A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-09 / 50. szám
KÖNNYŰ-E FIATALNAK LENNI? JURIS PODNIEKS FILMJE Ez a film annak a nyitásnak köszönheti megjelenését a mozikban, mely elv alapján napvilágot — és nézőt — látott Tengiz Abuladze Vezeklés, Könyörgés, A kívánság fája, Panfilov Téma; Tarkovszkij Sztalker. Tükör, Nosztalgia, Áldozathozatal; Paradzsanov A gránátalma színe, A szurami erőd legendája. Az elfelejtett ősök árnya című filmje, vagy akár Chytilová és Formán munkái. Juris Podnieks filmje csak abban különbözik az imént felsoroltaktól, hogy dokumentumfilm, s Így mentesül azoktól a játékfilmi elemektől, amelyek az előadás módjával, képi megfogalmazásával, áttételeivel, szimbolikájával korrigálnák a kritika élét. A film hangja-tehát határozott, ami nem mondható el a vonalvezetésről; érezhető a törés, ahol a rendező már tudja, hogy mit akar kihozni ebből a filmből, amikor már nemcsak a fiatalokról akar egy filmet csinálni, hanem ezt a filmet akarja megcsinálni. Egy filmtrilógia harmadik részeként rendezte meg a Könnyü-e ... címűt. Az első rész címe A nyilas csillagképe, 1982-ben készült, a második pedig Sziszifusz görgeti a követ. A közös ezekben, hogy nemzedékek önvallomása lesz tárgya és eszköze a rendező bírálatának, egy olyan korról, olyan problémákról, melyek mind ez ideig a sajtóból a legszélesebb nyilvánosságig tabunak minősíttetett. Míg a Könnyű-e ... első képsorait figyeljük, óhatatlanul felmerül az összehasonlítás ténye — akárha Radek John: Proč? (Miért?) című filmjének képsorai peregnének, de míg ez az okok, indítékok és indíttatások megfogalmazási szándéka nélkül, addig Podnieks az elitéit kamaszok láttán felteszi a kérdést, vajon jogos, arányos-e az ítélet, s ha minderre igenlő választ adunk, ismerjük-e az indítékot, a cselekvés hátterét, a fiatalok életérzését?! A koncert — melynek hangulata a vonat berendezésének romboláséra késztette ezeket az embereket — pereg a szemünk előtt. Időnként fényképpé merevedik. Arcok, melyek mozgó képekké elevenednek. Mögöttük emberi sorsok, vallomások. Amíg a koncerten hullámzó tömeget néztük, talán meg sem fordult a fejünkben, akármelyik kiragadott ember önálló világot képvisel, más értékrenddel, érzelmi világgal, tervekkel. Valami azonban közös bennük. Ők azok, akik szintén ott voltak a vonaton, ott voltak a koncerten, s ök azok a szerencsések, akiket nem „gyűjtöttek be", akik megúszták, hiszen a vandálok száznál nagyobb tömegéből ötöt ítéltek el. Róluk szól ez a dokumentumfilm, a beilleszkedésről, alkalmazkodásról, világképükről, az útkeresésről, mely az önmegvalósításig, érvényesülésig vezet(?). Az utak különbözők. Egyikük elfordult ettől a világtól, a vallásban kereste az igazságot, a humanitást, a másik valóban szélsőséges támaszt keresett és talált a kábítószerben, a harmadik katonai pályát választott, bár nem tudja miért menetel a „vörös lövészek" emlékműve előtt, csak azt látja, hogy az emberek megbámulják. Nincsenék céljai, ideáljai, igényei csupán anyagiakra korlátozódnak. Látjuk a punkok lázadását, akik a magasság igényével, tiltakozásuk és ellenszenvük demonstrálásaként magukra öltik lánccal felszerelt „köntöseiket". Segélykiáltás ez, mely abban a társadalomban, azok között a körülmények között, s nem utolsósorban olyan fennálló értékrend mellett, ahol a fiúknak az apáikra kell hasonlítani — csak megvetésre, lenézésre és gúnyolódó hangra talál. (Gondoljunk csak vissza Merab Ninidze szerepére a Vezeklésben, ahol nagyszerűen megjelenítette a lázadó — az apáiknak tékozló — fiút.) A riportalanyok között találkozunk egy fiatal rendezővel és filmjével, melynek minden képsora a kiszolgáltatottságról beszél. Egy afganisztáni katonát hallgatunk — tátott szájjal —, aki arról beszél, hogy értékesebbnek érezte magát a háborúban, érezte, hogy felelősségteljes munkája van — bár nem értett az egészből semmit —, s megtapasztalta a bajtársi és nemzeti összetartozás erejét, megtanulta, hogy — lőnie kell. Aztán amikor hazatértek „nemhogy nem hősökként fogadtuk őket, de még vodkát sem vehettek a boltban, mert még nem töltötték be a huszonegyedik életévüket." (Filmvilág 87/8) Talán egyetlen pozitív, megnyugtató pontja ennek a filmnek, amikor egy kórházi ápoló beszél terveiről, arról, hogy orvosnak készül, hogy segíteni akar az embereken, hogy célja és ereje van véghezvinni mindezt. Szinte megkönnyebbülünk, amikor a következő képsorok arról tudósítanak, hogy ez az ember orvosi műhiba következtében meghalt. Micsoda keserű irónia ez, micsoda hazárdjátéka a sorsnak. Akkor döbbenünk rá erre. amikor egy másik ápoló beszél pimasz nagyképűséggel arról, hogyan „metéli" a hullákat. mennyit keres, s hogyan jut csúszópénzhez — még itt is. „De hiszen az is csak hús" — mondja értetlenül. Nemrégiben olvastam a Szovjetunió egyik városáról egy cikket, amely arról szólt, hogy ebben a városban egész nyáron süt a nap, hogy az emberek az utcákon énekelnek, hogy szinte minden lépésnél szökőkútba botlunk, amely hűsítő, szivárványos, kristálytiszta vizet prüszköl, mindenki boldog, elégedett. Szerencsére Podnieks élő, gondolkodó embereket mutat be, úgyhogy a dolog korántsem ilyen egyszerű, s megvallom máig sem tudom, miért kell ennek ellenkezőjét hinnünk, hiszen ennek a hitnek — vagy nevezzük inkább meggyőződésnek — köszönhető, hogy nemcsak a szovjet valóságról alakultak ki konstruált, s nem egyszer a történések folyamatosságát hazudtoló, ezeknek ellentmondó nézetek. „Mert iszonyatosan tanítjuk a történelmet az iskolákban — nyilatkozta Juris Podnieks a Filmvilág 87/8-as számában. Azt hisszünk, ha a jelent kormányozzuk, jogunk van a múltat is hatalmunk alá vonni. Megpróbáltunk mindent kitörölni belőle, ami nem felel meg újabban kialakított történelemképünknek. Mindent, ami nem egyértelmű, amit meg kell magyarázni, amivel nem lehet büszkélkedni. Ha egy mai diák kézbeveszi a történelemkönyvet, nem találja meg benne az elmúlt évszázadok, évtizedek életének dramaturgiáját, a sikerek, a bukások, a kételkedések, a győzelmek és a vereségek folyamatának ritmusát, amely egyébként az ő mai életét is meghatározza. Ezeket a gyerekeket elszakítottuk a múltjuktól. Úgy vágtuk el a köldökzsinórt, hogy megfosztottuk őket öseik éltető, tápláló tapasztalatától." MÓROCZ MÁRIA KINCSÜNK AZ ANY/WvHV MIT JELENT A HÁZAS SZAVUNK Az utóbbi időben elég sokszor hallhatjuk nőre vonatkozólag ezt a főnévként és melléknévként használatos szót: házas. Például ilyen mondatokban; A lányunk is házas már. Vagy; Juliska még nem ment férjhez? Dehogynem, már két éve házas. Meglehet, hogy olvasóim egy része az előbb idézett . mondatokat egyáltalán nem tartja hibásnak, de még csak szokatlannak sem. Ennek ellenére nem árt, ha egy kicsit utánanézünk a dolognak, például az értelmező szótárban. Házas melléknevünk első — ma már elavult — jelentése: olyan személy, akinek háza van. Például; házas zsellér, házas gazda. A szóban forgó melléknév második jelentése: nős. Például: Fiaim már régen házas emberek. Megkérdezték a fiatalembert, nőtlen-e vagy házas. Mint főnév a házas szó egyes számban és többnyire jelzővel ellátva nős férfit jelent. Például: Sok a gondja az új házasnak. Fiatal házasnak sok mindenhez kell hozzászoknia. A házas főnevet házastárs jelentésben is használhatjuk, de csak többes számban. Például: Ezek ketten még fiatal házasok. Öreg házasok voltak már a szomszédaim. Ebből tehát az derül ki, hogy a házas szó — egyes számban — csak férfiakra vonatkozik. Meglehet, hogy ez úgynevezett feudális csökevény, hiszen nyilván arra vezethető vissza, hogy valamikor a házasságkötésben, a családalapításban a férfi volt a fő személy. Igaz, hogy ma már a nők egyenjogúak, de nem hinném, hogy csorba esik ezen az egyenjogúságon, ha az asszonyokat nem nevezzük házasnak, hanem azt mondjuk róluk: férjes asszony, férjnél van. A hivatalos nyelv a családi állapot jelölésére a férfiak esetében a nőtlen ellentéteként a nős, a nők esetében pedig a hajadon ellentéteként a férjezett szót használja. A házasfél és a házastárs összetett szavaink a házasok egyikét jelentik, akár a férjet, akár a feleséget. Például: A bíróság mindkét házasfelet meghallgatta. Az asszony hűtlenül elhagyta házastársát. A házastársak nem voltak hajlandók kibékülni. Nézzünk még meg a házas alapszóból származó néhány igét, amilyen például a házasodik, és igekötős összetételei, a megházasodik és összeházasodik. Ezeket is nemegyszer használják a köznyelvben helytelenül. A házasodik, megházasodik jelentése: férfi házasságot készül kötni, házasságot köt, nősül, megnősül. A nőről, aki házasságot köt, nem azt mondjuk, hogy házasodik, megházasodik, hanem ezt: férjhez megy. esetleg — egy kissé választékosán nőül megy valakihez. Az összeházasodik ige mindig két félre vonatkozik, jelentése: férfi és nő házasságot köt. Például: Péter és Éva tegnap összeházasodtak. A két szomszéd család összeházasodott egymással. A bevándorlók összeházasodtak az őslakosokkal. Az összeházasodik ige átvitt értelemben is használatos, amikor két szervezet vagy közösség valamely célból szövetkezik egymással. Például: Választáskor két kisebb párt összeházasodott. A beszélt nyelvben nemegyszer találkozhatunk a megházasodik igének összeházasodik értelemben való használatával. Holnap megházasodunk a Julival — jelenti be szüleinek a fiatal férfi, értvén ezen, hogy másnap házasságot köt a választottjával. Vagy: Ideje lesz megházasodnunk — mondja például a férfi az élettársának. Ezek a mondatok irodalmi nyelven helyesen így hangzanak: Holnap összeházasodunk; ideje lesz összeházasodnunk. A házasít ige jelentése nincsen nemhez kötve. Azt jelenti, hogy valaki igyekszik elősegíteni, elérni, hogy férfi megnősüljön, vagy nő férjhez menjen. A megházasít igét azonban nem szoktuk nőre vonatkoztatni. Például: János a fiait megházasította, a lányait gyorsan férjhez adta. Ugyanakkor a kissé elavulóban levő kiházasít ige jelentése: kelengyével, anyagiakkal bőven ellátva férjhez ad valakit. Például: kiházasította a nevelt lányát. Férfit, fiút nem házasítanak ki, az csak például beházasodhat valahova; mondjuk azt is, hony benősül. Nőről, leányról semmiképp nem mondhatjuk azt, hogy beházasodott valahova. A nyelv — legalábbis az irodalmi nyelv és a köznyelv — egyelőre őrzi ezeknek a szókapcsolatoknak az egykori társadalmi hátterét. Hogy meddig, azt nem tudhatjuk, hiszen a nyelv él, és állandóan változik. MAYER JUDIT 11
