A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-02 / 49. szám

MEGBECSÜLT EMBEREK Ünneplőbe öltözött férfiak és nők töltik meg a tornaijai (Šafárikovo) állami gazdaság nagytermét. A jubilálókat — a 25 éve dolgo­zókat, az ötvenéveseket és a hatvanéveseket, valamint a nyugdíjba menőket — köszönti a vállalat igazgatója. Herényi Béla, aki még egy gyönyörű Vörösmarty-idézettel is biztatja munkatársait, majd a szakszervezet vezető­ségével közösen átadják a pénzjutalmat vagy a tárgyi jutalmat — kinek-kinek érdeme sze­rint — s egy szál szegfűt hozzá, ahogy az ünnephez illik. A dolgozók az alkalomhoz illő ünneplő arccal hallgatják az igazgató kö­szöntő szavait, majd halk zsongással indul a jóízű beszélgetés fonala. Három szikár férfi­nak tettem fel a kérdést: — Hogyan telt el élete első hatvan éve ? Váradi Ernő tornaijai lakos így válaszol: — Sokminden belefért. A háború volt az ifjúságom. Háromszor is elvittek leventének, negyedszer is megszöktem, pedig lőttek is rám. A háború után pedig — s elmereng — nem volt semmi, csak a síri csend. — Húszéves korában mi történt Önnel? — Hej, az már jó világ volt. 1948-ban voltam húszéves, már dolgoztam. Jóra for­dult a sorsom, mindenem megvolt. — Mi a szakmája? Hol dolgozott? — Mindenféle munkát végeztem, kezdve a földműveléstől a kőműveskedésen keresz­tül, mígnem itt megragadtam. Ez a huszon­egyedik évem a gazdaságban. — Nyugdíjasként is dolgozik? — Amíg bírok, igen. Főleg nyáron, mivel kombájnon járok. Ha majd nem bírom, nem csinálom. — Milyen érzés ünnepeltnek lenni? — Jobban szeretném a 25. születésnapo­mat ünnepelni, a hatvan év már sok, de mit tehetek, ha egyszer lejárt... De még bírom a munkát! Ez a 12. idény, amikor sem vasárnap, sem szombaton nem állt a siló­kombájn. Kora tavasztól késő őszig vágom a takarmánynak valót. Most a kukoricát silóz­­zuk. — Miben látja az eltelt évek értelmét? — Abban, hogy most mindenem megvan. Elégedett ember vagyok. Amióta megnősültem, már a negyedik házat építet­tem fel. Ez az utolsó már emeletes. Most az a divat. Van kocsim is, 1600-as Lada. Már csak a pénz kell hozzá, hogy tankolni tudjam. 1 820 korona nyugdijat kapok. Alkalman­ként. amennyit a törvény enged, ezután is dolgozni akarok. Szegedi Barna szárnyai (Stama) ember má­sodik beszélgetőtársam. — Sajnos, vagy nem sajnos, hogy a hatva­nadik születésnapját ünnepeljük? — Sajnos bizony, ha legalább a felét lete­­hetném ... De jó lenne mégegyszer fiatalnak lenni! — Nehéz volt az élete és rossz visszaemlé­kezni? — Nehéz bizony, a mai világban köny­­nyebb a fiataloknak. A mi ifjúságunk nem volt sem vidám, sem gondtalan. A front után már jobb volt, de addig? Sem munka, sem kereset... Itt a gazdaságban, már huszon­hat éve vagyok. Először hat évig borjúnevei­dében dolgoztam, majd gyalogmunkás vol­tam. 1971-ben vesével műtötték, annak előtte tüdöszanatóriumban kezeltek, most nemrég a visszeres lábamat operálták. Szóval beteges vagyok, asztmám is van. Nehéz munkát nem végezhetek. Már régebben le­százalékoltak, azóta őr vagyok. Bakter, ahogy errefelé mondják. Váltott műszakban — éj­szakás, nappalos — dolgozom. Ha még kel­lek, akkor szeretnék 2—3 évet továbbra is dolgozni. Tegnap kaptam meg az első nyug­díjamat. 1 471 koronát. Bizony, ez nem sok. Ebből nem lehetne 1600-as Ladát tankolni. Igaz, nincs is. Nem baj, a fiamnak van autója, mivel egy udvarban lakunk, elvisz ő ahova csak akarom. Csonka Zoltán Harkácson (Gemerská Ves) él. Hozzá az az első kérdésem: — Kíváncsi-e arra, mi van a dobozban? Hogy mit kapott ajándékba ? — Nem. Körülbelül tudom, mi van a do­bozban. Mindegy is, valami porcelán vagy üvegtárgy. Ilyesmi. Köszönettel fogadom. Nem az ajándék, hanem az esik nagyon jól, hogy gondolnak rám a munkahelyemen. — Az Ön élete hogyan telt el? — Volt benne jó is, rossz is. Egyszer így, egyszer úgy fordult a kerék. — Készített-e önmagával valamiféle szá­madást, visszatekintést így a hatvanadik szü­letésnapon ? — Nem. Sohasam hátra, mindig előre szoktam gondolni. Számomra a jövő a fon­tos. — Ha most előre gondol, akkor mire gon­dol? — Arra, hogy az egészségem még to­vábbra is kitartson, hogy bírjam a munkát, hogy tovább is dolgozhassak. — Mi a munkája ? — Először az állattenyésztésben dolgoz­tam, de megbetegedtem, szanatóriumba ke­rültem, utána már csak gyalogmunkás vol­tam, s vagyok. De most már jól érzem magam, nincs semmi bajom. — Mi újság a faluban, Harkácson ? — Megvagyunk. Én nem is a faluban la­kom, hanem tanyán. — Harkács sem egy nagyváros, hát még a tőle is távol eső tanya! Nem érzi hátrányosnak a helyzetét? — Egy cseppet sem! Ott csend van és nyugalom, meg tiszta levegő. A faluban, a boltban minden alapvető cikket megkapunk. — Nyugdíjasként hogyan tervezi az életét? — Éppen ma vagyok hatvanéves, de még nem kérem a nyugdíjazásomat. FISTER MAGDA Az apja halála után kászftett szoborcsoport. melynek Thun Ferenc gróf volt a megrende­lője Az ifjú Brokoff püspökszobra A SZEPESSÉGBŐL Akkoriban, I. Lipót császár-király korában, a bécsi udvar meghódított tartományként kezelte az országot. Zsoldos hadak jártak, dúlták tájait. Ám a lengyel—magyar— cseh kereskedelmi út szabad volt, így hát a szepesszombati (Spišská Sobota) kőfa­ragó, Ján Brokoff, cseh földön próbált szerencsét. Nem volt már ifjú, 37 eszten­dősen, feleségével, egy fiúval indult útra, de erős hittel bízott saját tehetségében és szorgalmában. Az önbizalma külön említést érdemel, mert hiszen szülővárosában és a környé­kén akkor már patinás hírneve volt a kőfaragók céhének, melynek ugyan ő csak segédje, nem pedig mestere volt. Arról nem is szólva, hogy a városka kétba­­jós, gótikus templomának szárnyasoltá­rát, Lőcsei Pál mester alkotását és a templom szobrait, faragványait, mint elis­mert remekműveket, hétről hétre maga előtt látta, s azokhoz merte, viszonyította saját képességét. Tehetsége és szorgalma végül is meg­hozta neki a szerencsét, a kedvező lehető­séget az érvényesüléshez. Chomutovból Prágába hívták, s megbízták: a Károly-híd díszítésére készítse el az első szobrot, Nepomuki Jánosnak, a hidak védszentjé­­nek szobrát. Elkészítette, elismerést, gaz­dag fizetést nyert. Később saját műhelyt is alapított Prágában. Legkisebb fia, Ferdinánd Maximilián Brokoff, aki háromszáz évvel ezelőtt, 1688. szeptember 12-én született, mind tehetségét, mind szorgalmát örökölte. Sőt, szerzett mellé egy harmadik jó tulaj­donságot is: merészséget, bátorságot. A kőfaragó mesterséget apja műhelyé­ben tanulta. Amikor apja megtisztelő és nevezetes rendelést kapott, készítse el a Károly-hídon felállítandó női szentek — Borbála, Margit és Erzsébet — szoborcso­portját, ö még alig 18 esztendős volt. A családi műhely dolgozójaként részt vett a munkában, de miként a müvésztörténé­­szek, kutatók bizonyítják: saját mesterje­gyét már akkor belevéste a faragott kö­vekbe. Amikor apja FYágába került, még csak sejlett a társadalmi, gazdasági változások igénye, még csak szóbeszédben emleget­ték: valaminek történnie kell. Amikor ő, 18 esztendős segédként belevési saját mesterjegyét a faragott kövekbe, már nyilvánvaló: meg kell szüntetni a céhek kiváltságait, szabaddá kell tenni a keres­kedelmet, a Moldva innenső felén, az Új­városban (Nové Mésto) telkeket kell ki­mérni a polgároknak. Névrokona, Ferdi­nánd, az újvárosi kapitány a javaslatokkal egyidejűleg a népszámlálások adataira hi­vatkozik: évtizedek óta alig 40 000 a lakosok száma, nincs népszaporulat. Az új császár-király, I. József pedig erőteljes re­formokra készül, mert látja, hogy a törö­kök fölötti győzelem után megrekedt, megdermedt Prágában is a társadalmi, a kereskedelmi, a művészeti élet. Nos, a szoborművészet terén az ifjú Brokoff ugyancsak jeleskedett. Elment korának legmodernebb és legnagyobb mesteréhez, az erlachi Jozef Fischerhez. Két évig vele, s nála dolgozott, amikor pedig hazajött, sajátosan prágai barokk szobrokat készített. Alkalmat, lehetőséget a Károly-hídon kapott. 1709-ben a kor modern szerzetes­­rendjének, a cisztercitáknak a megrende­lésére készítette el azt. Kajetán, majd a magyarok körében is tisztelt Adalbert- Béla püspök szobrát. A következő évben az újvárosi tanács megrendelésére Borgiai Ferenc szobrát készítette el, majd 1711- ben Ferrarai Vince és Prokopius szobrát állítatták fel vele az óvárosi polgárok an­nak jéléül, hogy hídvámjogot kaptak. Újszerűek, erőteljesek az akkori társa-12

Next

/
Thumbnails
Contents