A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-27 / 5. szám

Bajanhongorban is, akárcsak tegnap Arvejhérben, első utunk a rendőrségre vezetett. Vendéglátóm egyedül ment be az egyemeletes épületbe és kereken egy óra múlva jött ki onnan. Akkor is csak a kijárati ajtóig jött, onnan pedig egy közrendört küldött a kumiszos kannáért. Nyilván fontos tárgyalások folynak odabenn és már szükségét érzik a kiszáradt nyelvüket megnedvesíteni. Eközben unalmamban a megyeszékhely főterén körözök, amely tán még az arvajherinél is szerényebb. Igaz, itt nagyobb a művelődési ház és van egy emlékoszlop is a tanácsháza előtt, ám ezek mitsem változtatnak a szegényes összbenyomáson. A városkép legfigyelemreméltóbb elemének néhány hihetetlenül sűrű fekete füstöt okádó kéményt találtam. Az isten tudja, hogy mivel tüzelhetnek alattuk, de akármivel is, a civilizációs ártalmak érvényesülése már itt is elkezdődött.

Most, várakozás közben van időm és alkalmam, hogy néhány szóval bemutassam leendő vadászataim szinterét, Bajanhongor ajmakot. A megye területe jóval nagyobb Magyarországénál, de 116.00 négyzetkilométeres területén mindössze 63 ezer ember él. Ezeknek is jelentős hányada éppen a megyeszékhely jurtanegyedeiben. A megye alakja a térképen olyan, mint egy furkósboté; a nyele leér egészen a kínai határig, ahol a Góbi Nemzeti Park egy része is elterül. A bot fejében van maga a megyeszékhely. Két hatalmas hegység is átvonul az ajmak területén: délen a magasabbik, a Gobi-Altáj, északabbra pedig a Hangáj. amelynek a lábánál fekszik maga a város is.

A földrajzi jellemzők ismertetését most kénytelen vagyok megszakítani, mert végre kijött Mogo a rendőrség épületéből. De ígérem, hogy alkalomadtán bepótolom a kimaradt adatokat.

Mogo nem egyedül érkezik az autóhoz. Mondanom sem kell, kísérője is kékesszürke egyenruhát visel.

— Megyünk a megyei börtönbe — mondja Mogo.

— A börtönbe? Ugyan minek? — ütöm fel meglepetésemben a fejem.

Vendéglátóm válasza a már megszokott sejtelmes mosoly lett. Amíg nem szoktam hozzá, torz vigyomak hittem ezt a mosolyt.

A földszintes börtön nem esik messze a rendőrség épületétől. Az épületben nem voltam, csak az udvarán jártam, de amit ott tapasztaltam, már az is elegendő volt ahhoz, hogy örökre elirtózzam a raboskodástól. A

velünk jött tiszt bement az irodába és kezében egy viharvert puskával, rengeteg tölténnyel és egy fényképezőgéppel tért vissza. Mindezeket Mogo kérte kölcsön a megyeparancsnoktól. Hogy minek? A jóég tudja. Egyetlen fényképet sem csinált a géppel és egyetlen patront sem lőtt ki a későbbiek során a talán már halhin-goli csatát is megjárt japán gyártmányú hadipuskából.

Már csak benzint kellett felvennünk és végre tovább indulhatunk, mert a korábban annyit emlegetett Bajanhongor még korántsem volt a végállomásunk. Hol voltunk még attól!

Este nyolckor robogtunk ki a városból nagy porcsóvát vonva magunk után. Robogtunk, mert egy darabon el volt simítva és le volt hengerelve a földút. Nem sokkal később azonban már csak ismét cammogtunk, mert a kegyetlenül kátyús úton minduntalan fenyegetett a tengelytörés veszélye. Meg aztán nem is igen tudtuk, hpgy melyik az az igazi csapa, amelyik majd célhoz vezet minket. Mogo, minden reményünk, teljesen csődöt mondott. Mondta, mondogatta, többször is kérkedett vele, hogy ö ezen a vidéken született, de már oly régen járt erre utoljára, hogy biz’ teljesen elfelejtette a helyes utat.

Nagyon sötét az éjszaka. Eleinte még nem is volt annyira sötét, mert némi gyér fényt sugárzott a földre a horizont felett alacsonyan járó hold keskeny sarlója, amely nagyon hamar leáldozott minduntalan feléje forduló tekintetünk elöl. Szerencsénkre azonban a Göncölszekér nem gördült le az égről, Így a rúdja iránt csak tudtunk tájékozódni. Meg aztán két kései vándor, szembejövő teherkocsik sofőrje is készségesen útbaigazított minket, Így aztán éjfél előtt szerencsésen befutottunk a kihalt, kutyaugatástól hangos Bumbur szomon központba.

Bumbur annyit jelent, hogy kerek, a szomon pedig járást jelöl. Nos, ennek a másfél ezer lakosú településnek az alaprajza minden más, csak éppen nem kerek.

Csak kétszeri érdeklődés után találtuk meg Mogo unokaöccsének deszkapalánkkal körülkerített jurtáját, amelynek lakói szemlátomást örömmel fogadtak bennünket. Szempillanat alatt az asztalra került a forró tea, melléje szalonna és juhhús többféleképpen is elkészítve. És asztalra került a családi ereklyeként őrzött ezüst csésze is, amelyet pálinkával megtöltve elsőnek nekem nyújt át két kezében tartva a házigazda. Iszom néhány kortyot a gyenge, kumiszból főzött

pálinkából, aztán visszaadom a csészét a házigazdának. Az feltölti és szertartásosan Mogonak nyújtja át. S igy tovább, rang és fontosság szerint. Érdekes még nem is olyan régen a kisgéresi borospincékben is igy kínálták a vendégeket. Egy pohárból ivott mindenki, itt is rang és nagyrabecsülés alapján döntve el az ivás sorrendjét.

Jószerével még körül sem érkeztem nézni az unokaöccs jurtájában, amikor kétszeri pislogás után kialudt a villany. Az asszony gyertyát gyújt, miközben férje magára ölti a déljét, fejére teszi keskeny karimájú kalapját és elsiet. Mogo mondja, hogy elment megkérni a gépészt, hogy ma éjszaka kivételesen túlórázzon egy kicsit. Utóvégre is olyan ritka és becses vendégek, amilyenek mi vagyunk, nem ülhetnek sötétben. Valóban, perceken belül újra kigyúlt a villanyégő, de én úgy értékeltem, hogy ez nemcsak a nekünk szóló figyelmesség volt, hanem inkább házigazdánk tekintélyének a bizonyítéka. Nagy ember a szomonban Mogo unokaöccse, rangban a harmadik. A párttitkár és a tanácselnök mögött csak egy fokkal áll a népi ellenőrző bizottság elnöke, aki nem társadalmi, hanem hivatali funkciót tölt be.

Házigazdánk felesége tanítónő, hivatására utal a jurtában található aránylag sok könyv. Tévékészüléke is van a családnak, de az ulánbátori adást csak árnyképek alakjában lehet látni, viszont a rádió adása nagyon jól fogható. Az említettek kivételével házigazdánk jurtájának berendezése szakasztott olyan, mint a többi efféle hajléké, ahányba csak bekukkantottam. A bejárattal szemben egy fényképekkel teletűzdelt bekeretezett tükör helyettesíti a hajdani családi oltárt. Mellette mindkét oldalt egy-egy lelakatolt cifrára pingált láda áll, azok mellett meg egy-egy ágy. Az ágyak lába magas fatuskókon nyugszik, hogy ki lehessen használni az ágy alatti teret is. A jurta közepén van a tűzhely, mögötte egy alacsony asztalka, körülötte néhány alacsony zsámoly. Ezeken ülünk most tanácskozásba merülve, illetve a házigazda a maga alá húzott jobb lábának a sarkán ül. Arról folyik a diskurzus, hogy mi legyen a holnapi program. Mogo, akinek egyáltalán nem sürgős a dolga, azt javasolja, tartsunk egy nap pihenőt. Ebbe azonban, mégha udvariatlannak is tűntem, egyáltalán nem egyeztem bele, hiszen már igy is vészesen fogynak a vadászatra szánt napok. Kijelentettem a társaságnak, hogy nem vagyok sem fáradt, sem álmos és Bumburban csak a vadászat után vagyok hajlandó körülnézni, és akkorra óhajtom elhalasztani az elöljárósággal való megismerkedést és tanácsaim kiosztását a község felcsere részére. De mégsem meggyőző érveléssel, hanem konok makacssággal sikerült érvényesítenem a magam akaratát. Végre Mogo beadta a derekát és eldöntöttük, hogy reggel vadászni megyünk.

De hová?

A házigazda, aki balszerencsémre még sosem vadászott, két lehetőséget vet fel. Bumburtól egy órányi autóútra jangirok élnek, s ettől a helytől jóval távolabbra a vadkecskék mellett néhány argali is tartózkodik. Legalábbis ilyen híreket hoztak neki azok, akiktől vadászatomat előkészítendő érdeklődött. Mert az unokaöccsöt nem érte teljesen váratlanul a látogatásunk. Mogo már jó előre megírta neki, hogy majd mijáratban jövünk, tegye meg a szükséges előkészületeket. S lám, beigazolódott, az unokaöccs nem kezelte félvállról a vadászatom ügyét. Legalább annyit megtett, hogy feltér - képeztette a szomon területét.

A lehetőségek felvetése után a távolabbi terület mellett döntöttem és ellenérvet nem ismerve addig kardoskodtam, amíg ki nem követeltem, hogy oda menjünk, ahol jangir

mellett terveim-álmaim fő vadjához, az argar lihoz is lehet majd szerencsém.

Ho-hó, álljunk csak meg! — kiálthat fel a figyelmes Olvasó, aki jól emlékszik, hogy korábban már kinyilatkoztam, hogy a számomra kívánatos vadak listájának legtetején a köszáli kecske szerepel. Nos, a jangir most is ott van, egy fokkal sem csúszott lejjebb az egetverö sziklaormokról. Azonban most bocsánatot kérek tőle, mert noha változatlanul magasztalom, bütykös szarvát most elcserélném egy argali jókora csigájáért. Ideiglenes hűtlenségemnek pedig az az oka. hogy a legnagyobb álmom már tavaly megvalósult, már akkor sikerült lehoznom magas sziklavárából egy közepes bak trófeáját, míg argalit akkor nem is láttam.

A gépész egyszercsak mégis elunta magát a gépházban és leállította a dinamót. Sötétbe borul a jurta, de mégsem haragszik érte senki sem, hiszen hajnali három óra van. Igazán ideje van már lefeküdni, mert már mindenki fáradt, különösen Zsargal lehet kimerülve, Mogoról nem is beszélve, aki előző éjszaka le sem hunyta a szemét. Nyugvóhelyül a gazda krómozott ágyát jelölik ki nekem, míg a kopottabbikba Mogo fekszik bele. Zsargal és a család ennélfogva a padlóra teregetett derékaljakra szorult.

Kivilágosodott. Szürke fény szűrődik be a jurta tetőablakán. Körülöttem néma csend honol, vagyis dehogy, mert Mogo hangosan horkol. De ő sem moccan. Mitévő legyek? Menjek hozzá és rázzam meg a vállát, hogy felébredjen ? Vagy kiáltsak rá, hogy barátom, éjszaka nem abban egyeztünk meg, hogy hagyjuk majd a hasunkra sütni a napot. Nem, ennyire udvariatlan azért mégsem leszek, hiszen annyira kedvesek hozzám ezek az emberek, akik nemcsak szerény hajlékukat osztották meg velem, hanem úgy érzem, a szivüket is. Ennek ellenére valamit mégis tennem kell, ha nem akarok még egy napot elveszteni. Csak olyasvalamit tehetek, amivel nem sértem meg a vendéglátókat.

Megvan, egyszerű dolog. Tüntetőén felkelek és felöltözöm, mint aki már tökéletesen kipihente magát. Jó volt az ötletem, bevált, cihelödik már az egész társaság. Úgy veszem észre, mégiscsak lesz valami a mai vadászatból, hiszen Mogo is népviseletbe öltözött. Egyenruhája a fogason lóg, csizmanadrágot, csizmát és fekete délt öltött magára, amelyet halványzöld szalaggal övezett a derekára. Egyébként ilyen színű övét sem előtte, sem azóta senki derekán sem láttam, mig narancssárgát majdnem mindenkién. Ám vendéglátóm különcségének, netán kivételezettségének nem tudtam meg az okát. Lehet, hogy merő véletlen volt az egész.

Közben a házigazda is összepakolta már batyuját és megtöltötte a kumiszos edényt is. Persze, a vizeskannát is, mert viz nélkül kockázatos volna elindulni a kopár sziklák világába. Amit viszont feleslegesnek tartunk, például a tartalék ruhákat, lenyúzott madárbőröket, azt mind a jurta melletti kis fészerben hagytuk, hogy legalább némi helyet szorítsunk a kocsiban az unokaöccsnek és poggyászának. Amikor már semmi hely sem volt a teleszuszakolt autóban, kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy egy csomó okvetlenül fontos dolog még nincs bepakolva. Vakargattuk is a fejünket, hogy mitévők legyünk, mit ne szeressünk az elcsomagolt holmink közül, amikor Zsargal gondolt egyet, egy kockázatosat és könnyelműen kidobta helyéről a pótkereket. Ha defektet kapunk majd. csak magával tol ki, de mellé állt a szerencséje és egyszer sem lyukadt ki a kerekünk.

Most már elindulhatnánk végre, a technikai akadályok mind elhárultak, de mongol barátaimnak nem sietős a dolguk. Nekik van idejük kényelmesen megreggelizni, s mivel a

14