A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-02 / 49. szám
Dr. Boross Zoltán előadást tart (mellette őr. Nagyidai Ernő) kivégzett 13 honvédtábornok egyike. A hernádvécsei és hajnácsköi Vécsey család gömöri ága az itt ősbirtokos Lórántffyaktól örökölte ezt a többször leégett és átépített XV. századból származó épületet. A Szlovákiai Műemlékek Jegyzéke reneszánsz alapokra épült klasszicista kúriaként tartja számon. Oszlopos, timpanonos bejárat vezet a boltozatos, stukkódíszes mennyezetű helyiségekbe, ahol a látogató — mint e sorok véletlenül odatévedt írója is — a vastag falak által őrzött történelmi hangulat hatása alá kerül. A „szép feledi oszlopos kúria", ahogy Balogh Edgár említi a Hét próbában, egyike a számos gömöri kisnemesi udvarháznak. Feleden is áll — pontosabban omladozik — egy másik, csakúgy mint a szomszédos Serkén. Ezektől eltérően azonban az „Öregház" jó karban van, tulajdonosai méltó kihasználást biztosító vevőnek el is adnák. A Csemadoknak kellene kezdeményezően keresni a lehetőségeket a nemzeti bizottságok különböző szintjein, egészen a legmagasabb fórumokig. A fentemlített Sarló- ill. irodalmi emlékhely mellett talán a régen vajúdó és a Csemadok legutóbbi országos közgyűlésének határozati pontjai közt is szereplő néprajzi múzeum is helyet kaphatna itt. A nagy udvar és kert a művelődési táborok állandó helyszínévé válhatna ... Talán nem irreális az elképzelés, hogy itt, a Szlovákia két végét összekötő vasútvonal közepe táján, a feledi „Öregház"-bán egy többfunkciós országos kulturális létesítmény szülessen. BÖSZÖRMÉNYI ISTVÁN nem minden esetben felcserélhető ... A példákból láttuk, hogy van mindennapi munka, de van mindennapos munka is, s a kettő közé valóban csak árnyalatnyi a különbség. Ugyanígy például van mindennapi dolog és mindennapos dolog — s a kettő nagyjából ugyanazt jelenti. Ámde amikor kenyérről, élelemről van szó — amely mindennapra való —, akkor csak mindennapi kenyeret, mindennapi élelmet mondunk, sohasem mindennapot. Ugyanígy: ha valaki rendkívüli ember, csak így mondhatjuk: nem mindennapi ember. A nem mindennapos ember ugyanis olyan embert jelent, aki valahol nem fordul meg naponta. Ha valaki naponta jár vendégségbe, látogatóba, az mindennapos vendég, mindennapos látogató, nem pedig mindennapi vendég. MAYER JUDIT A NÉPEK CSATÁJA 1812. december 18-án este különös meglepetés érte a színházból hazatérő Mária Lujza császárnét, a „mindenható" francia uralkodó, Napóleon ifjú nejét: a Tuileriák egyik fényes termében egy borostás, prémsapkás, elnyűtt bundát viselő, csavargó külsejű köpcös férfi lépett eléje s minden átmenet nélkül szenvedélyesen megölelte. A felséges aszszony alig bírta felismerni felséges hitvesét. Vajon mi történt, hogy a császár, aki immár tizenöt éve mindegyik hadjáratáról diadalmenetben tért vissza szeretett Párizsába, most ily furcsa öltözetben s kürtök rivalgása, dobpergés s győzelmi zászlók lobogtatása nélkül érkezik haza? Nos, a válasz egyszerű: Napóleon, aki 1812 júniusában több mint félmilliós hadsereggel indult Oroszország meghódoltatására — hogy Sándor cárt a hírhedt kontinentális zárlat végleges elfogadására s „igazi" szövetségesi hűségre kényszerítse — katasztrofális vereséget szenvedett. Győzhetetlen Nagy Hadserege felbomlott, a véres csaták és összecsapások, a betegségek, a kimerültség, az éhség s a zord időjárás következtében a hadjárat végére alig 30 000 embere maradt. Napóleon nem sok hajlandóságot mutatott a gyászos vereség elismerésére, de — lévén rendkívüli éleslátással megáldott férfiú — bizonyára tisztában volt súlyos helyzetével. A tragikus oroszországi visszavonulás következményeképpen — melynek híre igencsak gyorsan elterjedt a császár által meghódított országokban s az egész napóleoni birodalomban — nemcsak a hatalmas ármádia pusztult el, de a császári fennhatóság ellen lázadozó népek is megértették: a vérrel és vassal összekovácsolt birodalom megingott. Napóleon helyrehozhatatlan vereséget szenvedett s minden jel szerint elérkezett az alkalom szabadságuk kivívására. A hazafias, nemzeti felszabadító mozgalmak mindenütt — elsősorban a német területeken — hallatlanul megerősödtek, és kelet felől fenyegetően közeledtek a Kutuzov vezette orosz hadak, amelyek nem sok hajlandóságot mutattak a napóleoni impérium határainak tiszteletben tartására, ráadásul parancsnokuk éppen az oroszországi hadjáratban tett tanúbizonyságot arról, hogy méltó ellenfele a korzikai csatacsászámak. Napóleon felismerte a hatalmát fenyegető veszélyt, s a veszély tudata — mint mindig — megsokszorozta erejét. Emberfeletti energiával látott munkához: egy új s hatalmas hadsereget kellett teremtenie akár a föld alól is — néhány hónap alatt, a birodalom irányításának ezernyi gondja közepette. Képességeinek ismeretében nem meglepő, hogy 1813 áprilisának elején ismét több mint 300 000 katonája állt harcra készen — de miféle katonák? Harcedzett veteránjainak nagy része már elpusztult az előző háborúkban, tizennyolc éves fiúkat, rosszul kiképzett újoncokat kellett hadba vezetnie, akik között nagyon sok volt a császár világhatalmáért cseppet sem lelkesedő s megbízhatatlan német katona. Lovak híján alig voltak felderítő osztagai, a lovasságról nem is szólva, marsalljai fáradtak és kedvetlenek voltak, vagyonuk békés élvezetére vágytak, nem pedig új csatákra s a hősi halál új lehetőségeire ... A császár csak tüzérségében bízhatott igazán, s persze saját zsenijében, melyet ellenfelei sem vitattak, ellenkezőleg, fölöttébb aggasztotta őket, hogy a „kis káplárral" kell szembeszállniuk. A kis káplár pedig nem tétovázott, ha Európa fölötti uralmának megvédéséről volt szó. 1813. IV. 1 5-én elhagyta Párizst és lóhalálában a hadszíntérre sietett, ahol már az oroszok mellett megjelentek a porosz hadak is, s az orosz és porosz önkényuralkodó pedig a zsarnok elleni szabadságharcra szólította fel Európa népeit, s noha jómaguk korántsem voltak a szabadság hős bajnokai, szavuknak rendkívüli visszhangja támadt. Napóleonnak hovatovább a leigázott népek szövetségével kellett szembeszállnia, s ezzel az erővel szemben — mint azt a lipcsei csata oly meggyőzően bebizonyította — még az ö lángelméje is tehetetlen volt. A háború ennek ellenére a császár sikereinek jegyében indult meg. Csapatai április végén Weissenfelsnél visszaszorították az oroszokat, majd május másodikén Lützennél vereséget mértek az egyesített orosz-porosz hadakra. Napóleon ismét rendkívüli taktikai és stratégiai képességekről s hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot, de maga is roppant súlyos veszteségeket szenvedett, ellenfeleit — nem lévén lovassága — nem tudta üldözni, ráadásul gyözejmét a legnagyobb jóakarattal sem lehetett döntőnek nevezni. Május 20-án és 21-én újabb véres ütközetre került sor, a szövetségesek ezúttal Bautzennél próbáltak szembeszállni a császárral, aki újfent megverte őket, de a döntő győzelem ismét elmaradt. Mindkét fél kimerült és óriási veszteségeinek pótlására törekedett, ezért június 4-én fegyverszünetet kötöttek. A fegyverszünet alatt — Ausztria közvetítésével — béketárgyalásokat folytattak Prágában, de a győzelmeket (tökéletlen győzelmeket) arató Napóleon semmiképpen sem volt hajlandó a területi engedményeket követelő szövetségesek feltételeinek elfogadására, ő csak azt a békét szerette, melyet győztesként diktálhatott a megvert ellenfélnek ... A hiábavaló béketárgyalások Vili. 10-én megszakadtak, a döntést ismét a fegyverekre bízták. Napóleon ellen ekkor már felsorakoztak Ausztria és Svédország csapatai is, a franciaellenes népmozgalom mindenütt kiszélesedett, a császár 300 000 emberével szemben a szövetségesek több mint 500 000-et állítottak csatasorba s hatalmas tartalékokkal rendelkeztek. Mindennek tetejébe pedig elhatározták, hogy — követve a* Napóleonnal szembefordult egykori francia generális, Moreau nagyon is hasznos tanácsát — csak a császár alvezéreit fogják támadni, mert a kis káplárral, úgy látszik, valóban nem lehet bírni... Mindenesetre az Vili. 26-án s 27-én lezajlott drezdai csata ezt látszott igazolni: Napóleon súlyos csapást mért túlerőben lévő ellenfeleire, bebizonyítva, hogy géniusza még mindig a régi... De sem serege, sem vezérkara nem volt a régi. Marsalljai sorra vesztették el a kisebb-nagyobb csatákat. Napóleon hiába támadta meg egymás után az ellenséges hadakat, azok következetesen és „rendíthetetlenül" visszavonultak előle, ragyogó haditervei csupán tervek maradtak, az állandó menetelések az őszi sártengerben viszont kimerítették csapatait, melyeket egyaránt tizedelt az éhség s a betegség. Az elgondolása, hogy külön-külön veri meg az ellenség csapatait,' vágyálom maradt, ellenben körülötte zárult egyre szorosabbra a szövetségesek gyűrűje. Október közepén Lipcsénél Napóleon 160 000 fős hadserege 320 000 szövetséges katonával találta magát szemben; a császár — erősítésekben bízva — szembeszállt ellenfeleivel. 16-án reggel megkezdődött a háború sorsát eldöntő ütközet; mindkét fél számos tévedést és hibát követett el, s bár a franciák több ponton is szerény részsikereket értek el, legnagyobb eredményüknek azt tekintették, hogy megtartották állásaikat. E nap iszonyatos mészárlásai a borogyinói csatát idézték a császár emlékezetébe: 23 000 embert veszített, ellenségei 30 000-et, de rövidesen 100 000 főnyi erősítést kaptak. Napóleon pedig csak 15 000-et. A csata kilátástalanná vált, s a francia vezér kj is adott egy „előzetes" visszavonulási parancsot — s végül maradt. Úgy érezte, még nem győzték le és még mindig bízott valamilyen szerencsés fordulatban, szerencsecsillagában és zsenijében, de hiába ... X. 1 7-én szüneteltek a harcok, mindkét fél a sebesültek s a holtak elszállításával volt elfoglalva, 18-án azonban irtózatos erővel folytatódott a küzdelem. Napóleon kitűnően irányította seregét, amely egész nap ellenállt az ellenség halálos rohamainak, ám délután a szász csapatok váratlanul átálltak a szövetségesekhez s a franciák ellen fordították ágyúikat, akiknek viszont fogytán volt a lőszerük s egyre nagyobb veszteségeket szenvedtek. Éjszaka a császár — belátva az ellenállás céltalanságát — elrendelte a viszszavonulást. 19-én, miközben a városban pusztító utóvédharcok folytak. Napóleon vert hadai elindultak nyugat felé. Egy stratégiai fontosságú híd korai felrobbantása miatt a franciák hátvédje az ellenséges oldalon rekedt, pusztulásra s fogságra ítélve. Napóleon mintegy 65 000, a szövetségesek 60 000 katonát vesztettek a világtörténelem addigi legnagyobb és legvéresebb ütközetében, melyben ott harcoltak Európa csaknem valamennyi nemzetének a fiai. Lipcse borzalmas mészárszéke kellett ahhoz, hogy a világhódító császár elhiggye: az egyetemes monarchia grandiózus tervét képtelen megvalósítani. A lipcsei csata után utolsó szövetségesei is elpártoltak tőle, birodalma összeomlott s a császárnak most már országát, trónját kellett megvédenie a francia határok felé nyomuló ellenséges hadaktól. A „Népek Csatája" elhamvasztotta a világbirodalmi álmokat s elhomályosította Napóleon dicsőségét, de pályafutása mely ámulatba ejtette a világot — korántsem ért véget. Hátra volt még a franciaországi hadjárat. Napóleon lángelméjének és akaraterejének e csodálatos és hiábavaló mesterműve, az első lemondás s az Elba szigeti száműzetés, visszatérésének lenyűgöző csodája és a Waterloo véráztatta mezején véget érő száz napos uralom, s a szomorú, ám oly tanulságos epilógus: a számkivetettség Szent Ilona magányos szigetén. Nyugtalan, rendkívüli életének itt vetett véget a halál 1821. V. 5-én. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 11
