A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-21 / 43. szám
Lovicsek Béla: Végállomás • Ősbemutató a Mateszban ÁRNYÉKBOKSZOLAS Ahhoz aligha kell avatott tudású irodalmárnak lenni, hogy valaki leszögezhesse: az álmos folyású Szikince vidékéről származó Lovicsek Béta a legtermékenyebb, legolvasottabb hazai magyar kortársírók közé tartozik. Viszonylag késön kibontakozó, bár így is már több mint három és fél évtizedet felölelő munkássága alatt írt filmnovellát, kisregényt, drámát és regényt. Legemlékezetesebb sikereinek egyikét a Csillagszemű asszony cimü prózájával aratta; e családregény 1964-ben bemutatott színpadi változata pedig mindmáig a Magyar Területi Színház különösen kedves emlékű produkciója. De Lovicseknek különben is szerencséje van a színpaddal, mert a kassai (Košice) Thália Színpadon 1973-ban műsorra tűzött Tüzvirág. illetve a három évvel később játszott Alattunk a város, felettünk az ég cimü társadalmi-nemzedéki dráma szintén élénk közönségvisszhangra talált. S hadd fűzzem gyorsan hozzá: a Komáromban (Komárno) 1988 szeptemberében színre került Végállomási is szívélyesen, a bemutatón megjelent szerzőt köszöntő őszinte rokonszenwel fogadta a publikum. Tény, hogy Lovicsek Béla művei mellett nem lehet közömbösen elmenni. Erre, elsőként, már Fábry Zoltán is felfigyelt, aki a novella,titkait elemezgetve meglepő részletességgel foglalkozik Lovicseknek a Haragosok című, 1957-ben megjelent kötetével. A jellemábrázolás mélységének hiányát és szerkezeti egyenetlenségeket kifogásol nála, ettől eltekintve azonban elismerően szól az akkoriban még pályakezdő íróról. Fábry éleslátását igazolja, hogy ez a jellemzés esztendők múltán is helytállónak bizonyult, hiszen ha vannak hibái például az 1962-ben írt Végállomásnak, akkor azok éppen a „stószi remete" által említett fogyatékosságok. Mind az olvasóközönség, mind a színházlátogató publikum azonban kedveli Lovicsek Béla imponáló gazdagságú életművének egyes darabjait. Talán azért, mert érdeklődésének középpontjában a falu világa áll, jobbára a vidéki emberek életét és problémáit boncolgatja. Ezt az írói szándékot tükrözi a Végállomás is. Cselekménye egy olyan községben játszódik, ahol végül is mindenki rokona mindenkinek — elsősorban a helyi viszonylatokban fontosabbnak tűnő tisztségekben. Tehát: a hnb elnökének székében, az üzemigazgatói poszton, a virágkereskedés, vagy akár a szövetkezet élén — és még sorolhatnám az ilyen-olyan posztokat. A sógor-komaság íratlan, ám (egyesek számára) annál hasznosabb törvényei szerint rokonok, családi dinasztiák, kéz kezet mos jóbarátok ülnek a „húsos fazéknál", szinte elmozdíthatatlanul. És persze abban a hiszemben, hogy ők azok. akik a faluközösség pótolhatatlan, netán az egész társadalom üdvözítő megváltói... Gondolom, már ennyiből is kitűnik, a Matesz komáromi székházában tartott ősbemutató legnagyobb erénye, hogy Lovicsek Béla vígjátéka a kereken negyed évszázaddal ezelőtti csehszlovákiai, kisvárosi hétköznapjainak sokáig rejtegetett árnyoldalait; az akkoriban divatos kultúrforradalom sok-sok formalizmussal teli, elcsépelt nekibuzdulásait állítja pellengérre. Aligha palástolható Bugar Béla, Skronka Tibor és Vörös Lajos a Végállomás egyik jeleneteben hibája viszont a darabnak, hogy az író nem merészkedik a gondosan eltemetett mélyrétegekig, alakjai nem formálódnak igazán körülhatárolt jellemekké, a főbb szereplők nem fejlődnek típusokká. A színpadon megelevenedő (alap)szituációkban Lovicsek Béla beéri az események puszta rögzítésével. Hála a sors iróniájának, ennyicske is elegendő ahhoz, hogy rádöbbenjünk ennek az élet sürejében játszódó vígjátéknak ha nem is örömteli, ám kétségtelen tanulságára. Nevezetesen arra, hogy közművelődésünk, egész kulturális életünk szervezésének gyakorlati praktikái — sajnos — vajmi keveset változtak a Végállomás megírása és a mostani bemutatása között eltelt negyedszázad alatt. És ha másért nem, ezért érdemes volt elővenni ezt a darabot; bár abban is biztos vagyok, hogy a szerző ma már másként és más hangsúlyokat keresve írná meg ugyanezt a témát. Már „csak" azért is, mert az időpont, pontosabban: a kor, amelyben játszódik, félmúltba került, de még nem vált történelemmé. Kérdés, hogy az a jelzés, amit játékszínünk komáromi társulatának előadása odabigygyeszt a díszletre — a tanácselnöki íróasztal mögötti falról Antonín Novotný ismert szabványképe néz farkasszemet a közönséggel — önmagában elég beszédes e ahhoz, hogy a néző elhelyezze a cselekményt, és tisztázza a hozzá való viszonyát. Visszafelé, illetve előre tekintve a máig. Ezúttal az előadás dramaturgjára: Kiss Péntek Józsefre hárult a feladat, hogy megpróbálja a hatvanas évek első felében játszódó cselekmény, a vidéki kulturális élet kese-KINCSÜNK AZANV/WBV Az idegen szavak szlovákos használatáról Ha a nyelvünket érő szlovák hatásokról hallunk, leginkább a szlovák szavak, kifejezések, illetve tükörfordítások használatára gondolunk. A többségi nyelv hatása azonban közvetettebb. kevésbé feltűnő módon is megnyilvánul, többek között az idegen szavak fokozottabb alkalmazásában is. Köztudott ugyanis, hogy a magyar nyelv érzékenyebb az idegen elemekkel szemben, mint a szlovák; a magyar nyelvművelők egyik célja mindenkor a nyelvünkbe bekerült idegért elemek megmagyaritása, az idegenszerűségek eltávolítása volt. A szlovákra — különböző, itt nem részletezhető okok miatt — ez a purista törekvés kevésbé volt jellemző, a szlovák nyelv esetében tehát nemcsak a tudományos jellegű szövegekben, hanem a mindennapi érintkezés nyelvében is kimutathatóan magas az idegen szavak előfordulási aránya. Ezt a különbséget mi, csehszlovákiai magyarok ritkán tudatosíthatjuk, s fordításkor minden megfontolás nélkül átvesszük az idegen szót, illetve beszédünkben is sok idegen elemet használunk. Ezzel a kérdéssel a hazai nyelvművelő szakirodalom már többször is foglalkozott, tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy szükséges időnként visszavisszatérni rá, annál is inkább, mert az ilyen jellegű hibák száma továbbra is jelentős, s nemcsak az élőbeszédben fordulnak elő, hanem a sajtóban is. Ezt mutatják példáink is. Sok idegen szónak mind az alakja, mind a jelentése azonos a két nyelvben, gondoljunk csak a program, kolorit, agitátor stb. szavakra. Ám ezek esetében sem mindig egyszerű a helyzet. Vegyük például ezt a két szót: elán és reszort. Mindkettő meglehetősen gyakori a hazai sajtótermékekben. Az első a Magyar értelmező kéziszótárban nem is szerepel; ez arra utal, hogy a magyarban nemigen használatos — ezt támasztja alá saját tapasztalatom is —, helyette inkább ezt mondjuk: lendület, hév. A másik szót a szótárban csillag jelöli, a szótárkészitők szerint tehát a szó magyartalan, ezért használata a gondosabb és igényesebb fogalmazásban kerülendő. A magyarországi nyelvhasználatban meglehetősen ritkán is találkozunk vele, inkább — szövegkörnyezettől függően — az ügykör, hatáskör, munkakör, ágazat stb. kifejezések a használatosak. Megjegyezhetjük, hogy nálunk főként a legutolsó értelemben alkalmazzák, sokszor a szlovákos rezort formában. Ebből a két példából is láthatjuk tehát, hogy bár a két nyelvben e szavak jelentése lényegében fedi egymást, használatukban eltérnek. Az előbbieknél jóval népesebb azonban az alaki és (vagy) a jelentésbeli eltéréseket mutató kifejezések csoportja. Az alaki eltéréseknek több fajtáját is megkülönböztethetjük. Sok esetben az eltérés abból adódik, hogy a magyarban általában megtartjuk az eredetileg hosszú mássalhangzót a szlovákban viszont rövidülés következik be. Ez a jelenség főleg a latin eredetű szavakra jellemző — pl. kommunista-komunista, kollégium-kolégium, protokoll-protokol stb. —, de más eredetű szavaknál is felléphet. Más esetekben — s ez szintén elsősorban a görög—latin eredetű szavakat érinti — a különbség oka az, hogy a magyar az idegen szót általában változatlan alakban veszi át, a szlovák azonban kénytelen hozzáigazítani ragozási rendszeréhez. Ezért például a nem tipikus végződéseket tipikussal váltja fel, gondoljunk a latin -ció és -us végződésekre. A formai eltérések meglehetősen szembetűnőek, éppen ezért ritkábban is fordulnak elő, sőt megfigyelhetők ún. „hiperkorrekt" alakok: analógiás hatásra egyesek úgy vélik, hogy minden latin vagy görög eredetű, a szlovákban -cia végű szónak a magyarban -ció végződés felel meg, ezért is hallhatunk, olvashatunk efféle alakokat: demokráció, konferenció, tendenció a helyes demokrácia, konferencia, tendencia helyett. A formai eltérések más okokkal is magyarázhatók, mint például a következő mondatban. Egyik lapunkban ezt olvastam: „Nem fogynak a müszálas lányka fürdőköpenyek sem, pamutból, frotéból készülteket pedig alig lehet kapni." E mondat megfogalmazója valószínűleg nem tudatosította, hogy a magyarban a francia szó német közvetítéssel hozzánk került alakja, a frottír honosodott meg; a szlovákban viszont megmaradt a franciás alak (a hosszú mássalhangzó megrövidüléséről már volt szó). Ám a látszólag hibátlan, „magyaros" formájú idegen szavak sem helyesek mindig. Gyakran megesik, hogy az adott szó a magyarban régies, elavult vagy csak egy szükebb szakterületen használatos, esetleg a szóban forgó szókapcsolatban nem fordul elő. Ilyenek például a rezolúció, legiszlatíva, auktoritás, rekreáció vagy a regisztrál. Az első kettő esetében az Idegen szavak szótára a régies stílusminősitést adja meg, a magyarban nem is használatosak. A rezolúció mellesleg nálunk a szlovák hatására csakis egy szükebb — határozat — értelemben fordul elő, az elhatározás, eltökélés. elszánás, elszántság stb. jelentések meg sem jelennek. Mindenképpen helyesebb tehát, hogy például a gyűlés rezolúciói kifejezés helyett ezt mondjuk: a gyűlés határozatai. A legiszlativa helyett is használjuk inkább a törvényhozó hatalom, testület stb. elnevezéseket. 10
