A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-09 / 50. szám

A száraz patakmeder lecsiszolt fekete szikláin szökdécselve haladunk felfelé. Negyedóra múlva Tumenbár kilép a mederből és a jobb oldali, kopár gerinc felé irányozza a lépteit. Feltekintek a fejem felett meredeken tornyosuló hegyre, az utazó felhőket karcoló sziklatarajokra és mi tagadás, elfogódom. Vajon hogyan sikerül majd ez az első erőpróbám, első mérkőzésem Mongólia hegyeivel? De nincs baj, fölöslegesen szorongtam, nagyszerűen megy a hegymászás. Tumenbárt négy-öt lépéssel lemaradva követtem. Ö alkalmasint csak a lába elé néz, én viszont arra is találok erőt és alkalmat, hogy néha kíváncsian körülnézzek. így aztán nem szemfüles kísérőm, hanem és veszem észre valahol a hegy derekánál, hogy minket is figyel valaki. Talán nyolcvan lépés távolságból tartja szemmel minden mozdulatunkat egy fiatal agancsos. A távcső lencséin keresztül összefonódik tekintetünk. Riadalmat, nem, inkább lenéző fölényt olvasok ki a második agancsát viselő állat szeméből. Meg mély megvetést, amelyet azzal is kifejezésre juttat, hogy a gerinc felé fordulva a fenekét mutatja felénk. A húsvadász Tumenbár szívesen letudná kötelességét és biztat, hogy lőjem meg a bikát, de minek?

Kemény munka árán feljutottunk a keskeny gerincre, amelyet sok helyütt bizarr, toronyszerű sziklák csipkéznek. Vagy mintha valami szürrealista titán rakta volna teli a gerincet gigantikus szobraival. Ez a találó hasonlat nem az én képzeletemben született meg először, hiszen a hegyet már emberemlékezet óta Hosótnak. azaz emlékműnek nevezik a mongolok.

Ha a „mienkkel" párhuzamos völgyből mászhattuk volna meg ezt a gerincet, akkor sokkal kevésbé izzadtunk volna meg, mint Így: a gerincről szelíden lejtett oda egy füves, sziklás, kopasz hegyoldal, amelyet balkéz felöl egy nagy kiterjedésű, távolba vesző erdő határolt. Tumenbár, aki egy szót sem tud oroszul, mondja is. meg kézzel-lábbal magyarázza is — ezt a „nyelvet" megértem és magam is beszélem —, hogy maradjak ott, ahol vagyok, ö elmegy a gerinc

mentén és megpróbálja az erdő felé mozdítani a reggel látott szarvasokat. A gerincről akár lövésre is alkalmam nyílhat. Akár. Ha a szarvasok lötávolon belül fognak átváltani a hegyoldalon, ha egyáltalán még nem váltottak át, és így tovább. A vadászatot, annak eredményét a legtöbbször nem lehet előre pontosan megtervezni, hiszen minden mozzanatát egy seregnyi ismert, méginkább ismeretlen tényező szokta befolyásolni. A vadászat: csupa bizonytalanság és meglepetés. Ha nem ilyen volna, érdekes, idegfeszítö sem volna. Én akkor biztosan nem lennék a megszállottja.

Egyedül maradtam a gerincen. A szél elől egy szikla takarásába húzódom és puskámat egy köre fektetem. A legszükségesebbeket tartalmazó hátizsákomat a földre helyezem és kiveszem belőle a fényképezőgépet. Hátha szükség lesz majd rá.

Idefenn még vadabbul fütyül a szél. amely ismét könnybe lábasztja a szememet. Hideg remegés fut rajtam végig; izzadt ingem jeges borogatásként hűti vadászszenvedélyemet is. Néha sűrű, szürke fellegeket sodor a fejem főié a szél, ilyenkor percekig ködben állok és még húsz méterre sem látok el.

A sok párhuzamos gerinc közül az a legmagasabb, amelyiken éppen állok. Pozíciómat igyekszem is kellőképpen kamatoztatni. Amikor ellibben a ködfátyol, a környező jóval alacsonyabb hegyhátakat távcsövezem. Annál is inkább, mert a száraz patak mögötti oldalban előbb egy, majd egymást bőszítve, egymást ingerelve további három „dudás" is megszólal „egyetlen korcsmában", azaz hangjuk után ítélve egy egészen kis területen. Nagyon bosszant, hogy noha jóval magasabban vagyok tőlük és felülről jól rálátok az alacsonyabbik gerincen végighúzódó füves sávra és helyenként az erdő fái közé is belátok — ha éppen nincsenek ködvattába csomagolva —, de nemhogy bikát, hanem még egy fia tarvadat sem tudok felfedezni.

Az „én" hegyhátamon ez ideig minden csendes, minden mozdulatlan. E pillanatban ismét láthatatlan is: hatalmas felhő zuhant rá a hegytetőre, elhomályosítva még a már

magasan járó napot is. Csak hosszú percek múltán kezd félrehúzódni a ködfüggöny és éppen jókor libbentette fel a szélét az ezúttal jótevő szél: mélyen alattam több tehén mozog a sziklák között. Bikát nem látok köztük, hamarosan a teheneket sem, ismét elnyeli őket egy újabb ködhullám. Szemem az átláthatatlan szürkeségbe fúrom. Kitárulkozó lehetőséget érzek, nem szeretném figyelmetlenségem következtében elszalasztani az alkalmat. A hátam mögött gajdászó három bikára már rá sem hederitek.

Dereng körülöttem. Újra ellibben a ködfüggöny. A kulisszák a régiek, de mégis új kép tárul a szemem elé. A tehenek már eltűntek, de helyettük színre lépett a főszereplő. A tovasodródó felhő utolsó foszlányán keresztül egy sebesen ügető magányos bikát veszek észre. Rézsűt fölfelé, tehát némileg felém közeledve igyekszik átvágni a kopár gyepesen. Lenyűgöző látvány a rohanó maralbika. hatalmas fejdiszének képe azonban egyenesen bénitólag hat rám. Ekkora agancsot én még nem láttam egy szarvas fején! Még kipreparált vadásztrófea formájában

sem.

De félre a zsibbadt tétlenséggel, cselekednem kell, ha e csodaszarvas fejdiszét meg akarom szerezni magamnak, hiszen már csak néhány lépést kell megtennie és mohó szemem elől örökre elnyeli az erdő. Mintegy százötven méterre lehetett tőlem a rohanó bika, amikor eldördült a lövés. Hatására a bika egész testében összerezzent és hátsó lábára ágaskodva jelezte a találatot, amelyet a lövedék becsapódásának jól ismert hangja is hitelesített. Miközben újabb töltényt csúsztattam a puskacsőbe a szemem a bikán tartottam, amely szemlátomást lelassította a futását. Mégsem volt alkalmam egy újabb lövésre. Mire újra vállhoz emelhettem a puskámat a bika éppen takarásba érkezett. Mégsem bánkódtam az elmaradt második lövés miatt. Biztos vagyok a dolgomban, szentül meg vagyok győződve, hogy eltaláltam a maralt, amely azóta már biztosan dermedten fekszik az avaron.

Az öröm, a vadászsiker, a beteljesült vágyak fölötti kielégülés percei következtek, amikor olyan könnyű az ember lelke, hogy gondolatai is csak felsőbb régiókban csaponganak. Zenei aláfestéssel élvezem a diadal eme pillanatait; a túlsó gerincen a három bika változatlan hangerővel orgonái. Gondolataimban már otthon jártam s elhatároztam, hogy a maralbika trófeáját, amíg állványt nem csináltatok alája, a kandallónak támasztva fogom tartani. Hadd legyen majd mindig a szemem előtt és a kezem ügyében, hogy bármikor végigsimithassak rajta, megmarkolászhassam a vastag szárakat. Ekkor kövek pergése térített vissza a színhelyre. Négy szarvastehén jött fel a gerincre és most engem bámulnak nagy barna szemükkel. Bika nincs velük, sem a közelükben; alkalmasint ezeket hagyta cserben a saját irháját mentő, de mégis ráfizető bika.

Félórával később egyszerre két társam is a szemem elé kerül. Tumenbár a gerincen jön, Zsargalt pedig az aljban fedezem fel. Tehát ők zavarták meg az iménti szarvasokat. Mogo nincs velük és ha összetalálkozásunk után jól értem jelbeszédüket, az ebédet főzi. De az is lehetséges, hogy nem birja, nem vállalta a strapát. Joga van hozzá, a vadászat nem szenvedélye és ő a legidősebb köztünk.

Vállhoz emelt puskával mutatom az irányt és magyarázom kézzel-iábbal, hogy meglőttem egy bikát. Bólogatnak, hogy megértették. Lemegyünk a rálövés helyére és a magas fűben könnyen megtaláltam a bika csapáját. Azt meg, de azonkívül semmit. Ez lehetetlen, ez nem lehet igaz! A letaposott fűszálak közt keresve-kutatva-bolhászkodva csak nagyon lassan haladok a csapáson, amelyen két társam már régen végigment. Az erdő szélétől vagy ötven méterre beljebb kezdődő mély árok partján várakoznak rám. Amikor hozzájuk érek, tagadólag csóválják a fejüket s arcukra valamiféle sajnálkozás is kiült. S ezzel bikám ügyét a maguk részéről le is zárták, amit azzal is kifejezésre juttattak, hogy se szó. se beszéd hátat fordítottak az ároknak és elindultak a még mindig hangoskodó három bika felé. Vagyis faképnél hagytak. Vér nélkül nincs találat — ez lehet a logikájuk. Még lenézek az árokba, üres a feneke. Kétségektől marcangolva nem tehetek egyebet, a távolodó két mongol után eredek. De nem tudom visszafordítani őket, mert teljesen képtelen voltam jelbeszédem eszközeivel megmagyarázni nekik, hogy biztosan eltaláltam a bikát, valamint azt, hogy a modem expanzív lövedékek nem mindig okoznak vérzést már az első métereken. Ezer kedvem volna visszatérni és leereszkedni a benőtt árokba és ha kell, átkutatni az egész környéket, de egyedül nem maradhatok a teljesen ismeretlen terepen. De sebaj, békéltem meg az adott helyzettel. Még visszajövök ide. Ha holnap nem is, holnapután biztosan. Mogo segítségével majd magmagyarázom ezeknek a fafejűeknek a visszatérést indokló nyomós érveimet.

Lejutva a száraz patakmederhez Tumenbár elküldte a sofőrt és csak ketten folytattuk a cserkelést. Ezt szívesen vettem, mert sohasem szerettem cserkelés közben a körülöttem nyüzsgő fölösleges kísérőket. Kedvem viszont kutyánakvaló volt. Ideges vagyok, haragszom magamra, Tumenbárra, mindenre. mindenkire. Minduntalan csak a nagy agancsú szarvas jár az eszemben. Gondolatban újra és újra lepergetem a szarvaslövés minden mozzanatát és nemhogy csappanna, hanem nőttön nő bennem a meggyőződés, hogy okvetlenül meglőttem azt a kívánatos vadat. Ekkor született meg visszavonhatatlan elhatározásom, hogy addig innen el nem megyek, amig át nem kutatom az erdőnek azt a részét, ahová érzésem szerint a halálra sebzett maral bemenekült.

Az eddig orgonáló „hegyháti" bikák köze-14