A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-23 / 52. szám

Szépen süt a nap, kellemes meleg van és mivel nem sietős a dolgunk, a lusta-lustuió ember dolga sosem az, hosszabb pihenőt tartunk. Tovább távcsövezem az alattunk húzódó tagolt hegyvonulatokat, a barnára aszalódott füves réteket, az okkersárga sziklákat. Csendes az erdő, nem bőgnek a bikák, csak a szél suhogtatja a lombtalan ágakat és lengeti a magas szárú elsárgult füvet. Más mozgás nincs a közelünkben. Vagyis nagyor is van! Egyre több holló köröz, seregük össze egy távoli helyen. Könnyen lehet, hogy ott valamilyen dögre leltek. Csak nem az én bikámat ?

Órányi pihenő után Tumenbár int, hogy menjünk. Leereszkedünk az elejtett őzhöz és kísérőm mondja is, mutogatja is, hogy leviszi zsákmányomat a táborba. Jó, jó, csak vigyed, bólogatok én is. Én itt maradok, megvárlak a dagonyánál. Ebben aztán meg is állapodtunk. Kísérőm megragadta az őz agancsát és megindult vele lefelé, én pedig beültem a dagonyát szegélyező bokrok közé. De hiába ültem laposra a fenekemet, társam visszatéréséig semmit sem láttam, pedig ekkor már jócskán benne voltunk a délutánban. A figyelmes Mogo küldött nekem egy tábla szovjet csokoládét, nehogy éhen pusz tuljak a hegy tetején, pedig nagyon jól tudta, hogy éhhalál nem fenyegethet, mert hajnalban sajátkezűleg tömte degeszre bárányhússal és sajttal kis hátizsákomat. Ennek ellenére jól esett, hogy gondolt rám.

Alkonyaikor aztán mégiscsak szertefoszlott az erdő csendje. Egyszerre három bika is trombitálni kezdett a közelünkben, de ez csak töredéke volt a tegnap délelőtti hangzavarnak. Nyilván tegnap volt a java bögés, de az is lehet, hogy a rendszeresen vándorló maratok egyszerűen odébbálltak. De az is lehet, hogy csak olyan szeszélyesek az itteni bikák, mint némely kényes kisasszonyok.

Ezek a szarvasok is csudamód tudták tartani a távolságot: annyit közeledtünk feléjük, ők annyit távolodtak tölünk. Mintha rejtett lokátorral mérnék a köztünk feszülő távolságot. Lassan-lassan már a lábam is

sajog a sok gyaloglástól, s végeredményben mégis egy helyben topogok. S mégis már oly messzire elkalandoztunk a táborunkat rejtő völgytől, hogy a sűrűsödő alkonyaiban kénytelenek vagyunk feladni az üldözést és elismerni a hangoskodó bikák sérthetetlenségét. Hátat fordítunk hát nekik, mert már a nap is lebukott a hegyek mögött, és erősen szürkül a barna erdő. Amerre járunk ösvény nem vezet. Utak sincsenek errefelé és erdőműveléssel sem rondítják a hegyvidék természetét. Olyan itt minden, amilyennek isten adta, szűz és érintetlen. Éppen ezért csodálatos. Néha vadcsapást követünk, ilyenkor könynyebb a járás, máskor csak találomra bóklászunk a helyenként sűrű erdőben, amelyben igazán nem volna kellemes megvárni az éjszaka sötétségét.

Egy terephullámra feljutva egy szarvasborjút veszünk észre. Tőlünk ötven lépésre felénk fordulva legel. Körülötte valamivel ritkább az erdő, mint ahol mi állunk. A borjú most felemeli a fejét, felénk néz, de nem vesz minket észre. Tehát jó a szelünk. Kíváncsian távcsövezzük a borjút és várjuk a fejleményeket, mert a szarvascsemete aligha van egyedül. Valóban, alulról jövet megjelenik az anyja és füvet csipegetve az ivadékához legel. Néhány másodpercig még előttünk mozgolódnak, majd elnyeli őket az erdő. Tumenbár is menni akar, sarkallja a sötétedés, de én még távcsövezek, vallatom a környező erdőt. És nem hiába, mert két újabb tehenet veszek észre. Majd egy röpke pillanatra meglátom a bikát is! Most már nem lehet engem elcsalni leshelyemröl, kivárok néhány percet, hátha feljönnek a szarvasok a ritkásba.

Idegtépő percek következnek. Megint minden ellenem esküdött össze. Itt van a maralbika a közelben és semmit sem látok belőle. És már aligha fogok belőle meglátni valamit, mert rohamosan sötétedik. Tumenbár újra int, hogy menjünk már, szerinte nincs értelme a további várakozásnak. Alighanem igaza van, de valami belső sugallatra megmakacsolom magam. Lesz ami lesz,

nem megyek még. Eddig csendes volt az erdő, bögés nincs és a szarvasok sem zajoznak az aljban. De már vége a csendnek. Balfelöl zörgést hallunk és kisvártatva szarvastehenek csoportja vált ki oda, ahol az előbb még a borjú legelt. Újabb zörgés. Tumenbár sokatmondóan int arrafelé a fejével és felemelt jobbkeze hüvelyk- és mutatóujjával V betűt formál. Ez a jel Mongóliában nem „Viktóriát" — győzelmet jelent, hanem szarvasbikát. A szarvastehenek egyetemes vadászjele az ugyanazon ujjakkal formált O betű. Tehát Tumenbár szerint jön a bika! Várom is lövésre kész puskával, de kísérőm tévedett, csak egy újabb tehén bukkant elő. Csalódottan leeresztettem a puskát, de ebben a pillanatban feltűnt a fák közt a lefelé szaporazó bika. Nincs szándékában megállni a ritkásban, ahol egyedül lehet jó esélyem a sikeres vadászatra. Még három-négy méter ás eltűnik a szemem elől örökre. Bevallom őszintén, nem nézelődtem, nem haboztam. Agancsa van, tehát bika. Ez volt az egyetlen aírálati szempontom. Hogy milyen bika, azt najd megnézzük, ha eltaláltam. Villámgyorsan rántottam vállhoz a puskámat, dörrent a lövés, láng csapott ki a puska csövén és megállt a bika. Egy tapodtat sem ment tovább, nem is hátrált, nem is esett össze, csak állt, állt, mint egy sóbálvány. Második, nyaktőre irányított golyóm aztán végképp ledöntötte. Amikor hozzá léptünk, már nem élt, de mégis könnyen megállapítható volt. hogy mi történt vele. Az első lövésem: eltörte a gerincét, ezért vált mozgásképtelenné. Másodszorra az aortáját tépte szét a golyó.

Hiába próbáltam, fényképezni már nem lehetett, de a bika agancsát azért alaposan megmarkolásztam Nos, nem volt valami híres, de annál különlegesebb: a jégág fölött a szár egyetlen hegyes dárdában folytatódott. Félelmetes fegyver az ilyen agancs a bika fején, az ilyennel rendelkezőt gyilkos agancsúnak is nevezi a vadásznyelv. Ilyen, gyilkos agancsú volt az én bikám. Teste pedig izmos, kormos nyakán hosszú sörény, hátsó fele pedig jóval világosabb volt az

elejénél. Teljesen elégedett voltam vele és egy cseppet sem bántam, hogy nem húsz kiló körüli az agancsa. Hogyne lettem volna elégedett, megszületett az újabb mongóliai vadászsikerem és ráadásul egy különlegességet sikerült elejtenem. Most már könnyű szívvel indulhatok a vadkecskék után. Előbb azonban még megkeresem a tegnapi bikát. Azt nem hagyom itt, addig innen el nem megyek, amíg meg nem találom.

Lefelé a lejtön vígan masíroztunk. Dehogy bosszankodtam, hogy a sötétben sokat botladoztunk. Alig vártam, hogy eldicsekedhessem sikeremet a sátornál rostokoló vendéglátómnak. Csak úgy igazi az öröm, ha mások is osztozkodnak rajta. Nos, az én sikeremnek valamennyi társam osztatlanul örült és ezt kellően tudomásomra is hozták. A bika torán több mint egy üveg archit fogyasztottunk el. A „Bogo" is elégedett lehetett velünk. Ezúttal nem egy, hanem egymásután két pohárkával is felloccsantottunk neki az ég irányába, hadd részesüljön ő is örömünkből és lássa, hogy hálás fickók vagyunk, akik nem fognak fukarkodni a pálinkával a következő vadászsikerek alkalmával sem.

Reggel tovább aludtunk, mint az előző két napon. Miért ne, nem sürgetett talpra ugrani sem kényszer, sem megoldásra váró feladat. Bikámat meglőttem, ráadásul egy özbakot is hozzá, másra pedig ebben az erdőségben már nem tartok igényt. Egyetlen feladatunk maradt, leszállítani az elejtett bikát a táborunkba, s teljesen mindegy, hogy reggel nyolckor, vagy déli tizenkettőkor végzünk vele. Vagyis igazán nem hajtott minket a tatár...

Nyolckor aztán mégis felkerekedtünk. Hátizsákkal, késekkel, szíjakkal felszerelve libasorban vonultunk a bikát rejtő erdő irányába. Én puskát is vittem magammal, mert az ember sosem tudhatja ...

Mogo és a sofőr az elejtett bikánál maradtak, amelyet az éjszaka folyamán nem bán-/ tott sem ember, sem állat. Egyszerű, de igényes a két társam feladata. Meg kell nyúzniuk a bikát és kicsontozni a húsát. Eközben én Tumenbárral nagy útra kelek. Megkeressük a nagyobbik bikámat, ha egyáltalán fellelhető. Mert az elmúlt két napban már egy kis bizonytalanság is belopta magát a szivembe. Vagyis már nem voltam teljesen biztos a dolgomban és megengedtem, hogy a hosszú, fárasztó hegymászás akár fölösleges is lehet. Mégis vállalkoztunk rá, ha másért nem, legalább saját megnyugtatásomra.

Valójában nem volt kényelmes séta eljutni oda, ahol nagy bikámat utoljára láttam. De hogy nem fölöslegesen strapáltuk magunkat, annak már messziről látható, reményt keltó jelei voltak. Feltűnően sok holló keringett a bikámat elnyelő erdő fölött. Néhány perccel később, már a bikát elnyelő árok partján voltunk, amelynek mélyéről hollók egész serege hangos számysuhogással és fülsértő méltatlankodással rebbent fel. A dögevö madarak nem szálltak el messzire, szemlátomást valami kötötte őket a szurdokszerű árokhoz, mert kelletlen, lomha számycsapásokkal rendre felgallyaztak vagy száz lépéssel távolabbra. Kelletlenek, lusták voltak ezek a madarak, olyanok, mint a jóllakott amber. Igen, ezek a hollók belakmároztak! De vajon mi került a fekete sereg asztalára?

Megpróbáltam megolvasni a gyászmadarakat: huszonhétig jutottam számlálásukban. Ha a közelben nem találunk dögre, és ez a dög csakis az én bikám lehet, akkor ezek a nagy fekete madarak nem dögevö hollók, hanem magevö tarka tengelicék! Immár nem a hegymászás fáradalmai dobog■atják sebesen a szivem, hanem az elvárás, a kíváncsiság és az egyre erősödő reményke-14