A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-22 / 30. szám
A Bogi lányok CSÁKY PÁL —■ ( 1 "■■■'........................ J 1 1 A három Bogi lány ott ül a parkban, szorosan egymás mellett, egy pádon. A délutáni forgatagban senki sem törődik velük, az emberhullám körülfolyja őket, érzéketlenül és közömbösen. Senki nem szól hozzájuk, ők se mozdulnak senki felé: a durván gyalult városi pad a mozdulatlanság szigete az örült zsongásban. A három Bogi lány egy kis házban él egyedül, a város szélén. Nem érintkeznek senkivel, nem érzékelik a valóságot: életük megrekedt valahol, a parttalan történések valamely zátonyán. Egyetlen szórakozásuk, hogy bejárnak a nagy parkba, a város szivébe. Ott aztán megülnek egy pádon, mindig ugyanott, három mozdulatlan, fekete túzok. Egymáshoz nem szólnak, a külvilág zaja is elhal a lábuk előtt. Az emberek nem ismerik őket, ők pedig, mint valamely mese deformált habtündérei, érzéketlenül élik a napok, órák zuhatagát. Pedig a három Bőgi lány rengeteget tudna mesélni, ha megkérdezné őket valaki. — Azok voltak az idők — mondhatná például a legidősebbik —, amikor a kedves Lajosommal erre korzózgattunk minden vasárnap délelőtt. Ismerte kedveském, az én Lajosomat? Férfi volt ám. igazi férfi, higgye el nekem, kedveském, még ma is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok. Fess fiatalember volt az én Lajosom, kackiás kis bajusszal, hűvös eleganciával, ő volt a régi világ megtestesült mintaképe, manapság olyat hiába keres. Már amikor megismerkedtünk, az elragadó eleganciájával hódított meg. Itt történt az is, kedveském, a városi parkban, de akkor mennyire másképp nézett ki itt minden! Ftendezett volt az egész környék, a vízen tavirózsák nyíltak, a patak partját nem betongyűrű szegélyezte, mint most, hanem jegenyék és szomorúfüzek sora, egyszóval nagyon romantikus volt itt minden. Csodálkozik azon, amit mondok, kedveském? Látja, én ilyen megkopott, romantikus felfogású vagyok. De, hogy szavamat ne felejtsem, a patak szélén, abban a kis kiszögellésben állt akkor egy teraszos, nagyon elegáns kis vendéglő, nagyszerű konyhával, első osztályú kiszolgálással, emlékszem, sehol halászlevet olyan ízletesét nem tudtak készíteni, mint ott. A föpincér, a Miska is messziről megismert és kisztihandot mondott, nem lehetett ellenállni az invitálásának. Akkoriban, tudja kedves, a mama betegeskedett, és én csak a papával mehettem ki a városba, vagy valamelyik húgommal, de azt csak nagy ritkán. Akkor este is, emlékszem, éppen a papával jöttünk haza valamelyik előadásról, mert tudja, kedveském, más volt itt akkoriban az élet, egymást érték az előadások, operettek, zenés játékok, ezer szép élmény, bizony, kultúrváros volt ez akkoriban. Szóval éppen jöttünk haza a papával, eléggé emelkedett hangulatban, amikor azt mondja a kedves papa. édesem, gyere, betérünk egy kis hervettre, így hívtuk mi akkoriban, egy kis kávézgatásra. Épp, hogy a kedves Miska elmondta a kisztihandot az asztalunknál, észrevettem, hogy egy snájdig vágású úriember a sarokasztaltól állandóan engem figyel, még a poharát is rám emelte. Mit részletezzem, gyönyörű nap volt, hazafelé menet a hattyúk között — mert azok is voltak ám a tavon — a jóképű .fiatalember képe lebegett előttem, a kedves papa meg is jegyezte, valahogy szétszórt vagy ma, lányom, jaj, kedves papa, mondtam én, csodálkozni tetszik, ennyi szép élmény után. A papa erre nem szólt semmit, csak elmosolyodott egy picit a bajsza alatt és megszorította a kezemet. Ezután Lajos — mert így hívták az én egyetlenemet — megjegyezett magának, kitüntetett a figyelmével, többször követett, sőt, néhányszor biccentett is felém, szerencsére a papa még jó sokáig nem vette észre. — Akárcsak az én Ferencem — emlékezhetne a középső is. — Mert Ferenc is talpig úriember volt ám, égő fekete szemekkel, éjfekete hajjal és természetesen bajusszal, gyönyörű fekete bajusszal, huszárfőhadnagy volt az ón Ferencem. Ha látta volna, kedveském, mint ahogy én ma is itt látom feszíteni öt magam előtt remekül szabott egyenruhájában, díszes huszárcsákójában, nem csodálkozna rajta, hogy még most is elérzékenyülök, ha eszembe jut a kedves. A Micivel éppen a Ködtől jöttünk hazafelé, rendes vasárnapi felolvasásainkról, amikor a Hinkféle kereskedés előtt találkoztunk vele. Első látásra magával ragadott a tüzes tekintete, szép vágású arca, a Mici meg is jegyezte, te Bezsó, mégsem illik fényes nappal a főutcán így megbámulni egy férfit, mégha mindjárt főhadnagy is az illető. Én persze csak nevettem a dolgon és megígértettem a Micivel, nem szól a találkozásról senkinek. Bévül azonban furcsa feszültség támadt bennem, bizony nem tudtam a kedves mama szemébe nézni aznap este. Az ágyamban is csak kínlódtam. Lili rám is szólt, mi van veled, Bezsó, valami nincs rendben? Tudja, kedveském, a Lilinek külön érzéke volt ahhoz, hogy ráérezzen az ember fájó dolgaira. Másnap reggel csak fokozódott bennem a feszültség, ahogy megláttam őt a kapunk előtt sétálgatni. Rám vár, villant át az agyamon, de örömömet nyomban le is hűtötte az óvatosság. A szívem a torkomban dobogott, amikor Lilivel kimentünk a városba és ő a nyomunkba szegődött. Már ahogy megjelentünk a kapuban, egy utánozhatatlanul elegáns parolával köszöntött bennünket, aztán követett egészen a Hartzig-féle cukrászdáig, ahová betértünk Lilivel. Jaj, kedveském, olyan izgatott voltam, szegény Hartzig úrnak háromszor is meg kellett kérdeznie, mit is parancsolok, míg üli segítségével nagy nehezen ki tudtam nyögni valahogy, hogy kedves Hartzig bácsi, húsz deka első osztályú töltött cukorkát kérek szépen. És még akkor is csak öt láttam magam előtt, amint égő fekete szemeivel engem nézett a kirakat üvegén át. Délután már rózsacsokrot is küldött, illatos kis névkártyával, nem győztem magyarázkodni a mamának... — így volt kedveském — mondhatná a harmadik lány is —, így volt minden, ahogy mondjuk, való igaz minden szó, amit tőlünk hallott. Látom, magát tényleg érdekli a mi világunk, arról bizony rengeteget lehetne beszélni. A cukrászdáról, ahová a kedves papával minden vasárnap délután bementünk és ahol olyan süteménykölteményeket szolgáltak fel, hogy én olyat azóta nem láttam. A cukrászda felett, emlékszem, hatalmas fekete cégér lebegett, a cégér mögött pedig galambfészek, rengeteg galamb fészkelt ott. Frederikemmel nem is neveztük másképp, csak galambcukrászdának. Az én drága Frederikemmel. úgy bizony... A kedves papa a kávéházban ismerkedett meg az én Frederikemmel, politizálás és kártyázás közben, amit minden vasárnap délelőtt rendszeresen műveltek volt. Hogy-hogynem, a kedves papa egyszer nem tudott fizetni és a partnere kóklernek nevezte őt, mármint a kedves papát. Ekkor a szomszéd asztaltól felállt Frederik, akit akkor még csak úgy ismertünk, mint ide kihelyezett központi biztost és azt mondta: „Uram — mármint a sértőnek —, ez az úr a védelmem alatt áll. Amennyiben óhajtja a kardját összemérni az enyémmel, állok rendelkezésére. Figyelmeztetem azonban, hogy a vívás többszörös bajnoka és mint ön is bizonyára tudja, a helybéli vivószakosztály tiszteletbeli elnöke vagyok. Amennyiben tehát szeretné elkerülni a kardomat, tanácsolom, vonja vissza azt az aljas rágalmat, amellyel az elébb ezt a tiszteletre méltó urat illetni merészelte." Az ismeretlen persze azonnal visszavont mindent, a kedves papa pedig meghívta az én Frederikemet hozzánk ebédre, aki akkor tulajdonképpen még nem is volt az én Frederikem, csak két hét múlva lett azzá ... Délután elvitt engem Frederik sétálni, természetesen a papa és a mama engedélyével. Ahogy kivonultunk a kapun, többször visszanéztem, ott álltak egymás mellett az erkélyen és büszke tekintettel kísértek, amíg el nem tűntünk a sarok mögött. Büszkén lépkedtem Frederik oldalán, élveztem, ahogy a lányok az utcán irigy pillantásokat vetnek rám. Kimentünk egészen a város szélére, a főút mellé, ahol a kutyapecérek bódéja állt és leültünk egy padra. Frederik ott sok szépet mondott nekem, elmesélte az életét is, és én nagyon boldog voltam és hálás a papának, hogy összehozott engem Frederikkel, aki iránt egyre nagyobb vonzalmat éreztem. Hazafelé ismét a főutcán mentünk és még Barthus vaskereskedö is — akivel pedig családostól és kölcsönösen utáltuk egymást —, még ö is messziről kalapot emelt és hangos szóval köszöntött bennünket. Bizony, kedveském. az én drága Lajosom — folytathatná az első —, valaki volt az én Lajosom, nagy emberek álltak szóba vele. Harmincnégyben is, az Arany Bika nagytermében, az én drága Lajosom a főszolgabíróval kártyázott együtt, úgy bizony, kedveském, és édes bátyámnak, édes öcsémnek szólították egymást, bárkitől megérdeklődheti. Háromszáz liter bor fogyott el akkor éjjel, kedveském, kerek háromszáz liter. Éjfél után pedig felállt a főispán úr és azt mondta: „Édes uraim, rágalmazó nyelvek azt mondják a mi szeretett vármegyénkről, hogy mi itt csak tespedünk, nálunk soha nem történik semmi érdemleges. Ezennel felkérlek benneteket, kedves barátaim, tegyetek javaslatot, mivel mutathatnánk meg országnak-világnak, hogy a mi megyénket nem illetik meg az ilyen szavak. Addig is, kedves barátaim, van szerencsém bejelenteni, hogy ma éjjelre hatvan cigányt rendeltem ide az ablakaink alá, akik hajnaltájt szerenáddal fognak köszönteni bennünket. Vivát!" És vivátozott a terem, kedveském, lelkesen ünnepelt mindenki, éltette a mi gáláns főispán urunkat. A főszolgabíró úr is odahajolt az én kedves Lajosomhoz és megkérdezte tőle, hogy tetszett a főispán úr szónoklata, édes öcsém, és erre az én Lajosom azt válaszolta, hogy nagyszerűen, kiválóan, igazán elragadó ember a mi főispánunk, édes bátyám. Meghiszem azt, válaszolt erre a főszolgabíró úr, kedvesen mosolyogva a bajsza alatt, magam is így vélekedek róla, édes öcsém. Aznap éjjel alakult meg, kedveském, a főalispán úr felhívására a megyei kakaspártoló egylet, amely aztán kakasviadalok megszervezésével alapozta meg a hírnevét országszerte. Reggel pedig hatvan cigány kísérte hazáig a főispán urat, mármint a szállodáig, ahol lakott, úgy bizony, kedveském ... — Azon a szép hétfői délutánon is — emlékezne tovább a legkisebb —, a lóistállók körül sétálgattunk éppen az én Frederikemmel, vártuk a galoppverseny megkezdését. Frederikem már tett is a lovakra és épp magyarázta nekem a konkurrensek esélyeit, amikor odajött hozzánk néhány kedves ember és szóba elegyedett Frederikkel. Ugyan már, kihelyezett úr, szólította meg először is a nagybajuszú Fitzek úr, a mészárosmester, mondja már meg nekünk, kedves kihelyezett úr, lesz-e háború vagy nem lesz háború. Mert hát tetszik tudni, sokfelé jár az ember, sokfélét hall, ez a Mussolini ugyebár, meg ez a Hitler is ... Tessék már megmondani nekünk, kihelyezett úr, mivel számolhatunk, mert ugyebár a magunkfajtának nem árt előre felkészülni a dolgokra, mármint a történésekre, ha netán ugyebár... Ugyan, kedves Fitzek úr, szólt közbe Líška úr is, a virágkereskedő, hogy gondolhat ön ilyet, és ráadásul ilyen kérdéssel még a kihelyezett urat is fárasztja. A Mussolini dolga a Mussolinié, Hitler dolga a Hitleré, mi magunk pedig azon legyünk, hogy a mi kedves városunkban mindnyájunknak jó legyen, nincs igazam, kedves kihelyezett úr? Mert ugye, ami engem illet, mármint a kereskedésemet, pillanatnyilag ugyebár kissé meg lennék szorulva és bizony egy kis kölcsön a várostól, vagy netalántán egy telek a szőlők alatt.... de hát nem is akarom most ezzel fárasztani, az ilyen dolgokkal a kedves kihelyezett urat ezen a mai szép napon ... Ön, kedves Uška uram, fölöttébb optimista, szólt közbe hatalmas keretű szemüvege mögül Nagypál úr is. a bőrdíszműves. Ön fölöttébb optimista és ez nekem személy szerint igen tetszik, de meg kell, hogy mondjam önnek, személy szerint nemcsak én vagyok a világon, ami azzal jár. 14
