A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-22 / 30. szám
kollektíva, no meg a vállalat és az üzem messzemenőleg gondoskodik is alkalmazottairól ... Bérlakásaink vannak, újabbak is épülnek. Sokan a párkányi (Štúrovo) strandfürdőben felépített vállalati üdülőházunkban töltik szabadságukat, mások viszont szakszervezeti beutalóval az ország legszebb vidékein nyaralhatnak, vagy külföldi társasutazásokon vesznek részt. Zakatolnak, dolgoznak az automata gépsorok. A palackok egyre-másra telnek a kristálytiszta, gyöngyöző folyadékkal. A lezárt, hibátlannak ítélt üvegek a dobozoló géphez kerülnek. Aztán a férfiakon a sor. Az udvari rakodórámpához épp egy szállítókamion gördül. Sebes léptű fiatalemberek fürge emelö-rakodó-szállító targoncák segítségével rövid idő alatt megtöltik palackokkal tele rekeszekkel a jármű gyomrát. Munka közben eltörik néhány üveg. A cserepeket Kulcsárová Alžbeta, a terebélyes „udvargazda" szempillantás alatt eltünteti. Alžbeta asszony 27 évvel ezelőtt lépte át először az üzem kapuját, s azóta nem hiányzott egy munkanapon sem. Az üzemben sok a fiatal munkaerő. És a nők mintegy 30 kilométeres körzetből járnak dolgozni. A munkások átlagkeresete 2 600—2 800 korona körül mozog. A legfiatalabb alkalmazott a palásti (Plášťovce) Antal Ilona: a szemrevaló leány még csak 17 esztendős, s az egyik töltőgépen dolgozik. — A nagynéném javaslatára jöttem az ásványvízgyárba — magyarázza, miközben le sem veszi szemét a behemót palackozó masináról —, a munkatársaim készségesek, a munka se nehéz túlságosan, s a keresetemre sem panaszkodhatom. — Én helybéli vagyok, nem kell naponta ingáznom — bizonygatja Karol Mojzeš géplakatos —, három gyerekem van, a lányom a mi üzemünkben szeretne az iskola befejeztével elhelyezkedni. — Jómagam pedig — áll meg mellettünk a szerelőtársa, a 23 esztendős Bazsó Ferenc — a feleségemmel is itt, a gépek mellett ismerkedtem meg. Az üzemigazgató orosz nemzetiségű; 11 helyi tömegszervezet tisztségviselője is egyúttal. Pelsőc (Plešivec) közelében, egy tehervagonban született. Szüleit ugyanis épp Németországba szállították a fasiszták ... Juraj Mašurík panaszkodik is: alkatrészhiány miatt az üzem több járműve kényszerpihenőn vesztegel, szükség lenne néhány munkáskézre még, a hulladékgyűjtő vállalat teherkocsijai rendszertelenül szállítják el a törött üvegeket. A szalatnyai ásványvíz Szlovákia nagykereskedelmi hálózatának 38 telephelyére jut el, továbbá a partizánskej Augusztus 29. cipőgyárba, Bratislava 16 üzletébe, a Lévai járás 16 boltjába és a Losonci (Lučenec) járásba is. Az üzem négy ízben elnyerte a legjobb ásványvízfeldolgozó üzemnek kijáró vándorzászlót, tervüket a szalatnyai munkások az idén is sikeresen túlteljesítik. Az idén 38 millió üveg ásványvizet kell a kereskedelem számára leszállítaniuk. ZOLCZER LÁSZLÓ Fotó: a szerző (2) és M. Borský 1. TAPOSÓMALMOK ÁTKA? A nyugdíjba készülő mérnök egy halom paksamétát dob az asztalra és keserűen sóhajt: Mi lehetett volna belőlem, ha ezek a találmányok idejében zöld utat kapnak! A mérnök, akiről beszélek, egy jól működő vállalat felelős pozícióban lévő vezetője, s neve ott szerepel — legalábbis szőkébb szakmai körökben — a szaktekintélyek listáján. Ő mégis úgy érzi, hogy nem futhatta ki magát amúgy istenigazában ... Mondhatnám: tipikus eset, hiszen sokan érzik úgy, hogy beleszürkültek a hétköznapok taposómalmába. De vajon igaz-e, hogy nálunk gyakorta képtelen igazi, átütő sikert elérni az átlagosnál többet, jobbat, ötletesebbet alkotó ember? Vajon társadalmunk tényleg nem tudja igazán felkarolni a kiemelkedő tehetségeket? Vajon valóban minden esetben szükséges-e, az ilyen-olyan kockázatot kerülve, az előre kiszámítható mellett voksolni? Őszintén remélem — és véleményemmel nyilván nem vagyok egyedül —, hogy társadalmunk e tekintetben is képes felülkerekedni önmagán. Már csak azért is, mert a társadalmi szükségszerűség egyre inkább ezt követeli meg. Napjainkban már egyre nyomatékosabban hangsúlyozzuk, hogy nehézségeink legyőzése érdekében képeseknek kell lennünk a gyártmányszerkezet megújítására, a hatékonyság elfogadható mértékű növelésére, az élenjáró technika és technológia mielőbbi alkalmazására. Természetesen, ez csak a kreatív, az újítási javaslatokat és egyéb találmányokat kiagyaló emberek megbecsülésével érhető el. Sőt! Ma már az is nyilvánvaló, hogy a jövőben az eddigieknél jobban kell megbecsülnünk azokat a tennivágyó embereket, akik a semmi különöset nem produkálókkal szemben szinte képtelenek a kompromisszumokra, tehetségük és szellemi képességeik elfecsérlésére. Persze, enyhe túlzás lenne azt állítani, hogy csupa lángelme futkos szerte az országban ; elvégre a tudósok, a feltalálók, az újítók között is vannak értékbeli különbségek. Olykor-olykor előfordul, hogy első ránézésre nem is lehet eldönteni: vajon lángelmével, vagy „csak" fantasztával van-e dolgunk. Mégsem fogadhatjuk el azt a nézetet, hogy a tehetség minden körülmények között magától is utat tör magának. Igaz, a társadalmi átépítés, a gazdasági gyorsítást szorgalmazó okos reformok érdekei ezt kívánnák, ám a sokéves gyakorlat azt mutatja, hogy a kreativitás, a szellemi tehetség nem mindig párosul olyan makacssággal elegy elhivatottsággal, amely minden gátat ledönt. A feltalálók, az újítók között nem mindenki tud magának utat törni akkor, ha azt az utat nem egyengetik előtte. Van, aki a bürokrácia, az irigység, az érdektelenség láttán egyszerűen megkeseredik — ahelyett, hogy képességeit tudományos vagy műszaki problémák megoldása kötné le. Ez pedig óriási vétek, mert a többre, jobbra, másra törekvő alkotó ember minden esetben értéknek számít. Napjainkban szinte már a madarak is azt csiripelik, hogy csupán úgy tudunk lépést tartani a világ haladásával, ha a tehetséges emberek nem szorulnak háttérbe a könnyen illeszkedő, de semmi különöset nem produkálókkal szemben! 2. POKRÓCMODOR Az idős hölgy kitámolygott a cukrászda ajtaján. Alig tudott menni, a házfalakat tapogatta, félt, hogy elesik. Az emberek rohantak a dolguk után, Bratislava belvárosának nyüzsgésében fel sem tűnt a kínlódva botorkáló teremtés. Csak egy csinos cigánylány szólt hozzá a Palace Szálló előtt, kezében kvarcórákat csörgetve: „Órát nem parancsol? Vagy beteg tán ?..." Az idős hölgy nézte a cigánylány csillogó szemét, de válaszolni nem tudott. Lassan tipegett tovább, botja meg-megkoppant az aszfalton, s közben érezte: nem bírja sokáig. Egy ismerős üzlet elé ért. Erőlködve kinyitotta annak ajtaját, és bebotorkált a boltba. Köszönni is alig volt ereje. Egy kövérkés, szőke elárusít ónő elindult feléje. Az idős hölgy alig hallhatóan suttogott : „Rosszul vagyok." A szőke nő tekintete zavaros lett a riadtságtól. „Itt nem lehet leülni, ez nem patika, hanem textilüzlet" — mondta ijedt dühvei, és melléállt, hogy kitessékelje. Az idős hölgy tovább próbálkozott. „Adjon, kérem, egy pár harisnyát!" — kérte szinte suttogva, de az elárusitónő felelete nyers volt: „Nincs!" Kitámolygott hát a boltból, és az oldalkirakatnak támaszkodott. A fúria oda is követte: „Ne támaszkodjon a kirakatnak, mert rendőrt hívok!..." Az idős hölgy még jobban elsápadt, még erősebben összeszoritotta a fogát, de tovább ment. Tipegett a házfalak mentén, mígnem egy olyan bolt elé ért, ahol tábla virított: Betegség miatt zárva! Megnyugodott. Behúzódott a boltajtó előtti beszögellésbe, leült az üzletbe vezető lépcsőfokra és arcát a tenyerébe temette. Emberek jöttek-mentek; szőrösszívű járókelőktől nyüzsgött a belváros. Az idős hölggyel a kutya sem törődött. 3. PANELJELENSÉGEK Úgyszólván naponta olvassuk, halljuk a figyelmeztetéseket, miszerint a bíróságok lassan látogatottabbak lesznek a házasságkötő termeknél. Magyarán szólva: szaporodnak a válóperek, ami azt jelenti, hogy harmónia híján egyre kevésbé idillikus a családok élete. De a nagyobb közösségeknek, a baráti társaságoknak is mind jobban bealkonyul. Mindez azt jelzi, hogy egyre inkább magunkban és magunknak élünk. Lehet, valaki most egyből rávágja, hogy ez eddig közhely. E közhely azonban úgy folytatódik, hogy minderről magunk is tehetünk; ugyanakkor az sem titok, hogy sok esetben a körülmények kényszere kárhoztat bennünket a közösségi életet háttérbe szorító magányra. Az okokat és az okozatokat firtatva látni kell, hogy például az önálló lakásra váró fiatalok jelentős hányada javarészt önhibáján kívül kénytelen nélkülözni a családi tűzhely melegét. Ugyanakkor, a szerencsésebbek táborát tekintve, érdemes alaposabban szemügyre venni azoknak az életstílusát is, akik hosszú várakozás és több-kevesebb pénz leszurkolása után már lakáshoz jutottak valamelyik lakótelepünkön. Az ilyen famíliákkal foglalkozó szociológiai felmérések tükörképében a kővetkező látható: a konyha túlságosan kicsi ahhoz, hogy amikor az asszony főz, a többiek is körülötte legyenek, netán segítsenek. A gyerekek ehelyett a szobában tévéznek és többnyire a családfő szerepében tetszelgő férj is ott ül mellettük; jobbik esetben a garázsban vagy a kiskertben foglalatoskodik. Ez az általános kép. A család akkor sem él közösségi életet, amikor együtt lehetne. Részint a munka kényszere miatt, részint mert a lakótelepi lakás a kis családoknak is eléggé szűk. A nagy családok együttélésére pedig a panellakások zöme végképp alkalmatlan, holott a régi jó recept szerint a mai viszonyok közepette is nemegy esetben egyértelmű előnnyel kecsegtetne, ha több nemzedék férhetne meg közös fedél alatt. Gazdaságosabban működhetne a háztartás, ésszerűbben szerveződhetne a munkamegosztás ... Belátom, eddig inkább csak a lakótelepi bérlakások hátrányairól szóltam, bár vitathatatlan előnye mind az állami, mind a szövetkezeti lakásnak, hogy hosszabb-rövidebb várakozás után legalább létezik. De lépjünk ki az ajtón! Milyen szomszédokat találunk? Amilyeneket a szerencse ilyen-olyan lakótársakként mellénk oszt. Ebben a nem éppen idilli helyzetben azt tanácsolnám szíves-örömest, hogy hívjunk vendégeket! Ezt sem tehetem tiszta lelkiismerettel, mert hová is hívjuk őket? A mai tipuslakásban nincs olyan tágas szoba, ahol vendégsereget lehet fogadni. Egy-egy baráti házaspárnak még csak-csak jut hely valahol, de egy nagyobb társaság már az ajtón sem fér be. Többnyire a vidékről érkező nagymamának sincs egyetlen üres ágy, ahol az éjszakát tölthetné. így az esti vonattal hazautazik, és a család — amely elvileg nagy család volna — újfent magára marad. Vegyük sorra a további lehetőségeket: mi legyen hát a közösségi élet színtere? A barátságtalan és sokak által talán nem is minden ok nélkül, de mindenképpen nagy Ívben elkerült kultúrházak? Vagy a kocsmák, amelyek szintén nem éppen ideális színterei a közösségi életnek? Nem sokkal kedvezőbb a helyzet a rangosabbnak tűnő vendéglőkben és éttermekben sem, ahol sokkal inkább megnyúzni szeretik csak a vendéget, semmint fehér asztalnál verbuválódott baráti körben vendégül látni. Nem titok: a közösségi élet színtereinek kiveszésével kapcsolatban a szociológusok azt tartják, hogy manapság sok családot nem a szeretet és a megbecsülés tart össze elsősorban, hanem jóval inkább a megszerzett vagyonka és a közös teherviselés nagyon is prózai törvénye. Lehet, fanyar a gyümölcs, de hiba lenne nem látni, hogy számos esetben valóban csak ez tartja össze a közösségeket, hiszen újrakezdeni az életet még nehezebb ... Ez lenne talán a védekezés reflexe? Nem tudom. Azt viszont annál inkább, hogy szükség lenne a közösségi élet jól bevált hagyományainak mielőbbi ébreszt - getésére. 4. BÍRSÁGDILEMMÁK Nemegyszer tűnődőm azon, vajon milyen a hatása a környezetvédelmi bírságnak; hogyan reagálnak, mit tesznek a vállalatok, ha pénztárcájukba kell nyúlniuk. Ugyanis a bírságolás — a jelenlegi gyakorlat szerint — nem elsősorban a megelőzésre, hanem a bűnös megbüntetésére szolgál. Úgy tűnik: a bírság többnyire olcsóbb, mint az új technológia bevezetése, hogy a vállalat inkább fizet, mintsem megelőzné a környezet veszélyeztetését, károsítását. Példák sokaságával bizonyítható: ha azt bírságolják meg, akit éppen sikerül fülöncsípni, akkor fizet — és vagy keres megoldást a környezetszennyezés megszüntetésére vagy nem. Korántsem közömbös tehát, hogy kit és mekkora bírság sújt. Természetesen személy szerint és névre szólóan. De még fontosabb, hogy kit, mire késztet!... MIKLÓSI PÉTER * 13
