A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-09 / 50. szám
ledtünkre odébb húzódtak. Le a következő völgybe, majd fel a vele párhuzamos gerincre, miközben szinte incselkedtek velünk: egész útjukon kitartóan és sűrűn trombitáltak. Persze, követtük az erdei szirének hangját, mentünk utána vakon hegyről le, dombnak fel. néha már szinte a fülünkbe ordított valamelyikük, annyira megközelítettük, de a sűrű lécesben még egy szál szőrt sem voltunk képesek meglátni a szarvasokból. Egyszer azonban mégis: avart ropogtatva megindult közelünkben az erdő, két tehenet láttunk is a fák közt megvillanni, leguggolva néhány másiknak a lábszárát is megláttuk, de hogy bika volt-e köztük, azt már nem tudom megmondani. Könnyen lehet, hogy a bika nem is volt háreme közelében, mert kisvártatva egy egészen más irányból hangzott fel ismét az „úr szava". Pontosan délig járatták velünk a bolondját a szarvasok. Pontosan délben hallgatott el az utolsó maralhangon csábító szirén. Mi még ekkor sem álltunk meg, hanem avart tipró járásunkkal fület sértő zajt csapva tovább csámborogtunk az erdőben. Egy órával később beláttuk, hogy nem jó ez így, céltalan mászkálásunkkal csak fölöslegesen abajgatjuk a vadat. Leültünk hát megpihenni, falatozva erőt gyűjteni. Kiraktam mini hátizsákom tartalmát a fűre és csak akkor derült ki, hogy miért volt oly szokatlanul nehéz. Az előrelátó Mogo még valamikor korán reggel tudomáson nélkül belecsempészett egy üveg „Borzsomi" ásványvizet. Jól tette, egy cseppet sem haragudtam érte, hogy félnapon át cipeltette velem. Különben ugyancsak megszomjaztunk volna a hegyekben, ahol eddig forrást sem találtunk és már a hajnali zúzmara is régen elolvadt. Jól esett pihenni a tűző napon. Meleg van. Hanyatt fekve bámulok a tiszta búzavirágkék égre. Hol járhatnak már a reggeli fellegek! Magasan a hegy fölött egy pár sas köröz és alacsonyan a fák fölött gyászruhás, dögre éhes hollók húznak ismeretlen úticéllal. Nem tudom, mikor szűnt meg a tudatom. Elaludtam ... Amit újfent tudatosítok, az a fázás : már árnyékban fekszünk. Még mindig csendes az erdő. Tumenbár is aludt, sűrű fekete tincsei a homlokába lógnak. Mintegy vezényszóra feltápászkodunk. nagyot nyújtózkodunk, összecsomagoljuk maradék elemózsiánkat és más cél híján elindulunk a legközelebbi erdős gerincen tornyosuló szikla „emlékmű" felé. Jó volt az intuíciónk, épp a magányos szikla tövében szólalt meg az első „délutáni" bika. Fél öt volt már ekkor és a bika irányából tűző vízszintes napsugarak teljesen elvakítottak bennünket. Úgy botorkáltunk a lángoló napsugarak tözében, mintha éjszakai erdőben járnánk; jószerével tapogatózni kellett. Meg is lett az eredménye az óvatos, tapogatódzó járásnak, úgy becserkeltük az időközben elhallgatott maralbikát, hogy nem is tudtuk: a közelében vagyunk. Csak az egyik tehén hangos böffenése figyelmeztetett rá. Ellentétes irányban egy másik tehén kezd méltatlankodni a zavarás miatt, és hogy teljes legyen körülöttünk a hangzavar, pontosan a hanyatló nap korongja előtt megszólal maga a bika is. Ilyen közelről úgy süvölt a hangja, mintha valami sziréna szólalt volna meg. Ellenzőt formálun szemünk elé a kezünkkel, keressük az árnyékot, forgatjuk a fejünket a hangforrás irányába, de szellem lehet ez a bika, lehetetlen meglátni. Az eivakitó napkorong elől a legsűrűbb bokrosba vált be, onnan hangoskodik, onnan bosszant minket, teljesen tehetetlen, teljesen tanácstalan vadászokat. A méltatlankodó tehenek hamarosan megunják nemkívánatos közelségünket és lelépnek a színről. Természetesen magukkal viszik gavallérjukat is anélkül, hogy megláthattuk volna legalább rozsdaszinű fenekét. (Folytatjuk) Kiss Péntek József Barak László két verse „Románc" A meszelt falakról lehulltak a képek. Pókhálós ablakán kihajolt a lélek. Szeme tiszta ezüst, arca aszott alma. Imádságos szavát a muskátli hallja. A csűrből apránként elfogytak az évek. Pókhálós ablakát becsukja a lélek. SOR(S)OK nem tudom kik ők nyüszítenek fogtöméseimben sírnak hajszálaimban bennem mennek velem VALAKI SÍR A SZÓBAN valaki lakik ebben az írógépben valaki meghátrált e papírlap parttalan mezőin elvérzik észrevétlenül parancs dübörög minden tollpihében és terjed e koszos áradás itt állok egymagámban FOTÓ: V. PŔIBYL Mostanában ... Mostanában azon töprengek milyen komolytalan dolog is költőnek lenni forradalmak vérpad s egyéb szent díszletek híján micsoda fura ügyekben fáradozom miközben a Föld meg oda se neki izeg-forog itten nem tudom mit is gondolhatnak rólam valójában fel- és lemenőim ivó- és más cimboráim miközben én meg költő volnék vagy mi fölvállalván lelkek világnyi terheit ál/hatatos-erösza kosán (enni azért persze kell itt-ott hagymáskenyeret ezt-azt plusz napi sajtó) feszengve bámulom nőmet sejtem mire gondol miként válhat egy látszólag épkézláb normális ember költővé s ha már azzá lesz valami génhiba folytán miért választott társat miért szaporodik az ilyen nagyanyámról is elgondolkodom néhanap vajon igazándiból mint is vélekedik a költőkről nem gondolja-e legeslegbelül azt hogy „ejnye má pont az én onokámnak köll ilyet csinálnyi no" kamaszkölök koromban többen akartunk költők lenni forradalmárok barátaim egyike se lett költő megkomolyodtak a korcsmába még el-eljárnak de már nem a Marseillaies-t énekük ha „bétaszajtanak " megkérdezik tőlem néha bizalmas-összehajolva „hogyan is van öregem az az izé ihlet vagy mi" VOILÁ ilyenkor szokott volt föltörni bennem a a tenniakarás szégyenérzetemben elhatározom kitalálok valami értelmes cselekedetet elvégre tényleg férfiatlan dolog hogy valaki ilyesmiből akar megélni költésből nevezetesen ezért töprengek mostanában egyre többször milyen komolytalan dolog is költőnek lenni forradalmak vérpad s egyéb szent díszletek híján micsoda ügyekben fáradozhatnék MUNKÁSÖKÖLVASÖKÖL kertész lehetnék „hobbibul" akarhatnék pénzt keresni nem ám hazát meg minden persze a Föld — lefogadom — oda se neki akkor is csak izegne-forogna működne nagyban a világ ha nem lennék költő ha nem lennék ha nem ha 15
