A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-21 / 43. szám
rüen prózai köznapiságát, némi szimbolikával átszőve, napjaink fonákságaira utaló színdarabbá gyúrni. Mondjuk a szatíra formanyelvén. A Magyar Területi Színház évadnyitó bemutatója azonban nem vállalja ezt a mélyebb-ravaszabb értelmezést. Ennek szándéka ugyan benne van az előadásban, de hiányzanak a dramaturgiai továbbgondolás csavarjai. És mert ezt a szándékot — például a szatíra lehetőségeit keresve — a rendezés sem teszi hangsúlyossá, pontosabban nem ebből a szándékból vezeti le a darabértelmezést, a lovicseki szöveg cselekménye nem úgy mutatja be Bodó Tóni hnbelnök ügyködését, mint amihez itt és most valamiféle rejtett, netán okulásra késztető politikai szálon is közünk lehetne. Takáts Ernőd rendezése arra koncentrál, hogy a szinte parttalanul dúló „kultúrforradalom" naturális feltételeit és a játék első síkon kínálkozó humorát bontakoztassa ki, ami sikerül is. így azután az akkori idők mostanság is tanulságos kritikája csupán másodlagosan, esetleg saját élettapasztalataink által sugallt beleérzéseink révén kerül az előadás középpontjába — az ezt a szándékot támogató humor pedig a darab leginkább avuló rétege. Mai szemmel tekintve jogosulatlanul; mert a banális helyzeteket, illetve a közhelyszámba menő figurákat felsorakoztató Végállomás egy olyan jól bejárható s megismérhetö világot tár elénk, amelynek hősei épp oly kisszerűek, pitiánerek, mint az az élet, amelyet élnek, és amelyről még a közelmúltban sem volt divat különösebben sokat beszélni. Magyarán: a „kultúrforradalom'' egyéni és társadalmi kálváriája elevenedik meg a színen; és a vadhajtásaiban sok helyütt mindmáig jelenlévő szemlélet avultsága ellen lehetett volna kitűnő gyógyszer ez a negyed évszázadnyi késedelemmel előbányászott darab. Feltéve, ha alaposabb műhelymunkával a mű rejtett rétegét kezdettől fogva láthatóvá teszi az előadás, ha a népboldogító utópiákat is fel lehetett volna ismerni Bodó Tóni figurájának árnyékában. Ehhez egy kevésbé naturális, inkább az abszurddal kacérkodó társadalomkritikát kellett volna becsempészni a huszonöt évvel ezelőtt írt történet játékos megelevenítésébe. Az auktoritás szóval a magyarban leginkább a tekintélyes, befolyásos személyiségeket nevezzük meg. A párt autoritása (ez az alak szintén szlovákos) helyett tehát beszéljünk inkább a párt befolyásáról vagy tekintélyéről! A rekreáció és a regisztrál kifejezésekkel is sokkal ritkábban találkozunk a magyarban, mint a rekreácia, registrovať szavakkal a szlovákban. A regisztrált játékos helyett azonban a magyarban igazolt játékost mondunk, a rekreációs futás (a szlovák rekreačný beh fordítása) pedig magyarul kocogás. Arra az esetre is hozhatunk fel példát, hogy a szlovák szövegben előforduló idegen szó „magyarosnak" vélt változata egészen mást jelent, mint az eredeti, esetleg ilyen szó a magyarban nem is létezik (legalábbis szótáraink nem jegyzik). Az első esetre idézhetjük például a kalkulátor szót. Egyik járási lapunkból származik a következő idézet: „Az iskolákban egyszerű kalkulátorokat és számítógépeket fognak alkalmazni." A cikkben a számítástechnika oktatásáról van szó, a nyilatkozó valószinüleg zsebszámológépekre (kalkulačka) gondolhatott. A hiba az, hogy a magyarban a kalkulátor szóval a kalkulációt végző tisztviselőt, illetve a különböző számításokat végző személyt nevezzük meg. (Folytatása a következő számban) SZABÓMIHÁLY GIZELLA A Carmen szerzője (150 éve született Georges Bizet) Az előadásban legalább háromféle játékstílus súrlódik, hol erősítve, hol gyengítve egymást. Pőthe István például radikálisan szatirizálja Tormát, a járási Csemadok-titkárt, egy-egy pillanatban már-már karikatúrává rajzolja. Lelki könyökvédőt visel Petrécs Anna titkárnője. Eredeti árnyalatokkal gazdagítva láthatjuk benne az önmagukba keseredett, elvált hivatalnoknők földhözragadtságát. Juditja meggyőződésből olyan, amilyen. Bugár Béla megbocsátó humorral formálja a főhős, Bodó Tóni alakját, ezt a fennkölt tudatlanságát ellentmondást nem tűrő erélylyel és helyzetmentő cinizmussal palástoló „demokratát". Szentpétery Aranka ironikusan festi meg a felesége, Bodóné alakját, míg a lányukat. Boglárkát játszó Varsányi Mari talán azért visszafogott, mert sokadszor játssza ugyanazt a tipusfigurát. Öröm nézni Vörös Lajos irodaszolgáját, játéka a szereppel való tökéletes azonosulás. Lőrincz Margit epizódszerepet alakít úgy, hogy képes megmutatni: nemcsak háttérfigura az együttesben. A fennmaradó három szerepben egyenletes, megbízható alakítást nyújt Dráfi Mátyás (Szarka, jnb-elnök), Skronka Tibor (Kardos hnb-titkár) és Bajcsi Lajos (Csala, drámairó). P/atzner Tibor díszletei, gondolom, precízen követik a dramaturgiai és rendezői műhelymunka utasításait, Így nemigen tudom eldönteni, kit okoljak azért, hogy hiányzik belőlük a jelenből való visszapillantás szabadabb, kritikusabb, ironikusabb csipkelődőbb atmoszférája. Mindent egybevetve tehát csupán sajnálni lehet, hogy Lovicsek Bélának ez a színmüve ekkora késedelemmel került színre. Ellenkező esetben a Végállomás az újszerű, az őszintébb és a nyíltabb társadalomkritikai gondolkodásmód egyik előfutára lehetett volna hazai magyar irodalmunkban. Igaz, Így is elfogadható, hiszen — szakzsargonban szólva — a szórakoztatás szintjén jól összejött ez az előadás. Még akkor is. ha a mához szóló üzenetét tekintve nem sokkal több a humorba áztatott, szolid árnyékbokszolásnál. MIKLÓSI PÉTER Varga Róbert felvétele NYELVI TOTÓ A hivatalos nyelvhasználat hatására a publicisztikában és a köznyelvben is terjedőben vannak a fölöslegesen hivataloskodó bonyolult és nehezen érthető nyelvi formák. Ennek az elhivatalosodásnak a legfőbb veszélye abban rejlik, hogy nem értenek meg bennünket, esetleg félreértik mondanivalónkat. Az egészséges nyelvérzékü embert meghökkenti, ha azt hallja, hogy az órát az órás átépíti, a borbély a hajat rövidebbre termeli, a bolt vezetője az árut leárváltozza. Gyakori következménye az elhivatalosodásnak, hogy komoly szándékú mondanivalónk nevetségessé válik. Egy rádióriportban például valaki alultáplált (sovány) kacsákról beszélt. Ehhez nem is kell kommentár. E heti feladványunk az elburjánzó hivatalos szóhasználattal kapcsolatos. Próbáljuk a következő körülményeskedö kifejezéseket egyszerűbb szavakkal helyettesíteni: ,.. megállapítást nyert... ... az intézkedéseket folyamatba helyeztük ... ... késedelmet szenvedett... ... új fajta ellenőrzést hozott javaslatba. .. A Carmen kétségkívül az operairodalom egyik legnépszerűbb és leggyakrabban játszott alkotása. A Torreádor-dalt, a Habanérát vagy a Virág-áriát azok is szívesen hallgatják, akik egyébként nem kedvelik az opera műfaját. A Carment, vagy legalábbis operaslágerekké vált dallamait szinte mindenki ismeri, magát a szerzőt, Georges Bizet-t már kevesebben. Még az a kevés is, ami a köztudatban él róla, jobbára legenda, nem felel meg teljesen a valóságnak. Ilyen tévhit például a párizsi ősbemutató bukása és az az állítás, miszerint az opera sikertelensége jelentősen hozzájárult a zeneszerző korai halálához. A valóságban Bizet ízületi bántalmakból eredő szívgyöngeségben halt meg 38 éves korában, három hónappal a Carmen premierje után, a harmincadik előadás estéjén. A bemutató sem végződött bukással: a kritika ugyan erősen bírálta, ennek ellenére szolid közönségsikere volt. Igaz, hogy Bizet már nem érhette meg müve világsikerét, de az sem váratott magára sokáig: négy hónappal halála után Bécsben adták elő és ezzel a német nyelvű előadással kezdte meg páratlan diadalútját. Egy évre rá, 1876-ban már Brüsszelben és Pesten került színre, 1878- ban Szentpétervárott, Londonban, New Yorkban és Philadelphiában aratott zajos sikert. Ki tudja, hogyan alakult volna Bizet további pályája, ha nem ragadja el fiatalon a halál? Meg tudta-e volna ismételni a Carmen sikerét ? Olyan kérdések ezek, amelyekre aligha lehet választ adni, hisz hazai pályatársai között is nem egy akadt, aki egyetlen müvével aratott kirobbanó sikert, ám annak túlszárnyalására már nem volt képes; s persze, akad számos ellenpélda is, amikor a későn befutott művész éppen kései alkotó periódusában találta meg igazi hangját és alkotott remekműveket. Mégis, Bizet pályájának, művészi fejlődésének alakulása arra enged következtetni, hogy a Carmen sikere nem volt véletlen, s a zeneszerző még sok jelentős alkotással gazdagíthatta volna a zene világát. Már csak azért is jogos ez a feltételezés, mivel Bizet, a közhiedelemmel ellentétben, nem volt „egyoperás szerző”, s bár életműve egyenetlen, akadnak művei között olyanok, amelyek ellenálltak az idő múlásának és ma is elbűvölik a hallgatót. Ilyen a Gyöngyhalászok noha az egész operát általában csak francia nyelvterületen játsszák, Nadir lírai románcát és a két férfi főszereplő, Nadir és Zurga kettősét napjainkban is szívesen tűzik műsorukra az énekesek. A hangversenytermekben gyakran csendül fel a rendkívül hatásos, gyönyörű dallamokban gazdag Ľ Arlésienne (Az arles-i lány) 1. és 2. zenekari szvit. A második szvitet a zeneszerző halála után barátja, Ernest Guiraud állította össze a Daudet-szinmühöz irt kísérőzene dallamaiból és Bizet egy másik operája, a Szép perthi lány témáiból. Jóval ritkábban hallható a Róma zenekari szvit, amelyben ragyogó, virtuóz tételek váltakoznak kevésbé invenciózusokkal. Bizonyára ennek tudható be vegyes fogadtatása is; Csajkovszkij, Mahler és Nietzsche rajongott érte, a Wagner-imádó, indulatos Bülow egyetlen szóba sűrítette nemtetszését: „Schweinerei!" Bizet legérettebb hangszeres müve a Gyermekjátékok (Jeux ď enfants) c. zongorára, négy kézre írt szvit. Kristálytiszta formák, rendkívül üde dallamok jellemzik a gyermekek mindennapi életéből ellesett apró jeleneteket. A felhőtlen hangulatú szvit, amelynek zenekari változata is ismert, tragikus időszakban, a poroszok elleni háború és a kommün évében, 1871-ben készült csaknem egy időben Dzsamilé című operájával. S hogy már, a kezdő zeneszerző is értékeset alkotott, bizonyítja két vigoperájának, az alig 19 évesen írt Csodadoktornak és az egy évvel később keletkezett, életében soha be nem mutatott Don Procopiónak reneszánsza. A szellemes, lendületes műveket mind gyakrabban tűzik műsorukra napjainkban a nyugati operaházak. Bizet, aki operáiban olyan ösztönös természetességgel tudta érzékeltetni a távoli, egzotikus tájak hangulatát, személyesen nem ismerte az általa megjelenített vidékeket; alapjában véve otthonülő, nyugalomra vágyó párizsi polgár volt. A francia fővárosban született 1838. október 25-én. Apja eredetileg parókakészítö volt, majd énektanárként működött, amatőrként zeneszerzéssel is foglalkozott. Anyja, Aimée Delsarte értelmiségi családból származott, a rendkívül művelt nő kitűnően zongorázott. Nővére is kiváló zongorista volt, bátyja neves énektanár, öccse pedig énekes. Bizet mindkét részről örökölte korán megmutatkozó zenei tehetségét. Eleinte szüléi tanították, majd korengedménynyel, alig tízévesen a párizsi Conservatoire növendéke lett. Zeneszerzés-tanárát, az idős Zimmermannt gyakori betegeskedéseí miatt gyakran helyettesítette az órákon egykori tanítványa és veje, Gounod. Gounod leplezetlenül csodálta a kis Bizet tehetségét, s az is rajongott tanáráért, akinek stílusa egy életre szóló benyomást gyakorolt rá. Zimmermann halála után a kor ünnepelt zeneszerzője, Fromental Halévy vette át az oktatást. Rendkívül elfoglalt ember lévén nem sokat törődött diákjaival, de Bizet-t nagyon kedvelte és bízott tehetségében. Nem csoda; mintadiák volt, az évfolyam legragyogóbb zongoristája, 11 éves korától komponált, 16 éves korában már nyomtatásban jelent meg két dala. 1857-ben egy kantátájával elnyerte a római nagydíjat, amely hároméves itáliai tartózkodást biztosított számára. Zeneszerzéssel Rómában ugyan keveset foglalkozott, a művészi fejlődését bizonyítandó kötelező kompozíciókat is késve küldte meg Párizsba, de sokat kóborolt, látott, s ottani élményeinek hangulata fel-felbukkkan későbbi műveiben. 1860-ban tért vissza Párizsba. Rajongásig szeretett anyja meghalt, egyedül maradt apjával, gyötrő anyagi gondok között. Remélte, hogy helyet kap a Conservatoire tanári karában, vagy valamelyik operában jut álláshoz, de egyik vágya sem teljesült. Bár tüneményes zongorajátékát Rossini és Liszt is elismerte, sosem vállalt nyilvános szerepléseket, mert azt tartotta, hogy a zongoravirtuóz zeneszerzőket a közönség és a kritika nem veszi komolyan. Egész életében szabad művész maradt, müveinek gyér jövedelméből, óraadásból, operák zongoraátiratainak készítéséből élt. 1869-ben feleségül vette egykori mestere, a közben elhunyt Halévy lányát. Feleségében megértő, szerető társra talált, amire nagy szüksége volt : az alapjában véve víg kedélyű, de kiegyensúlyozatlan, betegesen érzékeny embert gyakran a végletekig elkeserítették folyamatos kudarcai, depressziók gyötörték. Noha az egész akkori francia zenei világ — többek között a szigorú kritikáiról hires Berlioz is — elismerte tehetségét, egyik műve sem aratott tartós sikert. A zajos bukást ugyan elkerülte, de ünneplésben, általános elismerésben sosem volt része. Csak halála után derült ki, milyen értékes zenei örökséget hagyott hátra. VOJTEK KATALIN 11
