás legfiatalabb eleme. Ezt támasztja alá a hús-, tojás- és pénzbeszedés is, amelyben nem nehéz felismerni a természetbeni adót, a dézsmát. A termékenységkultuszra utal, hogy a menyaszszony karján csecsemővel járja a falut. A már megszületett gyermek is bizonyítja, hogy itt rendhagyó esküvőről, bolondok nászáról van szó, ahol minden fordítva történik. Ez egyértelműen rokonságot mutat a korai középkorban Európa-szerte kedveit bolondok ünnepével, amely fél évezreden keresztül, egészen a tizenhatodik századig virágzott. Az esküvői menetet a „bolondok szánja" (bolondozó mesteremberek csoportja) kíséri. Elnevezésük onnan ered, hogy van egy elölről hátrafelé lejtő ferde lapú szánjuk, amelyet szamár húz. Körülötte ugrándoznak a „mesteremberek": borbélyok, medvetáncoltatók a medvéikkel, majomidomárok, drótosok stb. Ez a második csoport már egyértelmű utalás az ókori szaturnáliákra. A Római Birodalom oly közkedvelt ünnepein minden fordítva történt : az úr szolgálta fel az ételt rabszolgájának, a bolondozó lakosság mindent másként csinált (ebbe a logikába pontosan illeszkedik az esküvői menet kismama-menyasszonya). Az utcára vonuló mesteremberek különös örömüket lelik abban, hogy rátukmálhatják „szolgálataikat" a nagyszámú kíváncsiskodóra. A dőrejárás legősibb szereplői a szimbojelent, utalva a dőrejárás hangulatára, jellegére. A dőrejárás a farsang kicsúcsosodása, valaha húshagyó kedden rendezték, újabban a farsang utolsó szombatján („farsang farkán") kerül rá sor. A három község téltemetö ünnepe között lényeges különbségek lelhetők fel annak ellenére, hogy szinte egymás tőszomszédságában fekszenek: a tejfalui dőrejárás napjainkig megőrizte ősi jellegét, szimbolikus alakjait, míg a csölösztöin és a gombain karneváli jelmezek is felvonulnak, amelyek a későbbi évszázadokban szűrődhettek be az ősi játékba. Az ókori hagyományoknak megfelelően a dőrejárásban csakis férfiak vehetnek részt a kereszténység előtti időkben a nők számára tilos volt a közszereplés. Bár a szükség törvényt bont: az utóbbi egy-két évtizedben a csölösztőiek kénytelenek ezt a szabályt megszegni, mivel a falu lakosságának apadása miatt nem tudnak elegendő dőrét kiállítani az erősebb nem képviselői köréből, így lányok is beöltöznek. A falu minden utcáját bejáró menet nem homogén összetételű, jól elválasztlikus alakok. Ide tartozik a telet jelképező szalmaember, a téli napfordulóra (az újévbe torkolló óévre) utaló fordított (Janusarcú) ember, az elhaló, majd feltámadó természetet jelképező szimki (bátyus ember), a piros ördögök, a fekete krampuszok, valamint a tarka ruhába öltözött Lucák (meszelők). Érdekes módon a vidéken ugyancsak elterjedt lucajárás idején e termékenységet hozó, rontást elűző alak fehér lepedőbe burkolózik; decemberi megjelenésekor az állatok szaporaságát hivatott növelni, míg ezúttal a gazdára fejt ki ilyen hatást (emiatt is tanácsos hagyni, hogy végigmeszelje a ház urát és asszonyát). Bár némely szimbolikus alakon (ördög, krampusz) keresztény befolyás is megfigyelhető, valójában a pogány hitvilág alakjai, akiket az új vallás beépített saját hiedelemvilágába. A szimbolikus alakok „arctalanok", fejükre húzott harisnyát viselnek, amelyen a szem és a száj számára lyukat vágnak. Újabban azonban ezt is festik. A lakodalmas menet házról házra jár, mig tagjai benn tartózkodnak alabárdosok zárják el a kíváncsiskodók elől a ház
