A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-15 / 29. szám

Erdőben

Zörög az avar a lábunk alatt, a fa derekán kopog a harkály.

— Nézd, ott a csapáson egy nyúl szalad, a harmatcsepp még ott ring a bajszán.

Ennyi. Impresszionisztikus kép, pontos és meggyőző. Költő műve, bár jelentőségét nem szükséges eltúlozni. Valódi jelentősége: korában szokatlan arányossága, tökélye. Azokat az időket jellemezte, amikor irodalmunk türelmetlenül és elfogultan kereste a (szocialista) realizmus hangját és stílusjegyeit. S bár nem igen találta meg, türelmetlensége és elfogultsága nem lankadt, megalapozatlan magabiztossága töretlen maradt. Ezért történhetett meg, hogy a kritika — Bábi Tibor személyében — természetesen a tiszta realizmus jegyében szigorúan feltette a kérdést: hogyan láthatta meg a költő egy futó bajszán a harmatcseppet? A korabeli választ nem tudom (talán az egész legendává vált féligazság), de a történet jellemző a korra. Valószínűleg ez volt irodalmunk első, igazi esztétikai kérdést feszegető vitája. Tipikus, mert hasonló kérdéseket valóban felvetettek a kritikusok (még abszurdabbakat isi), a költőre pedig azért jellemző, mert abban az ominózus harmatcseppben találta meg első

kincsét, miután benne bizony már az igazi költészet parányi gyöngyszeme csillogott.

Ezért nevezhetem Ozsvaldot kincskeresőnek, vérében van az értékkeresés. Felfigyelhettünk rá, hogy az induló költők közül egyedül ő írt nagyobb számban rövid — négysoros verseket. S ez azért fontos, mert a nyelvi pontosságra és kifejezésbeli gazdaságosságra utal, a míves formai kimunkálásra. Antikváriumbeli találkozásaink személyes élményeim. Öreg könyvek közt kutatva szelet papírt vesz elő: „írok egy verset! — mondja, és felolvas a készülő „műből" két szép sort.

Hát a többi...? — kérdezem. „Ennyi van ..." — válaszolja. Zsebében és lelkében hordja a verset, állandóan ott zsong benne, feszül nyugtalanul, míg végül soronként, képenként, gondolatonként összeáll, lehet, hogy négysoros lesz belőle, meglehet nyolcsoros vagy hosszabb.

De térjünk vissza a kezdetekhez és a kincskereséshez! Az antikváriumi történet és a harmatcsepp esete egyértelműen bizonyítja, hogy Ozsvald tudatos munkása a szép szó művészetének, akinek a műgond, a fegyelmezett szerkesztés és gazdaságos — tehát pontos — szóhasználat elsőrendű mesterségbeli követelmény. Ha jól emlékszem Turczel Lajos nevezte őt először poeta doctusnak — igaza volt! Elsősorban azért volt igaza, mert Ozsvald forma készségét már a

IRODALMI TÜKÖR

ItíODVnAII ±OKQB

kezdetektől széleskörű olvasottság és megalapozott műveltség — kultúrtudat jellemezte. A mívesség korai tulajdonsága. A klasszikus alakzatok és kötött formák iránti érzéke, az átélt arányosság- és értéktudat — természetes adottságai. Bensőjében, egységében él a lira és a gondolat. A múltba tett értékkereső kirándulásait is a klasszicizálás — a mítoszteremtés — jegyében valósítja meg. (Később még lesz róla szó, milyen értelemben a múlt szerelmese!) Másik — korán kinyilvánított — vonása az egyszerűség. Költészetében ez egyenes valóságlátást, közvetlen nyelvezetet és érthető fogalmazást jelent. Megkérdezhetnénk: az egyszerűség látványos deklarálása mellett nem marad háttérben a költői képzelet ? Nem, mert ott van a témaválasztásban, a lírai képek gazdaságában és mélységében, érzéki élményei és azok gondolatisága sokszínűségében. Egyszerűsége tehát lírai tisztaságot is jelent, költészete nem — vagy alig — tartalmaz irracionális elemeket, bár a világ sejtelmes számára, ő azonban ismeri a „titok" magyarázatát.

Kincsek és titok ... ezen a nyomon elindulhatunk! Költői indulásánál — évekig — az emlékezés szép, tiszta fényében tündöklő, egykori faluvilág néz ránk verseiből. „Álmos falvak ködéből jöttem én, /hogy legyek népemnek új regőse" — írja. Ám nem lett regős — bár e pátosz jellemző rá, ennyire érintette „csak" meg a kor romantizmusa —. több lett annál, nem elbeszélő, hanem alkotó lett, újra teremtette a gyerekkor mesevilágát. A föld, a paraszt, a kenyér, a szüret, a falu, a cséplés, az esti fejés, a menyecsketánc nemes patinát nyer verseiben. „Falun szebb a tél" állította meggyőzően, és a Luca-napi emlék, a mosás a patakban, a Feneketlen tó, a Csordakút, a margaréták és erdők olyan világgá állnak össze, melynek benső melegét és otthonosságát lírai „napelemek" termelik. Senki nem tudta közülünk annyi közvetlenséggel és hűséggel megjeleníteni azt a régi (falu) világot, amely annyiunkat indított útra, hogy rég eltűnt képét egy életen át magunkban hordozzuk. A komor és sejtelmes múltat melyben Ördögszekér járta titokzatos útjait és a patakok felett keskeny pallón jártak át az emberek. Paródiát írtam róla is többek között ebben az időben. Krúdyra való hivatkozással mondja benne a költő: „Szeretek múlt időben élni, az olyan finom!..." Mindketten a Hétben dolgoztunk, Ozsvald a Fórumot szerkesztette, én pedig az ipari rovatot. Mindketten — ki-ki a maga módján — rátapintottunk az Időre. Rajta ezt így vettem észre! Riportútról tértem vissza — talán éppen a négyzetes kukorica vetését vagy a szabadistállós állattartás módozatait kutattam —, találkozásunkkor furcsa tárgyat vett elő és megmutatta, emlékszem, az íróasztal fiókjából vette elő: „Tudod, mi ez .. .7' ívbe hajló, sárgásfehér anyag, arasznyitól nagyobb, kőnek vagy redves csontnak néz ki, talán megkövesedett fadarab, ördög tudja ...! „Tigrisfog" állította lelkesen, „a kardfogú tigris szemfoga!" „Miért nem mindjárt az ördög szemfoga?" kételkedtem, „esetleg sárkányfog?!" „A kardfogú tigris agyara" jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, „otthon, az agyagbányában találtam". S a súlyos sárga kövület teremtette hangulatban megjelent közöttünk az állatbörökbe burkolt, barlanglakó ősember látomása, első kezdetleges fegyverével, a szakócával, köbaltájával és dorongjával, mammutvadász léte nagy küzdelmeivel és félelmeivel, felvillant primitív elődünk, aki azonban már ember, mert szerszámot készít magának, hogy legyőzze a természetet. „Nem is tudtam, hogy mig én négyzetes kukoricát és ridegmarhákat kerestem, te bányász lettél...!" — mondtam talán, vagy valami mást, mindegy, a dolgok azután más színben tűntek fel s a versek tartalma és értelme is változott. A líra megsejtette és befogadta az Időt, engedelmeskedett törvényeinek és a múltból — jelen lett, az emlékezetből mítosz, mi pedig a jövőnek kezdtünk dolgozni — irodalmunkkal egyetemben — mindketten.

Az új látásmódot jelentő kötet címe Földközelben (1965), benne a Szélkiáltó című vers pedig felteszi a kérdést: „mi a föld?' Az Idő súlya és mélysége ránehezedik az anyagra és kipréseli a valóságból, előhívja a költői érzékelésből és gondolkodásból — a filozófiát. Valóság és mese határán, fejlődő létérzékelésböl lesz költészet a Laterna magica (1967) kötetben, a valóságszemléletet megérinti „a méhek rendje" és „az árvaság kora” („Álomképeid temesd el!") Az Idő múlása — dráma! Mozgását „Kövületek"

Ozsvald Sírnád „kincsei

nvprplrknmnlf hűunc mpcpínpl? pc titnk7atnc - ^

Gyerekkorunk bűvös meséinek és titokzatos történeteinek kelléke, elmaradhatatlan és legvonzóbb tartalmi eleme — a kincs. Miatta, érte indultak veszélyekkel teli utakra és sárkányokkal, gonosz lényekkel való, elszánt küzdelmekbe szerencsét próbáló népfiak, bátor szegénylegények, rá is gondolt, amikor „Csúf boszorkák, gonosz királyok, vad sárkányok és óriások" ellen a népért való harcba indult „a legkisebb legény". Bőkezű a mesék világa, gazdagon jutalmazza a bátorságot, kitartást és hűséget, a becsületességet, a bátor legény is megtalálja kincseit s a boldogságot. Az eszményekhez, jó érzésekhez, igazsághoz való ragaszkodás elnyeri jutalmát, a komolyság és emberség pedig nemcsak a mesékben diadalmaskodik a pózolás és a rossz felett, hanem (gyakran!) az életben is. Ilyen „kincskereső" Ozsvald Árpád is, az volt egész életében. De még a lélek elvágyódásait és tiszta reményeit megtestesítő történetek sem voltak a számára soha idegenek. Megtehetném, hogy — már csak a szakmai-fogalmi pontosság érdekében is — esetében a kincs helyett az (esztétikai, művészi, lírai) érték szót használom, mégis úgy érzem — és később ez még nyilvánvalóbbá válik —, hogy a kincs kifejezés teljesebben tartalmazza azt a szellemi minőséget és kulturális értéket, amelyről Ozsvald költészete okán szólni szeretnék.

Az ötvenes évek legelején — talán 1952- ben — írt egy négysoros verset — később az Új hajtások ban jelent meg —, melyet kiindulópontként érdemes felidézni: A címe:

14