A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-15 / 29. szám

kísérik, a helyzetelemző gondolkodás is drámai valóságszemléletet eredményez, a Télben „, .. fagyott göröngyök ülnek" és az egykori falumelegség lírája komor „próféciává" nemesedik a Szekerek balladája-ban. Szintúgy súlyossá válik az anyanyelv, felépül szavakból a Gótika katedrálisa. Az anyanyelvi hűség igazságát hettiták történelme mennydörgi felénk, Kazinczy kemény tekintete figyelmeztet a hagyományőrzésre. Oszlopkő képe megrendít és a Tűzőrzö így panaszkodik : „Miért mindig én, a legkisebb fiú üljön a tűz mellett minden éjszaka / míg a többiek szuszogva alszanak?"

Meghozta az Idő a költőnek a kort, melyben Ozsvald egyike azoknak, akik mindig rólunk — magunkról — szólnak, de ugyanakkor az emberiségről beszélnek és verseikben ott terpeszkedik mély nyugalomban — mármár kövület! — mindnyájunk óhaja és álma, az egyetemesség.

Ezenbelül is elsősorban és mindenek előtt az emberi kultúra egyetemessége. A kultúra fogalma Ozsvald szótárában a (emberi) lét fogalmával azonos. Nyilvánvalóan ez is „doctus-i" alapvonás, olyan értékorientáció, amelyben a múltnak, az élet fejlődéstörténetének központi helye van. Emlék-falvakról, megkövült csontokról, öreg könyvekről már szóltunk, következhet a szószerint értelmezhető „kincs”, régi érmék és pénzek világa! Ezt is személyes élmény vezeti be. Találtam a kertemben egy kerek ércdarabot, holmi patinaként vastag rozsdaréteg fedi, alig látható rajta rajzolat. Megmutattam Ozsvaldnak, mi lehet? „Poltúra" mondta szemrebbenés nélkül, „Rákóczi poltúra ..." És zsebre vágta. Nem tiltakoztam, elállt a lélegzetem. A Luxor kávéházban találkozgattunk vasárnap délelőtt, ott tartják heti börzéjüket a numizmatikusok. Aligha van pénz, ami itt elő nem fordul. Római sestertiusok, görök drachmák és középkori dénárok, Nagy Sándor és Néró pénzei, korona, pengő, líra és gulden, ezüst, bronz, vas és réz: kincs ez a javából! Kincs anyagi és kulturális értelemben. Itt szokott mutatni a költő apró, csorba és fénytelen érméket, alig kivehető jelekkel, betűkkel és rajzolatokkal, melyekhez csak ő ért, avatott ismerőjük, s állítja, hogy azok Octaviánus vagy éppen Marcus Aurélius pénzei. Hunyadi Mátyás és Hódító Vilmos fizetőeszközei, keleti bölcsek és zord diktátorok emlékei. Sejtem, ha azt mondanám: „Dárius kincséből mégsincs aranyad!", hármat is elővenne nevetve a zsebéből: „Ennyi elég?!" Ám nemcsak a pénz, az ezüst, az arany! Kéziratok, régi levelek (Tököly, Bercsényi, Benyiczky), ódon okiratok (Mária Te rézia-korabeli úrbér), régi nyomtatványok és képes levelezőlapok, melyekről a negyvennyolcas szabadságharc, a Monarchia, az első köztársaság és a második világháború világa-emléke néz ránk, plakettek, domborművek, érmék és reklámcédulák, minden, ami az Idővel, a múlttal összefügg.

Értem és nagyra becsülöm ezt a szenvedélyt. Ezek valódi kincsek, hamisítatlanok. Nem pénzértékük elsődleges, hanem tanú voltuk, a tény, hogy történelmi múltunk tárgyi emlékei, mai kultúránk előzményeinek üzenete. Az alkotó művész kultúrája nem „csak" táplálék vagy pótszer, hanem olyan közeg, amelyben él. A kultúra értékei nem kiegészítik, hanem alkotják környezetünket, múltunk emlékei élőkként vesznek körül, hogy életérzésünk térben és időben teljes legyen. Talán nem általános vonása ez jelenünknek, de mindenképpen helyes elgondolás! Ozsvald költői világa a mesebeli hal pénzéből és kövületekből, ősnyomtatványokból és nyelvemlékekből, meg sok-sok érzésből, színes kámeákból és fekete galambokból áll össze, lírája ezért lehet sajátos, teljes és egyetemes. DUBA GYULA

Fotó: Gyökeres György

JURU NAGIBIN

Egyik nap aztán, mikor Gianni mesterségesen életben tartott szíve már ki-kihagyott, a fiatalemberé megszűnt dobogni. Minden kísérlet, hogy működésbe hozzák a leállt motort, kudarccal végződött. Ez már a visszavonhatatlan halál volt.

És bár Gianninak meg voltak számlálva a percei, az orvosok még mindig nem vehették ki a fölhasználható — milyen rettenetesen hangzik ez! — szívet: az elhunyt szüleinek a beleegyezése kellett hozzá. Az anya sokkos állapotban volt, és semmit nem tudott a világról, a merev arcú, világoskék szemével a semmibe révedő apa szintén távol állt attól, hogy élni akarjon. Hogy is lehetett volna arra kérni: engedje meg, hogy kimetsszék fia még ki sem hűlt testéből a szívet? Belevágni ebbe az összetört húscsomóba, melyet látni sem lehet, nem hogy búcsúzólag megérinteni! S a fősebész mégis megtette. Az öreg végighallgatta, komolyan és ütemesen bólogatott, a kérés értelmét azonban nem fogta fel, és amikor az orvos elhallgatott, dermedten bámult rá a kétségbeesés áthatóan kék fényét sugárzó szemével. De a sebész látta: a megrendítő emberi fájdalom elegendő ahhoz, hogy kifejezésre juttassa az erősek jelremszilárdságát. Az öntudat reménysugarának felvillanásában bízva ismét az öreghez fordult. És egyszer csak a mozdulatlan arc megtelt vérrel, életre keltek az ajkak, megmozdultak, a szemben kialudt a kék téboly, s ocsúdó tekintetét a doktorra vetve, az apa kissé rekedtes, de jól érthető hangon azt mondta:

— Értem. Kivehetnek a fiam testéből mindent, amire szüksége van a betegüknek — s kevés hallgatás után hozzátette: — A magam és a feleségem nevében beszélek.

Az operáció elkezdődött. Hat órán át tartott, s a fősebész a végén elvesztette az eszméletét. Később bevallotta, hogy nem bízott a sikerben. De Gianni minden megpróbáltatás ellenére életben maradt, az idegen szív működni kezdett a mellkasában, eleinte gyengén, egyenetlenül, állandóan szükség volt külső segítségre, de aztán egyre nyugodtabban, ritmikusabban, erőteljesebb dobbanásokkal. Otthonra talált az új helyen.

Amikor Gianni magához tért, a fiú apja engedélyt kért, hogy meglátogathassa. Vera

félt ettől a találkozástól, mely egyformán terhes lehet mind a férje, mind az apa számára. De Gianni határozott, nem pedig ö: az öreget beengedték a kórterembe. Eltöltőt - te az engedélyezett öt percet a beteg mellett, s aztán kiballagott, zsebkendőjével törölgetve verejtékező homlokát. Lesoványodott arcán szomorkás nyugalom áradt szét. Vera éppen látogatóba jött, összetalálkoztak. Az öreg odament hozzá, és megfogta a kezét:

— A maga férje nagyon jó ember — mondta. — A mi Georgiónk is az volt. Megmentett egy kislányt, a szive meg Giannit mentette meg. Az az ember, aki két embertársát is megmenti, nem élt hiába, még ha oly kevés idő jutott is neki. Mi örülünk, hogy a szíve egy becsületes ember mellkasában fog dobogni. A feleségem most még rosszul van, de higgye el, ő is osztozik az érzéseimben, amikor Gianniról mesélek.

Meghajolt és a kijárat felé indult. Verán furcsa érzések áramlottak át, mintha egy hozzá közel álló embertől vált volna el.

Gianni elhatározta, hogy karácsonyra üdvözlőlapot küld az öregnek. A címüket fölírta. Vera azonban igyekezett lebeszélni erről a szándékáról. Minek tennék ki a jóságukat felesleges próbának! Nemes lelkű emberhez méltón viselkedtek, de hát az emberek mégis csak emberek. Felesleges bolygatni azt, aminek utána vagyunk. Ugye, értesz engem ?

— Nem — mondta Gianni, de azért széttépte az üdvözlőkártyát.

Karácsony első napján aztán rövidke levelet kaptak az öregéktől. Igen meleg hangú, szívélyes sorokat. „Maguk teljesen megfeledkeztek rólunk, pedig mi nagyon szeretnénk látni magukat."

Gianni azonnyomban meghívta őket, s ők hamarosan felutaztak Torinóba. Az öregember északiasan kék szeme kissé megfakult, de egyébként jól tartotta magát. Giorgio anyja, akit Vera csak futólag látott, Gianni viszont egyáltalán nem, kicsi, egészen ősz hajú nénike, a szája sarkában türelmes ráncokkal, elmerengő tekintettel. Gianni és Vera nem tudták, mit mondjanak neki, s ez eleinte némi feszélyezettséget okozott. A tetejében Gianni attól tartott, hogy az asszony le sem fogja venni róla a szemét. Nem szerette magára vonni a figyelmet. De várakozása ellenére az anya alig pillantott rá. s nemsokára kiment a konyhába Verának segíteni.

Később, amikor fölidézték ezt a közönségesnek egyáltalán nem nevezhető napot, Vera és Gianni maguk is csodálkoztak, hogy a kezdeti zavar után — milyen természetes egyszerűséggel, családias légkörben telt el velük az idő. Ez persze elsősorban a két férfinak volt köszönhető, Vera mindvégig szorongott egy kicsit, Giorgio anyját pedig valamilyen láthatatlan burok vette körül. Csak a konyhában érezte otthon magát, a gáztűzhely, a hűtőszekrény meg az edények társaságában. A férfiak úgy beszélgettek, mint régi ismerősök. Szóba hozták a küszöbön álló választásokat, elmondták, ki kire akar szavazni. De nem kerülte el figyelmüket semmi, amiről akkoriban Olaszországban beszéltek: hogy Piatini elment a Juventusból, s jelenleg nagyon súlyos helyzetben van a hírneves klub. Gianni bizalmasan még azt is megsúgta, hogy Agnelli úr, a Fiat cég vezetője, már régen nem járt ki csapata mérkőzéseire, s az öreg jelentőségteljesen bólintott rá. Természetesen szót ejtettek az időjárásról meg a nagy port felvert új angol filmről is, melyet még egyikőjük sem látott. A beszélgetést hosszú szünetek tarkították, de ezek soha nem voltak kínosak, mindig sokatmondó tartalommal telítődtek. Gianni és az öregember néhány korty bort is lehajtottak egymás egészségére. A vendégek dicsértek minden fogást, Giorgio anyja elkérte az ételek receptjét.

Ebéd után az öreg megkérdezte, rágyújthat-e kint az erkélyen.

— Nyugodtan gyújtson rá itt — mondta Gianni.

— Ártalmas lehet — szólt közbe Giorgio anyja.

— Kinek? — értetlenkedett Gianni.

— A maga szivének — mosolyodon el az asszony.

Az öreg kiment az erkélyre, Vera pedig nekilátott, hogy leszedje az asztalt.

— Odaszoríthatom a melléhez a fülem? — kérdezte Giorgio anyja.

— Kérem ... tessék ... — egyezett bele némi zavarral Gianni.

Az asszony leült mellé, s buzgón gombolni kezdte az ingét. Gianni restelkedett szőrös melle miatt, ráadásul csiklandós is volt, s el-elhúzódott tőle.

— Na, na — nyugtatta az asszony —, legyen jó fiú!... Apró hideg fülét arra a pontra szorította Gianni mellbimbója alatt, ahol különösen jól kivehető a szív dobogása. „Hát ezért utaztak ide — gondolta magában Gianni. — Csak legalább szabályosan működjék." Különös érzés kerítette hatalmába: mintha felelősséggel tartozna az öregeknek a szíve működéséért. Szemével megkereste Verát, és rámosolygott. De Vera nem mosolygott vissza.

Giorgio anyja fölegyenesedett:

— Dobog. — mondta. — Bennem is így dobogott, amikor viselős voltam Giorgióval.

— Vigyázzon a szívére!

— A szivünkre — javította ki Gianni.

— ... Hát így élünk — fejezte be a mondanivalóját Vera. — Levelezünk, néha összejövünk. Most is szó van egy találkozásról. Az öregek hívnak bennünket, de hát a gyerekkel nem olyan könnyű mennünk. Valószínűleg megint ők jönnek majd hozzánk egy-két napra.

— És nem kellemetlen ez maguknak?

— Nem, teljesen természetesnek tartjuk, hiszen Gianniban valóban tovább él a fiuk egy része.

— Kicsit misztikusnak tűnik — mondtam, megfeledkezve arról, hogy ezzel a szóval bélyegezték meg valamikor régi elbeszéléseimet is...

Hogy is állunk hát ezzel a dologgal ? Miért változott a mese igaz történetté? Mi ez, a

Folytatás a 19. oldalon

15