A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-23 / 52. szám

AZ ŐSTÖRTÉNETI HOMÁLYRÓL

dés. És nem reménykedtem hiába, rövid keresés után megtaláltuk az árokban a bikámat. Már ami maradt belőle, mert a hollókon kívül már farkasok is marcangolták a tetemét. Agancsa azonban, amelyet alkalmasint ülőkének használtak a temető madarak — legalábbis ezt tanúsították a rajta levő fehér foltok és fröccsenések, amelyekkel e madarak lesajnálták büszkeségemet — ép volt. Szinte a lélegzetem is elállt, olyan óriási agancspár hevert előttünk piszkosan, madarak által meggyalázva. Terpesztése ugyan lehetne nagyobb is, de a szárak nagyon hosszúak, vastagok és szép sötétek. A negyedik ág akár egy vastag karó, úgy mered az égnek, és még a végső villa alatt sem tudom átmarkolni a szárakat. Előre elárulom, hogy három héttel később a repülőtéri mérlegelésnél tizenhét kilót nyomott lefözve és kiszáradva ez az agancs, amely minden túlzás nélkül mongoljai viszonylatban a legkiválóbbak közül való. És pont ezt a párját ritkító agancsot sajnálták le a madarak.

Úgy kell nekem, miért nem voltam határozottabb, miért nem álltam jobban a sarkamra. Csak másfélszáz méterrel kellett volna tovább keresnem és már rögtön az első napon levihettem volna egyik legkiválóbb trófeámat a táborba. Pontosan úgy, ahogyan azt Tumenbár megígérte vala. De most is szívesen viszem a koszos agancsot, ki nem adom a kezemből, hiába ajánlkozik Tumenbár segíteni, hiába nyúlkál bütykös ujjaival az agancs után. Persze, hamarosan neki is kijutott a cipelésből, Így a nagy agancsot végig én vihettem a táborunkig, míg a kisebbik Mogo vállát vérezte. Két segítőtársunknak azonban a miénknél sokkal nagyobb teherrel kellett megbirkózniuk. Az ő feladatuk lett a feldarabolt, nagyjából kicsontolt húst, amelyet szíjjal visszavarrtak a bika bőrébe, hegyről le, sziklákat kerülgetve, bokrosokan áttörve, patakon átkelve levonszolni a táborba. Mire megérkeztek oda az irdatlan teherrel, már elkészült az ebéd is. Mogo ma ugyancsak kitett magáért, olajban sütött meg egy jó nagy darab maralhúst. „Angolosan" csinálta, minek következtében véres és félig nyers maradt, és ennek megfelelően jó rágósra sikerült a sztékje. De lagalább nem volt bírkaszaga és a mósuszillat is hiányzott róla, ami a mi rigyetö bikánk húsáról egyáltalán nem állítható. Ennek ellenére a második szelet hús már nem ízlett belőle, mégis meg kellett ennem. Az udvarias mongol ugyanis mindig kétszer szed a tányérjába, nehogy megsértse vendéglátóját. Nekem is így kellett cselekednem, mert ebéd közben tiszteletbeli mongol lett belőlem. Mert mongol testvérévé fogadott Mogo és két másik cimborája. Ez barátságuk megható megnyilvánulása volt és számomra kitüntetés, bár nem egészen világos, hogy mivel érdemeltem ki. És ezer szerencse, hogy gyomromnak elfő gadható étellel kellett megpecsételnem ezt a testvériséget.

Ülünk a sátor előtt, fáradtan, jóllakottam A nap oly forrón süt, hogy kellemetlenül égeti ' az arcomat. Jó volna megspórolni valamit a melegéből éjszakára is, amikor nagyon lehűl a levegő, de főleg az elkövetkező napokra, amikor sokkal nehezebb feladatokat kell majd megoldanom. Mert holott még itt vagyok a maratok világában, azok agancsára iszogatok és újabb ajándékokat osztogatok hűséges társaimnak, gondolatban mái messze járok. A sikert már elkönyveltem, am történt már a múlté. Az új feladatokra koncentrálok és alig várom, hogy megbírkózhassam velük.

(Folytatjuk)

Az emberiség, az egyes nemzetek távolabbi múltját — mint mondani szokás — az őstörténet homálya fedi. Egy-egy nép története valóban nagyon messze, jóval az írásos emlékekben fellelhető korok elé vezethető viszsza. Ez a régmúlt idő éppen az említett bizonyítékok híján sok találgatásra adhat okot a nép eredetét, származását — s mivel titokban mindenki híres elődökről álmodozik —■ dicső múltját illetően.

Aztán jönnek a szakemberek, akik résztudományok részeredményeiből megpróbálnak hihető képiét festeni a nemzet őstörténetéről. A kép piersze mozaikszerű, tele résekkel, nemegyszer támadható pontokkal, amelyek helyére egy új felfedezés esetén olyan adat kerülhet, amely lényegesen megváltoztatja az eddigi ábrát. Módosítja, de nem teszi egyértelműbbé, mert hazai és külföldi tudósok csak saját igazukat hajtogatva, ugyanazon nemzet különböző tudományágainak jeles képviselői csupán saját kutatási területük eredményeit elfogadva, ártalmatlan „álmodozók" és konkrét politikai célokkal vezérelt „kalandorok" — ők valamennyien tovább homályosítják az „őstörténeti homályt”.

Meglepetéssel és örömmel olvastam az Élet és Tudomány egyik számában (1987/47), hogy már az orvostudomány is igen jelentős eredményekkel dicsekedhet az őstörténetkutatás terén. Hideo Matsumoto japán orvosprofesszor — imhol a meglepetés! — „az emberi vér egyik sajátos fehérjéjének a vizsgálatával földerítette a japán nép sokáig homályba vesző eredetét", s ezekután egy rokonsági világtérkép összeállításán fáradozik. Az örömöm oka p>edig, hogy „módszereivel most a mi népünk vizsgálatát is megkezdte". Tette ezt Kiszely István antropológus kérésére.

Néhány hónapja aztán egy újabb írásra bukkantam, ezúttal az Élet és Irodalomban (1988/18), amely éppen Kiszely István személye által kapcsolódik az előbbihez. Puding és csirkepaprikás (azaz ismeretelmélet és őstörténet), ezt a furcsa címet viseli Róna- Tas András említett cikke. Az írás „egy új tudományos szenzációról" tudósit, mégpedig arról, hogy a Hiltonban egy ételkóstolóval egybekötött sajtóértekezleten bejelentették, miszerint a magyar nép az ujgurokkal rokon. Bizonyítéka ennek a papfikáscsirke. Róna- Tas András ellenérvei kijózanítóak: 1. Mivel a paradicsom és a paprika a Kolumbusz utáni időkben került át az amerikai kontinensről az eurázsiaira, honfoglalás előtti őseink aligha ehettek csirkepapríkást. 2. Nemigen volt ez nemzeti eledelünk a honfoglalás alatt sem, hiszen „a csirke szegény, ... hasztalan kísérli meg, hogy lépést tartson lóháton a száguldozó őseinkkel”. 3. Az a Kínai Népköztársaságban lakó többmilliós népcsoport, akikben most eleinket keresik, csupán 1921 -töl hallgat ujgur névre, s a 8. és 9. században virágzó ujgur birodalomhoz csak annyi köze van, hogy annak nevét választotta közös megnevezéséül az a néhány török csoport, amelyek az említett évben egyesültek (ti. egyik sem akarta a másikra ráerőltetni a saját nevét).

Persze Kiszely István nem hagyja szó nélkül a dolgot. Az Élet és Irodalom következő számában máris rendreutasítja Róna-Tast, mondván, hogy tartózkodjék a véleménynyilvánítástól, ha nem jártas — lévén csak nyelvész — az olyan tudományokban, mint a biológia, antropológia és a gasztronómia.

(ÉS A BENNE KÉSLEKEDŐ RÉGI DICSŐSÉGÜNKRŐL)

Róna-Tas András valóban csak(t) nyelvész, mégpedig A nyelvrokonság c. szintetizáló jellegű munka szerzője, s ebből gyanítható, hogy esetleg nem teljesen járatlan a magyar nép rokonságát kutató tudományos tevékenységben. Említett könyve is foglalkozik a régmúlt és jelen féltudományos, ill. tudománytalan rokonítási kísérleteivel, egyben bizonyítja azt is, hogy a magyarság — legalábbis nyelvét tekintve — az uráli (finnugor) népekkel áll legközelebbi kapcsolatban.

Egyébként az ujgur—magyar rokonság gondolata nem teljesen új. Az ősi ujgurokkal már a 18. században is sok európai tudós foglalkozott (Magyarországon pl. Pray György 1755-ben, Szekér Joachim páter 1791- ben), az érdeklődés csak tovább fokozódott irányukban a múlt század tizes éveiben. Budai Ézsaiás (Prayhoz hasonlóan) példának okáért úgy véli, a magyarok régi Ungarus, Hungarus neve is az Uigur megnevezésből származik.

Körösi Csorna Sándor már nagyenyedi diák korában hallott az ujgurok felől, s ha igaz, Göttingában éppen Blumenbachnak, a modern antropológia megalapítójának az a kijelentése, hogy a magyarok az ujguroktól származnak, ösztönözte őt arra az elhatározásra, hogy Ázsiába induljon, megkeresni népiének ezt az állítólagos őstörzsét. Jelentéseiben, utalásaiban jugar néven említette a keresett népet, melyet végül is nem talált meg. Eredeti küldetését félretéve ugyanis életét a tibeti filológia megalapozásának szentelte. (Vö. Baktay Ervin: Körösi Csorna Sándor, Gondolat 1984)

Visszatérve Róna-Tas András és Kiszely István vitájához talán annyit mondanék még, hogy igazságot tenni közöttük nem tudok, a gyomrom viszont nemigen „veszi be", miszerint a magyar nép eredetét övező homályt éppen a gasztronómia lenne hivatott eloszlatni.

Magyarország lázban égett, sorra jelentek meg a gyönyörű kiállítású, nagyszerű könyvek, mint pl. a Madách Könyvkiadó által is forgalmazott István király emlékezete vagy a hasonmás kiadású Szent István törvényei a Helikonnál, Györffy György német nyelvű Szent István király c. műve a Corvinánál. Mindenki tudta, miért a felhajtás: István, a király 950 éve zárta le örökre a szemét. Ugyanilyen köztudott-e azonban az, amit én is csupán nemrégen tanultam meg, ismét az Élet és Irodalomból, tudniillik, hogy a nevezett uralkodó keresztség előtti neve. a Vajk a román Voicu-val azonos?! Legalábbis Így tudják ezt Magyarország déli szomszédságában.

Tóth Béla Mendemondák (A világtörténet furcsaságai) c. könyve másról tudósit. Ö úgy tudja, hogy a király „pogány Vajk neve alkalmasint az Adalbert cseh Vojtech nevével való összetévesztésből eredt". Erről az Adalbertról ugyanis úgy vélték, ő volt az, aki a keresztség szentségében részesítette Géza fejedelem pogány hitű fiát. __A homályosítás további szándéka nélkül mondom el, hogy a magyar nyelvtudomány mai állása szerint a Vajk név képző nélküli alapszava nem román, nem is szláv, de nem is magyar, hanem török eredetű, s eredetileg „gazdag" jelentése volt

Ezekután nem csodálnám, ha felötlene valakiben a gyanú: István király alapította-e valóban a magyar államot, vagy esetleg valaki más, talán Stephanus rex?! (Fehértói Katalin Árpád-kori kis személynévtára, amely a legtöbb személynevet tartalmazó öt Árpádkori forrást dolgozza fel, a kb. 6 800 adat között nem talál István nevet, annál gyakrabban találkozik a Stephanus megnevezéssel.)

Anonymus mindig is homályos alakja volt történelmünknek. A mai napig sem tudjuk teljes bizonyossággal, inkább csak sejtjük, hogy ki is volt a magát P. magister dictusnak nevező gesztaíró. Nem volt Béla király, akihez ne kapcsolták volna, míg végül is a hozzáértők abban állapodtak meg, hogy a Névtelen valószínűleg III. Béla jegyzője lehetett.

A magyar történészek és forráskutatók Anonymus krónikáját sohasem tartották megbízható történeti forrásnak. A névtelen jegyző müvével szórakoztat, mesél, életre kelti a kor nagyuraínak „dicső őseit”, fantáziája benépesíti a Kárpát-medencét olyan népekkel. amelyek a honfoglalás idején még aligha éltek ott.

„Hazudott-e Anonymus?" — kérdezik az Élet és Irodalom egyik júliusi (1988/28) számában, s a megkérdezett, Kristó Gyula történész így válaszol: „315 év telt el a honfoglalástól, amikor Anonymus alkotásába kezdett... gyakorlatilag minden forrás nélkül. csupán csekély számú olvasmányélményre és a szájhagyományra utalva. Képzeljük el, ha ma minden érdemi forrás nélkül az azonos történeti távolságra levő Wesselényi-féle összeesküvésről vagy Thökölyről kellene kismonográfiát írnunk."

Úgy látszik azonban, hogy nem mindenki ennyire gyanakvó. Hisz a Gesta Hungarorum állításaiban Stefan Pascu, a mai román történetírás nagy tekintélye, sőt annyira bízik Anonymusban, hogy müvét a dákoromán kontinuitás igazolásának tartja. A római birodalom korában fontos szerepet játszó dákok, Dacia provincia lakói és Erdély mai román lakossága közti kapocsként a gesztában említett Gyalu blak (vö. vlah — oláh) vezért mondja, bár — elég ha csak a helynévből gyártott Zobor személynévre gondolunk — Anonymus „nyelvészkedésének" a történelemtudomány aligha adhat hitelt. Kristó Gyula szerint Gyalu vezér a Kolozsvár előtt található Gilau telepiülés nevéből költött, sohasem létező személy.

Hisz Anonymusnak a Život riportere is, aki egy Ján Dékánnál folytatott beszélgetés során (1988/33) mondja a következőket: „Anonymus krónikájában megkülönbözteti a szlovákokat és a cseheket, amikor ezt írja „Sclavi et Bohemi" (azaz szlovákok és csehek)”. A Gesta Hungarorum magyar fordításában viszont ez így jelenik meg: „szlovének és csehek".

Ebből megint csak az látszik, hogy a Kárpiát-medencében évszázadok óta egymás mellett élő, ebből eredően közös történelmű népiek történelemfelfogása nagyban eltér egymástól. Márpedig ma, a XX. század legvégén történelmet csak egyféleképpen lehet írni. Történészeink nézeteit továbbra is egyeztetni kell, de nem a túlfűtött személyes indulatok által, hanem az igazságot kutató, objektív vélemények cseréjének útján. Közép-Európának ugyanis nincs magyar, szlovák, cseh, román történelme, csak történelme van!

FEHÉR PÉTER

1&