A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-15 / 29. szám
A televízió Mindenese Kötetlen beszélgetés ANTAL IMRÉVEL — Láttam Önt műsorvezetőként, humoristaként, riporterként, színészként, de akárhogyan próbálom behatárolni a ténykedését nem tudom. — Ne is fáradjon vele. Múltkor az egyik kedves televíziónéző találta el a legjobban. Rengeteg levelet kapok a televízióba, az egyiket így címezték: „Antal Imrének, a televízió Mindenesének". Azt hiszem, valami ilyesmi vagyok. — Jó! érzi magát Mindenesként? — Szeretem, ha nem ismétlődik valami olyan mechanikusan, mint egy bérszámfejtő vagy könyvelő munkája. Minden feladat más. Tulajdonképpen ez egy színes életforma. — Olyan könnyedén csinál mindent, mintha ez nem is munka lenne. — Nem is tekintem annak. Több kollégám mondja, hogy milyen nehéz foglalkozás ez. Nem nehéz. Sokszor csodálkozom azon, hogy nekem ezért még pénzt is adnak. Megítélésem szerint nem csinálok semmit, csak elcsevegek az emberekkel. — Soha nem feszélyezte a kamera? — Soha. A közelmúltban csináltam egy riportot egy kitűnő magyar színésszel, és amikor elkezdtünk volna beszélgetni, a homlokát kiverte a veríték, elkezdett remegni a szája széle. Izgult. Amit egyszerűen nem tudok megérteni, miért. Most mondja meg, magát zavarná ha ezt a beszélgetést kamera rögzítené? — Igen. — De hát miért? Én ezt képtelen vagyok megérteni. — Zavarna, mert tudnám, hogy több millió embernek kellene megfelelnem és ez feszélyezne. — Érdekes, ez engem soha. kezdetben sem zavart. Sokszor megkérdezték tőlem, mi a titkom. Az a titkom, hogy nincs titkom. Egyszerűen ugyanúgy viselkedem a kamera előtt, mint máskor. Nem kell másnak mutatkozni, mint amilyen az ember. Vagy elhitetem azt, ami vagyok, vagy ha nem, akkor baj van. Ha én összegörnyedve szeretek ülni, akkor úgy ülök, akinek nem tetszik, kikapcsolja a tévét. — Ez a póztalanság nem jellemző a tévészemélyiségekre. — Hát ebbe nem merek belemenni,-mert ez már kritika lenne. — Nyilatkozni vagy kérdezni szeret jobban ? — Én beszélgetni szeretek. Amikor kérdezek, akkor is beszélgetek. — Megkérdezhetem hány nyelven tud elbeszélgetni? — Sokan azt hiszik, hogy sok nyelvet beszélek, pedig még magyarul is rosszul. Úgy csinálom, mintha beszélnék nyelveket. Ugyanis van egy, a szó jó értelmében vett gátlástalanságom, amitől meg merek szólalni. Tudom, hogy hibázni fogok, szamárságokat mondani, de nem érdekel. A lényeg az, hogy megértjük egymást. Ilyen szinten én sok nyelven beszélek, de ez minden. — Amikor telefonon egyeztettük ezt a találkozót, azt mondta: túlzsúfolt a hete. Arra lennék kiváncsi, hogy telik egy vasárnapja, mondjuk a soron következő? — Ha óhajtja előszedem a naptáramat és megnézzük. Az e heti vasárnapom egy csodálatos vasárnap lesz. Rengeteg elfoglaltságom lett volna, de lemondták. így ez a vasárnap az enyém. Máris elképzelem magam, hogy otthon fogok ülni egy szál melegítőben és olvasni fogok. Ha visszalapozok a naptáramban, akkor azt látom, hogy az elmúlt vasárnap is aránylag nyugodt volt, csak délután kellett vidékre mennem, ahol egy táncverseny gálaestjét konferáltam. Sajnos, a mi szakmánkban nincs vasárnap, karácsony, húsvét. — Örül ennek a szabad vasárnapnak ? — Nagyon. Végre nem csinálok semmit. Otthon lehetek, vacakolhatok a kazettáimmal. Tévét nézhetek, videót. És olvasok, olvasok, olvasok. — Milyen könyveket olvas ? — Ó, hát én egy mindenevő vagyok. Egyszerre több könyv is oda van téve az ágyam mellé. S amire éppen kedvem van, azt veszem elő. Most Joseph Heller Isten tudja c. regénye, aztán Friderikusz Sándor könyve a Szigorúan nyilvános és egy krimi. A Hellerkönyv mellé, ami Dávid királynak egy monológja, elővettem a Bibliát. Hallatlanul jó szellemi csemege. KINCSÜNK AZ A/W/WEiy Megőrzött régiségek és újabb jelenségek nyelvjárásainkban //. A magyar igék toldalékolásában a toldalékok nagy részénél következetesen érvényesülő hangrendi illeszkedés (várok: lépek, vártunk: léptünk stb.) egy esetben csorbát szenved: a feltételes mód -né módjele az alanyi ragozásé 1. személyben, jelen időben, nem illeszkedik (adok, adnánk, adnám, stb., de: adnék). Ezt a csorbát több nyelvjárásunk kiköszörülte, létrehozva az adnák, járnák, fognák (én) alakokat. Ez a jelenség a köznyelvben sem ismeretlen, különösen annak pongyolább beszélt változatában, ott azonban helytelennek számít, bármennyire szabályos hangtani fejlődés hozta is létre. A müveit köznyelv ugyanis ezt az alakot nem fogadta be. A szóképzés területéről említsünk meg egy roppant érdekes jelenséget az Ipoly vidéki palócság nyelvéből! Itt az -/ gyakoritó képző szinte bármely igéhez hozzájárulhat, s igy alakult igealakok ismétlődő, szokásos cselekvést fejeznek ki. Pl. mondát „szokott mondani", levél „szokott lenni", ugrálál, csiná/ál stb. Ennek a szerkezetnek számos előnye van a köznyelvi „szokott mondani"-fé\e szerkezetekkel szemben. Rövidebb, tömörebb, s ennél fogva könnyebb beilleszteni a mondatba; könnyebb tovább ragozni, s új képzős származékok is alkothatók belőle. Óriási előnye az is, hogy múlt idejű szokásos cselekvést is kifejezhetünk vele (mondáit, levélt járóit stb.), amire a köznyelvi szerkezet nem alkalmas. A „szokott + főnévi igenév" szerkezetnek ezt az elégtelenségét a dunántúli, ill. csallóközi nyelvjárás úgy küszöböli ki, hogy a köznyelvböl ismert szerkezetet a múlt időben ismétlődő cselekvés kifejezésére használja (a szokta mondani ott. azt jelenti, hogy a múltban mondogatta), a jelen idejű cselekvés kifejezésére pedig a „szók + főnévi igenév" szerkezetet használja, pl. szokja mondani, ott szokok lenni. Ez a jelenség is megvan a vidéki köznyelvben, azonban a választékosabb köznyelvi beszédben kerülnünk kell, annak ellenére, hogy sokkal jobb, mint a köznyelvi megoldás. Ügyes eljárást fejlesztett ki az északkeleti (és mezőségi) nyelvjárás a valószínűség kifejezésére: a főige után a lesz segédigét alkalmazza, pl. várnak lesz (valószínűleg várnak). lehet lesz megfázunk; a főige múlt időben is állhat: ö mondta lesz (alighanem ő mondta). A kell lesz kifejezés a vidéki köznyelvben sem ritka. Szintén az északkeleti területekre jellemző a fele szó használata igekötök és más szavak után — elsősorban — a cselekvés folyamatosságának érzékeltetésére. Pl. Az erdődbe egy kígyó evett megfe/e egy békát. Éppen most adja elfele a csikót Általánosabb a jelentése, ha nem igekötőhöz járul. Pl. Nem jut eszembe fele. Mosdanék fele, má ha voun mibe. — Az ige jelentését a formán határozószóval is módosíthatják az északkeleti nyelvjárásokban. Az ilyen szerkezetek azt jelentik, hogy a cselekvés nem ment teljesen végbe, máskor pedig a beszélő bizonytalanságára utalnak. Pl.: Ott szunyóukáltam formán, de nem aludtam; A kisbaba hun mosojog, hun meg elkezd sírni formán; Erzsikétől hallottam formán, hogy el van bontva az ípület (úgy 'rémlik, tőle hallottam, de nem biztos). Köznyelvünket érzékeny veszteség érte azzal, hogy kiveszett belőle a szenvedő ige fajta, tehát az ilyesféle megfogalmazások lehetősége: a vers elmondatik (valaki elmondja, nem érdekes, hogy ki), a szemét ehitetik (a szemét eltűnik, valaki elviszi, mindegy, ki). Ezt a hiányt nyelvjárásaink többféleképpen próbálták pótolni. A nyugati nyelvjárásokban és a Dunántúlon — részben talán német hatásra, de belső magyar nyelvi szükségletet kielégítve — az el lett mondva, meg lesz verve stb. szerkezetek honosodtak meg, s bejutottak a kevésbé választékos köznyelvbe is. Más nyelvjárások úgy segítettek magukon, hogy az -ódik/ődik képzős, visszaható jelentésű igéket szenvedő jelentésben is 10
