A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-02 / 49. szám
TALÁLKOZÁS ELSŐ TANÍTVÁNYAIMMAL ramnál. Ebben az erdőben keresünk takarást és egy sziklán ülve kutatjuk a hangoskodó daliát. Hideg van. Élénk, szürke fellegeket magával sodró szél csal könnyeket a szemembe. Kesztyű nélkül nem tudnám sokáig a szemem előtt tartani a távcsövet. Lassan teljesen kivilágosodik. Alakot öltenek a barnás sziklák, megsárgul az aszott füvei bontott hegyoldal. A trombitálás egyre magasabbról hallatszik. A bikát már valahol a gerinc közelében kell keresni, ott, ahol a felhők is kergetőznek. Végre meglátjuk a szarvasokat. Előbb a teheneket, majd magát a vőlegényt is. Jó erőben lehet a derék, kormos nyakú legény, hiszen nem kevesebb mint nyolc menyasszonyt terel át éppen maga előtt a gerincen. Még távoli leshelyünknél is megállapítható, hogy öreg bikához van a teheneknek szerencséjük, amelynek agancsa még a sokat látott Tumenbár szerint is rendkívüli méretű. Számomra viszont, legalábbis onnan, ahol ülünk, teljesen elérhetetlen ez az agancspár. Mozgásban van a rudli, mire felkapaszkodnék utána a gerincre, már árkon-bokron túl fog járni. Stqnáljuk, de másfelé kell szerencsét próbálnunk. Előbb azonban futtában megreggelizünk, megitatjuk a Bogot és magunkat is és cserkelni indulunk. A merre kérdése teljesen nyitott, csak találomra indulunk felfelé a száraz patakmeder mentén, mert nem orgonái több bika a környéken. Előbb azonban szinte erőszakkal kellett megválni* Mogotól és a sofőrtől, akik mindenáron velünk akartak tartani, mert azt hitték, hogy nélkülözhetetlenek lesznek a cserkészésnél- Pedig még az egymagában cserkelő vadász is túl sok zajt csap és feleslegesen „szagositja" az erdőt, hát még négy, az erdőben vadászmódra viselkedni sem tudó emberi Némi rábeszélés után sikerült letörnöm vendéglátómék ellenállását, minek következtében Mogoék kelletlenül a táborban maradtak. Mi pedig a nyárfaerdő takarásában nem éppen zajtalanul kapaszkodtunk egyre magasabbra a völgyben. Lábunk alatt haraszt ropogott és kövek koccantak, az állandó élénk szél pedig a hátunkba fújt: egyáltalán nem ideális feltételek voltak a cserkelő vadász számára. Egy helyen megszakadt előttünk az erdő folytonossága. Éppen ki akartunk lépni a hegyoldalról egészen a patakmederig lefutó tisztásra, amikor velünk egymagasságban a szemközti erdőrészből néhány szarvastehén futott ki a magas száraz fűvel benőtt rétre. Egy, kettő, három___öt — számoljuk őket. Most a bika is kilépett utánuk. Ekkor mi már egy-egy szikla mögött hasaltunk és az elöl jövő tehenek már csak százötven lépésre voltak tőlünk, majd eltűntek egy terephajlatban. Nem törődöm velük, csak a bika érdekel. Az viszont nem jön közelebb, lecövekelt az erdő szélén, tőlünk vagy négyszáz lépésre. Velünk szemben áll némán és mozdulatlanul, még a fejét sem forgatja, hogy jobban megnézhessük a fejdíszét. Elölről nézve jó agancsnak látom, bár feltétlenül kisebb az előbbi bikáétól, szívesen megszerezném magamnak. Ha valamivel közelebb jönne, meg is próbálkoznék vele. A bika azonban erre nem ad lehetőséget. Hirtelen megelevenedik és űzőbe veszi a legközelebbi tehenét, amelyik szinte incselkedve a gavallérjával kitér előle és maga után csalogatva beviszi vissza az erdőbe. A szeretkezni készülő párt hamarosan elnyeli a mögöttük összezáródó fekete vesszejü bokrok kuszaléka. A többiek pedig, amelyek közben már egészen a közelünkben tébláboltak, szintén sarkon fordulnak és loholnak a bika után. Féltékenységből, ösztöneik sugallatára vagy csak egyszerűen szelet kaptak? — ki a megmondhatója. Kis ideig még a sziklák mögött lapulunk, várjuk, hátha visszajönnek a maralok, de dehogy jönnek, hol járhatnak már azóta. (Folytatjuk) A Hét ez évi március 25-i számában visszaemlékezést írtam felsőpatonyréti kezdő tanítói működésemről. Az írás megjelenése után néhány nappal az ott élő tanítványok nevében Kohutné Fiaska Magda írt kedves levelet, mely megdobogtatta szivemet. Meleg hangja, a tanítványok szeretetének és hálájának egyszerű, de tiszta forrásból fakadó kifejezése érdemessé teszi a levelet arra. hogy egy részét szóról szóra közzétegyem: „Kedves Tanár Úr! Nagy öröm számunkra az, hogy ránk gondolt, de már rég megtehette volna. A cikke, amit írt, nagyon fölrázott bennünket. Mi sokat gondoltunk' magára és emlegettük is. Kérdeztem is felőle, de azt mondták, hogy Magyarországon van, de hol, azt senki sem tudta. Hálával gondolok önre, hogy sok szépre és jóra tanított. Megvan az értesítő könyvecském az aláírásával. A Greschner igazgatóra és feleségére is csak hálával tudok gondolni, azokkal találkoztam egyszer Csécsénypatonyban. Bizony emlékszünk arra, amire tanított és azt a tudást át is adtuk gyermekeinknek, amit öntől kaptunk. Bizony, azóta sok viz lefolyt a Dunán, nagymamák, nagypapák vagyunk. Jó volt olvasni a cikkét, eszünkbe jutottak a régi szép emlékek. Összefutottunk jópáran, akik itt élünk iskolatársak és arra a következtetésre jutottunk, hogy először írunk levelet önnek és megkérdezzük, volna-e kedve hozzánk eljönni nyáron, amikor meleg van, nem kell kabát. Egy osztálytalálkozót egybehívnánk, aminek ön volna a díszvendége, kedves Gergely Péter tanár úr! Én vállaltam a levélírást, de bocsánatot kérek a hibákért és már nem is írok szépen. De hát 61 évesen megbocsátható. Várom kedves levelét, ha megtisztel vele. Az iskolában Magdikának szólított, most is Így szólítanak ... Tisztelettel Kohutné Fiaska Magda” Lehet-e ilyen kedves meghívásnak ellenállni? Annál inkább nem, mert már jó ideje terveztem, hogy meglátogatom első tanítványaimat. A várva-várt találkozót június utolsó vasárnapján rendezték meg egyik szentmihályfai vendéglőben. Gépkocsival jött értem szülőfalumba. Rétére az osztály egyik jótanulója. Varga Sanyi, aki már nyugdíjas, az állami gazdaságban volt brigádvezető és öt derék gyermeket nevelt fel. Közeledve első munkahelyemhez, kerestem emlékeimben a csaknem fél évszázad előtti tanyai képet, a szétszórtan lapuló viskókat, a Kis-Duna árvízvédelmi töltését, a töltésen belül a széles rétet, ahol gyakran tartottuk a tornaórákat. Hiába próbáltam ezeket az emlékképeket az autó ablakából kitekintve a mai valósággal azonosítani, sehogy sem sikerült. Ahogy körülnéztem a 48 év előtti iskola környékén, az akkori tanyaközponton, egyre jobban éreztem, hogy a hajdan elmaradott település óriási fejlődésen ment keresztül. Nyoma sincs a töltésnek, helyén aszfaltburkolatú széles utca s két oldalán modem családi házak sorakoznak, gazdag termést ígérő kertekkel. A széles rét helyén korszerű sportpálya létesült, ami bármelyik nagyközségnek is büszkesége lehetne. Az új iskola előtt vártak rám a tanítványaim. Még mindig a régi emlékképek dolgoztak az agyamban s a szívem a torkomban dobogott. Kit ismerek fel közülük ennyi év után, megtalálom-e azt a hangot velük, ami bennünket gyerekkorukban összekötött? A kezdeti feszültség gyorsan oldódott, a díszebéden a családanyákból, családapákból, sőt nagyszülőkből lassan lélekben újra iskolások, az én tanítványaim lettek. De ki-ki elmondta röviden életútját is. Boldogan mesélték iskolai élményeiket, valóban emlékeztek arra, amire tanítottam őket. A színes beszámolók azt mutatták, hogy valamennyien becsületes, családjukat szerető, dolgos emberekké váltak, akik hűek maradtak szülőföldjükhöz, népükhöz. Lehet-e nagyobb jutalma egy pedagógusnak, mint az, hogy a mag, amit egykor elvetett, jó talajba hullt és gazdag termést hozott. GERGELY PETER ny. megyei vezetőszakfelügyelő VIRÁG BARNA A hűség A hűség nem Csak puszta szó Négylábon loholó Ragaszkodás vagy óhajaidat leső Szempár A hűség Talpad alatt a rög — ekéd — Elültetett csemeték... A hűség örök... Örök Akár a hang barázdája Az agy kérgén rebegő Gyermek-ajakkal vésett Anyját-hívó első mukkanás Tartozni Oltalmat nyújtó Szárnyai alá hogy Ne kallódjon el A bábeli Nyelv — zsivajban... VOJTECH KONDRÓT Tél Hóval elvakított szerelem simítsd el hajad szemedről Gyöngédséged is szétolvad a vad decemberi fénytől Mintha üveglapot vinnénk egymás között kéz a kézben mintha egymás mellett mennénk közülünk tündöklő fényben Fordította: Zs. Nagy Lajos HARASZTI MÁRIA Van, hogy ... Valahányszor rád gondolok, fölszáll egy madár. Van, hogy röpíti szívem fölsuhog vele nagy magasokba. Van, hogy karmát mélyeszti belé. (Prométheusz. Ő érezhetett ily kínt: várakozás rettegését rettegés várakozását) Van, hogy kedvem száll vele imbolyog s holtan zuhan alá. Vágy kéj köröz vele egekig. Kicsi madár. Sasmadár. Fogoly-madár. Sólyomkedvű félénk röppenő. (Kapaszkodom belé mint griffbe — segítse szárnyalásom.) * I fi FOTÓ: V. PRIBYL 15
