A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-15 / 29. szám
— A könyvek mellett, gondolom, a zene jelenti még a kikapcsolódást. — Kizárólag a komolyzene. Ezzel vagyok „megverve" egy életre — szerencsére. Amikor hazamegyek fáradtan, mindenféle dologtól tépetten, felteszek egy Mozart- vagy Bach-lemezt, s megszűnik a világ. — Ön diplomás zongoraművészként indult. Ha nem tépek fel fájdalmas sebeket miért siklott ki zongoraművészi karrierje? — Nagyon szépen indult a zongorista karrierem. Külföldre-jártam koncertezni, nemzetközi díjakat nyertem. Minden nagyon szép volt. És egyszer egy furcsa betegség támadta meg a jobb kezem három ujját — a mai napig nem tudják micsoda. Summa summárum: képtelen lettem arra, hogy zongorázzam. Pályamódosításra kényszerültem. Hallatlan szerencsém volt. Mindig szerettem társaságban lenni, beszélgetni, vicceket mesélni, anekdotázni, és ami annak idején csak foglalkozás melletti hobby volt, most az lett a foglalkozásom. Azt szokták mondani, az én életem egy kész regény, amit meg kellene Írni. Rendeltek is tőlem önéletrajzot. Meggyőződésem, hogy minden ember élete egy kész regény. Most azért, hogy közismertebb vagyok a televízióból, írjam meg az életemet ? Nem fogadtam el a felkérést. Sőt, tudja még milyen ajánlatokat is kaptam? Hogy külön nekem írnak dalokat és azt énekeljem hanglemezre. Pont ez hiányzik nekem, hogy elkezdjek énekelni ezzel a hanggal. Én? Ahl — Úgy érzi mindent elért showmanként? — Nem tudom mit lehet elérni. Itt földrajzi és egyéb tényezők is szerepet játszanak. Elég sok földrészen megfordultam már; amit az angol, a francia, a német és különösen az amerikai showmanek elértek anyagilag, erkölcsileg, azt én soha nem fogom tudni elérni. De én ettől nem vagyok bánatos. Ismerek olyan embereket, akik ha meglátnak az utcán egy Volvót, elönti őket az epe a dühtől és irigységtől, mert tudják, hogy nekik olyan nem lesz. Én is tudom, hogy soha az életemben nem lesz Volvóm. Van egy Ladám és az is nagyon jó. Annak is csak négy kereke van és oda gurul, ahová akarom. Most miért emésszem magam azon, hogy nekem nem lesz Volvóm ? Olyan szempontból, mint az előbb említett nyugati showmanek, semmit nem értem el. Ezeknek kastélyaik, villáik vannak a világ minden pontján, magánrepülögépük. Lesz nekem magánrepülögépem? Soha. használták, pl. megverödsz (megvernek), elvivődik a szemét (természetesen nem magától!). Szórványosan — főként írott — köznyelvünkben is találkozunk ezzel a megoldással. Pl. A könyv 1959-ben íródott — -Ez a jelenség igen erőteljesen érvényesül a Szene melletti Nagygurab nyelvjárásában. Itt olyankor is ezzel a szerkezettel élnek, amikor más nyelvjárásokban és a köznyelvben valamilyen általános alany áll. PL: (A len) tördelődött és fésö/ődött; (A tej) hordódon Széncre és ott eladódott; (A disznó) megö/ődött; Abbó nem csinálódott köröszt; (Karácsony-estén éjfélkor) ményődött a templomba; Hogy hivódott az?; Széncén magyaró beszélődön. E szerkezet ilyen értelmű használatát véleményem szerint bátorítani kellene a köznyelvben, mert ezzel megoldódhatna a szenvedő igefajta helyettesítésének már régóta sok gondot okozó kínos kérdése. LANSTYÁK ISTVÁN NÉPRAJZI KALENDÁRIUM (Csáky Károly: Hallottátok-e már hírét?) — Vágyik rá? — Nem.' Jó lenne, ha lenne, de hát... Ez megint olyan dolog, hogy tudom, mi nem leszek. Nem leszek űrhajós, nem leszek gátfutó, nem leszek operaénekes. Sok minden nem leszek. De ezért nem vagyok bánatos. — S mi akar még lenni? — Nyugdíjas. — Elfáradt? — Nem. Csak most már kellene egy pici szabadidő, nem magamra, hanem a kedvenc elfoglaltságaimra. Alig várom, hogy rendbe tehessem a könyveimet, videokazettáimat. Jó lenne egy kicsit nyugodtan élni. — Nem hiszem, hogy kitöltené az életét ez a „sima" életforma. —- Én nagyon magamnak való vagyok. Rettentően szeretek egyedül lenni, bár társaságban is. De ha megkérdezi, hol szeretek lenni inkább, társaságban vagy egyedül — feltétlenül az egyedüli választanám. — Nem szereti az embereket? — Én nagyon szeretem az embereket — egy bizonyos fokig. Sok csalódás ért, itt ne szerelmi csalódásra gondoljon. Úgyhogy ma már módjával szeretem az embereket. Csak egy bizonyos határig engedem őket közel magamhoz. Olyan fenemód nagy kitárulkozásokra ma már nem vagyok hajlandó. — Nem tartják emiatt esetleg nagyképűnek? — Ezt most nagyon nagyképűen fogom mondani: nem. Tudniillik ezt nagyon kedvesen csinálom, észre sem veszik. Vannak, akik igen. Például Kepes András kitűnő riporterünk filmet készített rólam. Mielőtt leült volna velem beszélgetni, több mindenkit megkérdezett, hogy mégis milyen ember vagyok. Azt mondták neki, hogyha keresztre feszíted magad, akármit csinálsz, akkor sem fogsz igazi kontaktust teremteni Antal Imrével. Nagyon kedves lesz, jómodorú, humoros, mulatságos, de lesz egy pont, ahol becsukódik, bezárkózik. — Van egy bizonyos határ, hogy eddig és ne tovább? — Igen. Nem tudom, olvasta-e Swift Gulliverjét, nem az ifjúsági kiadásra gondolok, az eredetire, ahol az óriás királykisasszony valami gyönyörű, elképesztően szép messziről, amikor meg közel megy hozzá, kiderül, hogy a pórusai bűzös barlangok. S ilyen közelről már nem szép. Viszont ha messziről nézzük, akkor vonzó és kellemes. Érti, ugye ? Beszélgetett: BALÁZS ZSUZSA NYELVI TOTÓ Tudvalevő, hogy a mondat két fő részének, az alanynak és az állítmánynak a kapcsolatát az igei személyragok és a többes szám jelei teszik világossá. A számbeli és személybeli egyeztetés azonban nem mindig egyszerű dolog. A nyelvhelyességi szabályok hiányos ismerete számos helytelen, magyartalan mondatot eredményez. Tegyük próbára nyelvérzékünket! A feladat a következő: Egyeztessük a következő mondatok alanyát és állítmányát: 1. A Fűlöp-szigetek elnökválasztásra készül ... 2. Mari és Julcsa kirohant... a szobából. 3. Az út mentén pipacs és búzavirág virul... 4. Én és a barátom elment... a mérkőzésre. 5. A szép kilátás, a régi épületek sok látogatót vonz... Az utóbbi esztendőkben örvendetes módon szaporodtak a Madách Kiadónál megjelent néprajzi és honismereti témájú munkák. A többnyire helytörténeti és folklorisztikai tanulmányokat, dolgozatokat egybegyüjtö Új Mindenes Gyűjtemény c. sorozat immár a 6. kötetéhez érkezett, de szép számmal akadnak más művek is, mint pl. Gágyor József Megy a gyűrű vándorútra című, mátyusföldi gyermekjátékokat bemutató és rendszerbe foglaló könyve, vagy Liszka József gyermekeknek szánt, elsősorban ismeretterjesztő jellegű, de szakmai szempontból is értékes Ágas-bogas fa c. könyvecskéje, vagy éppen Bödök Zsigmond Harmatlegelő c. munkája, amely a népi csillaghit világába kalauzolja el fiatal és felnőtt olvasóit. Míg a most említett könyvekben a néprajzi elemek dominálnak, addig a- Madách-kiadványok egy másik csoportjára inkább a helytörténeti vagy a honismereti vonatkozások a jellemzőek. Püspöki Nagy Péter Boldogfa c. monográfiája, Szénássy Zoltán Komáromi O/ympos c., helytörténeti dolgozatokat tartalmazó kötete, Zalabai Zsigmond két részes faluszociográfiája és falutörténete (Mindenekről számot adok. Hazahív a harangszó) jut hamarjában az eszembe. Egyértelműen leszögezhető, hogy sikeres vállalkozásról van szó, a kiadónak nem lehet különösebb oka a panaszra, hiszen az olvasók keresik és szívesen olvassák az ilyen jellegű müveket, s ha valami miatt mégis elégedetlenek, akkor az kizárólag az alacsony példányszám; az említett kötetek döntő többsége szinte hetek alatt eltűnt a könyvesboltokból. Érvényes ez Csáky Károly két formás könyvecskéjére is, az 1985-ben megjelent Hont/ barangolások c. „regionális kultúrtörténeti útikalauzára" és a tavaly ősszel napvilágot látott Hallottátok-e már hírét? c. néprajzi gyűjteményére is. Sajnos Csáky Károly is osztozik a többi szerző sorsában: munkái — a kedvező olvasói fogadtatás ellenére — alig találtak méltó kritikai visszhangra, amit nem menthet még az a körülmény sem (legfeljebb csak magyarázhat), hogy e témákban alig akad avatott szakemberünk. Jelen sorok írója sem vállalkozik szakmai értékelésre — nem is tehetné, hiszen ennek a területnek csupán lelkes és laikus tisztelője —, de szerkesztőként és újságíróként kötelessége, hogy — ha kissé megkésve is — hírt adjon a kiadványokról. Pontosabban a legutóbb megjelent Csákykötetről, hiszen az elsőről annak idején már beszámoltunk lapunkban. A Honfi barangolásoké szemben a Hallottátok-e már hírét? egy jóval szűkebb földrajzi és szellemi tájat jár be: a Középső-lpoly mente palóc falvainak népszokásait, hiedelmeit gyűjti csokorba, mégpedig a magyar néprajzi szakirodalomban általánossá vált módszerrel — sorba véve a jeles napokat és egyházi jellegű ünnepeket. Csáky Károly dolgát megkönnyítette s egyben meg is nehezítette az a tény, hogy szűkebb pátriája, a Középső-lpoly vidéke népi hagyományokban, népviseletekben gazdag tájegységünk, ahol viszonylag korán elkezdődtek a néprajzi kutatások — elég csak utalni a táj nagy szülötteire: Ipolyi Amoldra, a Magyar Mythológia szerzőjére, vagy Szeder Fábiánra, aki először írt nagyobb terjedelmű munkát a palócokról, de okvetlenül meg kell említeni Manga János nevét is, aki népzenekutatói és etnográfusi minőségében egyaránt kutatott szülőföldjén és jelentős művekkel gyarapította a magyar szakirodalmat. Csáky Károly bőségesen idéz az említett szerzőktől — és persze másoktól is, akik idevágó tanulmányokat publikáltak —, de kötetének legnagyobb részét mégis azok a leírások és adatok alkotják, amelyeket saját gyűjtései alapján vetett papírra. Nem csökkenti munkája és teljesítménye értékét az a tény, hogy nem szakavatott művelője a néprajztudománynak, általános iskolai tanári munkája mellett szakított időt az adatok összegyűjtésére. Jóleső érzéssel olvastam a kötet bevezetőjében, hogy tanítványai is közreműködtek a gyűjtőmunkában, s ezt mindenképpen pozitívumként kell elkönyvelni, bár nem is tudom, hogy ez-e a legmegfelelőbb kifejezés erre. Hiszen a gyermekek bevonása a gyűjtésbe nem is annyira a pedagógus munkájának megkönnyítését célozta, sokkal inkább érzelmi és nevelői jellege volt. Ezek a tizenéves fiúk és lányok szinte észrevétlenül megtanulták, hogy őseik egy olyan népi kultúrát teremtettek, amelynek manapság ugyan már csak a foszlányai lelhetők fel, de amely egykoron életük szerves része volt, megszépítője hétköznapjaiknak. Tisztelni és megbecsülni az elődök munkáját és kultúráját — erre neveli a gyermekeket ez a könyv. De mit nyújt nekünk, idősebbeknek, akik tisztában vagyunk a szerző indítékaival és céljaival? Elsősorban is egy szűkebb táj népszokásainak rendszerbe foglalt bemutatását. Csáky Károly a lehetőségeken belül a teljességre törekedett, minden számára elérhető tényt, adatot számba vett és feldolgozott, rekonstrukciója nem kelt különösebb hiányérzetet. Nyilván a szakmabelieknek akadna kiegészíteni és megjegyezni valója, én viszont olyasmit hiányolok, amit tulajdonképpen egy ilyen munkán aligha lehetne számonkérni. Nevezetesen a népszokások ismertetésén túl arra is kíváncsi lettem volna, hogy egy-egy jeles esemény alkalmával fogyasztott speciális vagy csak helyi jellegű ételek hogyan is készültek. Szívesen olvastam volna bővebben a vizsgált falvak társadalmi rétegződéséről, anyagi kultúrájáról, sőt ezeknek a településeknek az egymáshoz fűződő kapcsolatairól is. Tudom, hogy mindez meghaladja az eredeti célkitűzést, s nem is rovom fel a könyv hibájául, csak jelezni szerettem volna — igen hevenyészve és egyáltalán nem bírálólag — a témában rejlő lehetőségeket, mintegy ösztönözve a szerzőt a továbbmunkálkodásra. Ehhez persze megfelelő körülmények is szükségeltetnek, s tisztában vagyok vele, hogy két különböző dolgot egyszerre és magas szinten csakis nagy erőfeszítések árán lehet végezni. Úgy vélem azonban, hogy Csáky Károlyban van elég erő és tehetség is ehhez, s ha sikerül további munkatársakat is megnyernie a feladat megvalósításához, akkor talán nem is olyan soká ismét együtt örülhetünk egy szép és hasznos könyvnek. LACZA TIHAMÉR 11
