A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-15 / 29. szám
LnJ A CSEMADOK ÉLETÉBŐL TAVASZ VOLT A D A XIII. Duna Menti Tavasz megnyitója a hagyományokhoz híven zajlott. A koszorúzási ünnepség után a város kulcsát átadták egyhetes használatra — Dunaszerdahely birtoklásának jeleként — a rendezvénysorozat résztvevőinek. Eztkövetőena városi művelődési központban került sor a XIII. Duna Menti Tavasz ünnepi megnyitójára, amelyen a helyi iskolák diákjai rövid műsorral köszöntötték a versenyzőket s a közönséget. Megnyitó beszédet mondott Lukács Tibor, a KB vezető titkára, hangsúlyozva, hogy ez a rendezvénysorozat nemzetiségi kultúránk jövőjének záloga. A jelenlévőket köszöntötte Karol Morvái, az SZLKP JB titkára is. Az idén Ounaszerdahelyen (Dun. Streda) két helyszínen folyt a vers- és prózamondók versenye. A prózai előadók megméretése a művelődési központban zajlott, a versmondóké pedig a zeneiskolában. A két helyszín között a távolságot két-három kilométerre becsültem. Aki azzal az elhatározással érkezett a XIII. Duna Menti Tavaszra, hogy mindkét műfajba „belehallgat", a jelzett objektív helyzetből következően valahol a félúton elvesztegethette volna az idejét az oda-vissza való szaladgálásban ... Erre persze nem került sor, mert végül is ki-ki érdeklődésének, nemkülönben érdekeinek megfelelően döntött : ha az egészen nem lehet jelen, legalább a felét láthassa-hallhassa ... E sorok írója úgy határozott, hogy a „zenedei" versengést hallgatja meg, ahol is a verselek mérik össze tudásukat. Mivel sorrendben negyedik alkalommal volt módom a szavalok versenyét végighallgatni, az idei versenyről elmondhatom, hogy színvonal tekintetében méltó volt az országos megméretéshez. A korábbi versenyeket felidézve az is idekívánkozik, hogy az idén az előadók bőven válogattak a hazai magyar irodalomból. Többek között Koncsol László, Zsélyi Nagy Lajos, Kulcsár Ferenc, Tóth László, Simkó Margit és mások verseit hallgathattuk. Természetesen választottak az előadók az egyetemes magyar irodalomból is. Az így összeállt — mondhatnám — háromrészes műsor jó színvonalat prezentált, s több szép élményt és izgalmat jelentő felfedezéssel is gazdagította, vagy gazdagíthatta volna a nézőket-hallgatókat. Mindezt azért mondom feltételes módban, mert a versengés első napján többször is felötlött bennem a kérdés, hogy hát miért és kinek fontos ez a rendezvény? Mert van (volt) ugyan itt „közönség" — a közeli iskolából két-három osztályt betereltek hallgatónak, de a második szünetben e hallgatóságnak távoznia kellett. Maradt aztán az a „tömeg", amely a versenyzőkből s a kísérőkből állott. E sorok írója mindig úgy vélekedett, hogy aki pódiumra lép — gyermek felnőtt, egyaránt — valamit közölni akar a szemben lévő hallgatókkal. A vers, a próza azért él, hogy a mi világunkból felfedezzen valamit, s azt tovább adja, szertesugározza, hogy az éltető és megtartó gondolatok megmaradjanak. De amikor a vers csak a versenyben való megméretés szempontjából fontos, akkor menynyit ér? „Vers az, amit mondani kell", írja egyhelyütt Kányádi Sándor. Hozzátehetném: vers az, amit hallgatni is kell. Évek óta azt tapasztalom, hogy minden verseny a kell kényszerét rejti. Nem szabadít fel, hanem lebéklyóz. A verseny nem belső igény, hanem kötelező részvétel — versengés; győzelem, helyezés, vereség. Valamiféle sorrend kialakítása, ami nem adhatja meg az élmény igényét és varázsát... Most is ennek lehettünk újra tanúi és részesei. Az üres széksorok elleni hiábavaló küzdelem elfedte a sz’épség varázslatát, s maradt a küzdelem — különösen a harmadik kategóriában versenyzők számára. Mivel a szavalok versenye gyorsabb ütemben zajlott, sikerült visszaérni a prózamondók versenyénak utolsó szakaszára is. A zeneiskolában tapasztaltakat az itteniek csak megerősítették. Azzal toldva meg, hogy a rossz akusztikájú teremben a tizedik sorban már alig volt érthető a színpadon mondott szöveg. Persze a tizedik sorban nem is igen volt hallgató már. E tényeket egybefoglalva akaratlanul is az a kérdés merül fel az emberben, hogy többhónapos felkészülés, kemény munka végöszszegzése — ami a csúcsot is jelenti egyben — csupán ilyen megbecsülést érdemel?! Nem, nem a sorrend, a díjak felöl nézve a versenyt, hanem a — város felől! Hogy a birtoklás, a jelképes „birtokbavétel" alig-alig látható ott, ahol annak a legjobban kellene látszania. Nem miattunk, felnőttek miatt, hanem a pódiumra lépő gyermekeink szemének sugaráért, amiatt a bizonyos „jövő" miatt. Mert azt a szépséget, azt a tisztaságot, amit oda magukkal vittek és visznek, sokkal komolyabban kellene értékelnünk. Nem csupán a protokoll-szinti magasságig, hanem az emberi jelenlét folyamatos tisztességéig. Azon túl persze a verseny — verseny; ha már a mi világunk enélkül nem létezhet. S mert így van, az illetékesek ismét felállítottak egy sorrendet, amely többé-kevésbé objektív, többé-kevésbé nem az. Kinek-kinek az ízlése, igénye szerint. A kétszer három kategóriában ezek alapján a következő versenyzők lettek a XIII. Duna Menti Tavasz győzte-6
