A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-09 / 50. szám

s nagyon örülnek, ha ezt a negyven tonnát sikerül beszerezniük. Igaz, mindig csak ugyanazt — eperízt. Néha kapnak a trebenicei vagy a počernicei Frutától más gyümölcssűrítményt is, például sárgabarackizt, de ez csak egy csepp a tengerben. Kapva kapnának a fekete áfonyán, a málnán vagy más gyümölcsön, még ha kisebb mennyiségben is, csak legalább egy két napra változatosabbá tehetnék a kínálatot.

— Egy időben — mondta Václav Stehlík — mintegy piackutatásként karamellás tejet is gyártottunk, de megbukott. Nem kellett az embereknek. Nagyon finom kakaóport kaptunk, csokoládés tejet is lehetne vele készíteni, de mivel keveset kapunk, így csak a jégkrémek készítéséhez elegendő, vagyis az ízesített tej is odajutott ahova a joghurt: csak eperízű van.

Sajnos, a termelés növelése nem járt egyidejűleg a termékszerkezet bővítésével is. Hogy miért nem kapnak többféle gyümölcssűritményt, arra a tejipar szakemberei nem tudnak válaszolni.

A kyjei tejüzem az egyedüli az országban, ahol kisdobozos tejet is csomagolnak. Ez a nálunk is ismert zacskós iskolatej kevésbé veszélyes — nem csöpög, folyik — testvére máris nagyon kedvelt. A legutóbbi spartakiád alkalmával megismert és megkedvelt „tetrabrik" dobozból azonban csak kevés van. Jugoszláviából és Svájcból importálják. Az őszi brnói nemzetközi vásáron is találkozhattunk vele, ezúttal ipari vízzel töltve kínálták, reklámozták a jugoszlávok. Pedig milyen jó volna! Mert a vastag, vízhatlan kartonpapír nemcsak a szétfolyástól védi meg a tejet, hanem a fénytől és a hőtől is jobban véd.

A kyjei tejüzem elsősorban hatalmasságával lepi meg az embert. Bárhol, bármely részlegén jártam, a körülöttem levő csövekben, tartályokban mindenütt tej volt. De ezt inkább csak sejtettem, éreztem, mint tudtam. Hogy hova, mikor, mennyi megy, azt számítógép irányítja. Láthatóvá az adagoló gépsoron a csap szájánál válik, hogy ismét eltűnjön tasakba vagy pohárba zártan. Évente 52 millió liter tejet, 28 millió darab joghurtot, 900 ezer liter tejfölt, 1 millió 700 ezer liter tejszínt, 1 millió 400 ezer liter kefirt és 1 millió 1Ô0 ezer liter eperízü tejet készítenek. Ha egyetlen család szükségletéhez viszonyítom, akkor nagynak tűnik ez a szám, de a milliós nagyváros ellátásának csak egy része. Főleg ha a napi ingázók, a turisták, az átmenetileg ott-tartózkodók fogyasztását is beleszámítom és azt, amit autóbuszon, vonaton, autóval hazahozunk, máris kevés lehet.

Egy azonban biztos. Ha Prágába utazom, rögtön az autóbuszállomáson megveszem a reggeli kávém mellé a kisdoboz tejet s csak elfogyasztásuk után indulok utamra.

FISTER MAGDA

Idős, nagy bajuszú bácsi ropja a táncot a színpadon. A mozdulatok már görcsösebbek, a lépések bizonytalanabbak, ám a táncoló kedv a majd fél évszázaddal ezelőtti. A siker viszont mai: amikor lelép, a hallgatóság tapsol, jóindulattal és szívből... Másik szereplő következik, ö székre telepedik és beszélni kezd. Úgy, ahogy évszázadokon keresztül a falvak igricei, a mesélő kedvű parasztok. A történet álomszerű, ám tele az élet hozta élményekkel és tapasztalatokkal. Néha sikamlós is. ami nagy derültséggel jár. A közönség körében népviseletbe öltözött asszonyok is ülnek. A kép majdnem mesterkélten idillinek, századfordulós parasztromantikát idézőnek látszik — pedig mai: nemrég láttam a túróéi hegyek lábánál fekvő falvak egyikében, a helyi népművelési dolgozó által szervezett műsoros esten. A falu azokhoz az északabbra fekvő közép-szlovákiai településekhez tartozik, amelyekben kicsi (mondhatnám akár: szegényes) a művelődési otthon. Gyenge a világítás, kopottak a falak és a székek, szénfütésű kályha adja a meleget és a kedvezőtlen adottságokkal birkózó népmüvelö(k) helyzete sem mondható egyszerűnek. Sztereotípiák — mondhatja erre bárki, és részben igaza is van, hiszen a látvány túlságosan ismerősnek hat. Van, aki személyes tapasztalatokból, más inkább csak jelentésekből vagy hallomásból ismeri az aprófalvak (köz)müvelödési intézményeinek ezernyi baját. Nem titok az sem, hogy az ember sok esetben már önkéntelenül is előítéletekkel együtt lép be a falusi művelődési otthonok ajtaján; és ha rögtön első pillantásra valami széppel és jóval találkozik, szinte már hinni sem akar a szemének. . Nos: a fent említett Martin (Túrócszentmárton) környéki faluban ez utóbbi történt velem. Mint megtudtam, ebben a községben sem volt sokáig különb a helyzet. Egészen addig, mígnem néhány lelkes és a faluját szerető helybéli lakos el nem határozta, hogy segít a helyzeten. Némi vajúdás és harc után létrejött egy társaság, amelyet rangosabb helyeken talán klubnak mondanának. Ám ami ennél lényegesebb: nem engedték, hogy okos kezdeményezésüket megbénítsa a pénz hiánya. Szabad idejüket termékeny idővé alakítva és jó faluközösséggé kovácsolódva — olykor

késő éjszakáig, máskor az egyébként pihenésre szánt víkendeken — keményen dolgoznak azért, hogy munkájuk mind egyéni, mind közösségi szempontból hatásos és értékes legyen.

Mindezt azért említem, mert a túróéi hegyek gyűrűjébe zárt faluban tapasztaltak sok vonatkozásban hasonlítanak ahhoz a tevékenységhez, ami az eredményes munkát végző Csemadok-közösségekben zajlik. Ennél is pontosabb fogalmazásban: nemcsak a Csemadok házatáján, hanem Dél-Szlovákiában mindenütt, ahol nem formálisan vagy félvállról kezelik a közművelődés napi teendőit. És említem ezt annak okán is, hogy nem is olyan régen jócskán akadtak még tamáskodók, akik úgy vélték, hogy a rohamléptű műszaki fejlődés, a televíziózás korában az amatőr mozgalom és a közművelődési munka egyéb formái meg vannak számlálva; elvégre ki megy el az efféle rendezvényekre, amikor a képernyőn házhoz jön a világ művészete.

Az élet, napjaink valósága hál'istennek rácáfolt az ilyen és ehhez hasonló jóslatokra, hiszen az ember természeténél fogva társas lény. Alkotó közösségre és közösségbe vágyik, hogy beszéljen, anyanyelvén valljon sorsproblémákról, a világ dolgairól, az élet nyúftotta szépségekről és dilemmákról. Manapság is még rengetegen vannak, akik tartalmasán akarják eltölteni szabad idejüket és megfelelően szeretnének művelődni, szórakozni. Az embernek ez a természetes igénye döntő szerepet játszik az amatőr művészi mozgalom továbbélésében, szakmai és számszerű fejlődésében.

Ez az érem egyik oldala, az örömtelibb, a tapsot fakasztó.

Az érem másik oldala már távolról sem ennyire derűs. Sőt! Helyenként egyenesen a tanácstalanság, az elbizonytalanodás észlelhető a közművelődési munka céljait, eszközeit, lehetőségeit és eredményességét illetően. Nomeg a feltételeire vonatkozóan is, mert a csoportok bizony nem mindenütt találják meg a legkedvezőbb működési formát. Akadnak túlságosan nagy, reprezentatív paloták, amelyek a szűkös anyagiakkal bíró amatőrök számára csak alkalomszerűen hozzáférhetők; más kultúrházak ajtóit viszont azért kell zárva tartani, mert sok esetben még a

fenntartásukra sem elegendő a helyi közművelődés kasszájában rejlő őszszeg. Mindennek tudatában nem túlzás azt mondani: a közművelődés presztízsének érzékelhető csökkenésébe sokan bele is fáradnak, és sokhelyütt valóban csupán a megszállottak maradnak. Netán azok, akik jobb időtöltési formák híján sodródnak e kötetlennek látszó öntevékenységi munkaterületre.

Ezért tűnik egyre fontosabb célnak a közművelődés társadalmasítása. Óva intenék viszont az elhamarkodott, a túlzott intézményesítéstől. Példaként az ifjúsági klubmozgalmat említeném. Emlékszem, a hatvanas évek derekán micsoda rejtett energiák szabadultak fel a hajdani klubalapitókban és követőikben, amikor szinte a semmiből, elhagyott üzlethelyiségek és pincék átalakításával teremtettek klubokat, amelyek addig voltak igazán életképesek, amíg az önszerveződés tartotta ösSze őket. És akkor indult meg hanyatlásuk, amikor a közművelődési intézményrendszer jóakarattal ugyan, de integrálta, már-már intézményesítette a klubokat.

Vajon mi a tanulság ebből napjaink számára ? Hogy a közművelődési munka ne előre elképzelt, amolyan ajánlottan kötelező program szerint történjék, hanem mindenütt a helyi érdeklődés figyelembevételével és az emberek valóságos igényei alapján szerveződjék. És persze az intézmények megfontolt, de kielégítő anyagi támogatásával, nem pedig az afféle „ha a kultúrát magadnak csinálod, az ingyen van” — alapon. E tekintetben nemcsak a szakemberképzés újragondolása tűnik kulcsfontosságú teendőnek, hanem a szabadidős társaságokat gazdaként kezelő népművelők ötleteinek, elképzeléseinek már kipróbált, de egyelőre még nem mindig szentesített módszereinek rugalmasabb hasznosítása is.

Végezetül csupán annyit: ha valaki most arra kíváncsi, hogy mit is tartok szépnek és jónak, akkor annak azt javaslom, látogasson el az öntevékeny művészeti munkát, vagy a közművelődési tevékenység egyéb formáit végző csoportok valamelyikébe. Ha otthont érez itt maga körül: el ne menjen; hanem tegyen róla, hogy ö is, mások is otthonosan érezzék magukat ott.

MIKLÓSI PÉTER

13