A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-11-25 / 48. szám

A férj, ha már ötven felé jár, békére vágyik. Nincs mit csodálkozni ezen. A hosszú, küszködésekkel teli egzisztenciateremtő évek még a legedzettebb férfi idegeit is megviselik. Mint szobatiszta eb — kifordulva önmagából, más által kieszelt rendbe kényszerítetten — bóklászik a csillogó-villógó lakásban, énjének távolról sem megfelelően elrendezett bútorok közt, pedig örülnie kellene. Hiszen a ház előtt tisztára súrolt autó áll, a világban diplomás gyermekei szaladgálnak ... Csakhogy ezek a nyugtató tények eltörpülnek ama kín mellett, amit egy öregedő, birtokolni vágyó feleség nap mint nap okoz. Mily nagyszerű lenne, ha az asszony is kirepülne a gyerekekkel együtt, s hagyná végre megpihenni, élni a férfit, kit évek hosszú során át szeretett. Ám az asszonyoknak nincs tehetségük a szárnyaláshoz .. S mikor aztán elkövetkezik a válás, határtalan buzgalommal és találékonysággal igyekeznek sárba taposni a nyugalmat óhajtót. Kiforgatják mindenéből, hadd tanulja meg, milyen az élet nélkülök! S ha a férj, a férfi kényelemben szeretné leélni azt a néhány szabad evet, mit a irtózatos rohanás még hagyott számára, nincs más választása! meg kell ölnie a feleségét...

De miképpen? Mindenesetre kockázatmentesen. Hetekig, hónapokig töpreng, tépelödik, mérlegeli a gyilkolás különféle módozatait. Ez idő tájt úgy falja a krimit, mint kiéhezett kannibálok a jóhiszemű misszionáriust. Kés, megfojtás? Átlátszó elavult módszerek! Áram, altató? Leleplezhetők. Akkor hogyan, miként?

Éppen eddig jutott gondolataiban Dér Emil, amikor ágya mellett megcsörrent a telefon. Oly ijedten kapott a kagyló után, mint akit lelepleztek. Pista hangját hallotta, akivel régtől fogva barátok voltak.

— Képzeld, meghalt a Józsi! — suttogta Pista szinte kéjesen.

Dér eltátotta a száját. Józsi a felesége barátnőjének a férje volt, akit ez okból ö is kénytelen volt ismerni.

— He? Mit csinált? — nyögte nagysokára.

— Meghalt! Kolbászmérgezésben...

— Szent isten! Egyszerűen kolbászmérgezésben?! Lehetséges ez a mai időkben?

— Már miért ne volna lehetséges! Ha

— Azt hiszem, most jól jönne valami toroktépő...

— Azonnal hozom... — pityeregte az özvegy, és átszaladt a másik szobába.

Dérnek sem kellett több! Gyorsan letört egy darabot a kolbászból, és a zsebkendőjébe csomagolta. Mire a nö visszatért, már a fotelben ült...

A látogatás után egyenesen a legközelebbi hentesboltba vezetett az útja. Kolbászt vásárolt. A terve már régen készen állt. Először is: az íróasztala legtitkosabb fiókjában összezárja a lopott és a vett kolbászt! A többi már csak idő kérdése ...

Nyolc nap múlva nyitotta ki újra a fiókot. Lelkesen beleszagolt és . . . Itt az idő, gondolta boldogan.

Terve végrehajtásához a huszonötödik házassági évfordulójuk nyújtott nagyszerű alkalmat. Vett vörös rózsákat, bort, süteményt, és hozzáfogott a vacsora elkészítéséhez. Kolbászos krumplipaprikást főzött, úgy gondolta, a főzés kissé enyhíti az étel undorító szagát. Amúgy a szerencse is a kezére játszott. Ugyanis Jutka, a felesége hetek óta náthával küszködött... Még

CSÓKA FERENC

Azok a szegény, naiv férfiak ...

van olyan, aki telezabálja magát rosszul tárolt, büdös kolbásszal! — mondta Pista kárörvendő hangon.

Dér izgalomba jött. Felnézett a plafonra, s szája szegletében aprócska, gúnyos mosoly jelent meg.

— Ez borzalmas... — Szórakozottan elköszönt, és helyére tette a telefonkagylót. Egy ideig fel-aiá járt-kelt a szobában, tervezgetett. Végül elhatározta, másnap meglátogatja Józsi özvegyét.

Az özvegy egy városszéli kertes házban lakott, vékony betonjárda vezetett a verandáig, két felén gondozott pázsit. A bejáratnál megállt, szomorúra, együttérzőre rendezte vonásait, majd megnyomta a csengőt. Harminc év körüli csinos nő nyitott ajtót.

— Szia Éva, hallottam mi történt... Erre jártam, gondoltam benézek... — motyogta Dér letörten.

— Gyere be, kedves Emil. Nagyon örülök, hogy látlak. Alig-alig jön hozzám valaki mostanában, a szenvedés, a gyász elrettenti az embereket... Jutkától hallottad a történteket?

— Tőle is...

Bent a házban Dér gyengéden érdeklődött Józsi halálának körülményei felöl. Valójában csupán arra volt kíváncsi, miként gyártják a mérgezett kolbászt. Mikor aztán megtudta, hogy az asszony nem dobta ki a halált okozó étel maradékát, mondván, örökké látni és gyűlölni akarja a drága Józsi gyilkosát, madarat lehetett volna veié fogatni. Megkérte Évát, mutatná meg neki is az ocsmány gyilkost! Az özvegy nyomban . elérzékenyült. Térítővel fedett kosárkát hozott elő, melyben két szál füstölt kolbász feküdt sötétvörösen, vészjóslóan. Az egyikből jó darab hiányzott.

— Hogy tudta ezt a büdösséget

megenni a Józsi? — csodálkozott Dér fintorgatva. -— Részeg volt szegény... Te nem innál valamit?

arra is volt gondja, hogy egy szál kolbászt a hűtőbe tegyen, majdan bizonyítandó, neki. Dér Emilnek az égvilágon semmi köze az asszony sajnálatos halálához.

És pontban fél hatkor, végre megszólalt a csengő! Jutka el volt bűvölve. Dér öntött két nagy pohár bort, azt menten fel is hörpintették. Hatkor vacsoráztak. Sok kolbászt mert az asszonynak, közben egyvégtében szerelmesen vigyorgott. Ö majd később eszik, mondta, merthogy főzés közben állandóan belekóstolgatott az ételbe. Jutka egy kanálnyival sem hagyott a levesből. A férje figyelmessége szíve mélyéig meghatotta. Amíg a felesége evett. Dér kimeredt szemmel követte a kanál útját. Vacsora után bort iszogattak, régi, kedves emlékeket idéztek fel a múltból, amikor a fiatalságuk még megszépített minden disszonáns, félresiklott helyzetet. Végül Jutka bódultán elnyúlt a heverön, és mély álomba zuhant. Dér vihogva dörzsölte össze két tenyerét. Nem mosogatott el, mindent az asztalon hagyott, csupán saját tányérjába löttyintett egy kis ételt, mintha ő is evett volna ... Aztán ő is aludni ment.

Reggel álmosan támolygott ki a konyhába. Jutka gyengéd puszival fogadta. Az asztalon reggeli. A menü: apróra szeletelt kolbász, vaj, kenyér, paradicsom, paprika, kávé. Dér elfehéredett...

— Kedveskedni akartam neked, drágám. Tegnapról maradt egy kis kolbász, gondoltam jól fog esni... Ma csak nyolcra kell munkába mennem! — csicseregte boldogan az asszony.

— Ö... ö... igen ... és nincs semmi bajod ? — dadogta Dér.

— Dehogy nincs! Náthás vagyok ... Meg aztán, tudod, nem szoktam alkoholt inni... Ezért terítettem csak neked. Egy árva falat sem menne le most a torkomon ...

Dér alvajáróként csoszogott az asztalhoz. A kolbásznak alig volt valami szaga. Egyen? Ne egyen? Ha Jutkának nem történt baja, csak megúszom én is ... — gondolta utóbb. Mire megreggelizett, már vidáman mosolygott. Új gyilkolási fortélyon törte a fejét.

... Dér Emil temetése után az özvegy, fekete gyászruhában, két közeli barátjával együtt beült egy eldugott presszóba. Éva és Pista konyakot rendelt, Jutka kávét.

— Hazajött már a Józsi a kiküldetésből? — kérdezte Pista.

— Ühmm ... — mosolyodott el Éva.

Jutka vette át a szót. /

— Ugye mondtam, hogy meg akar ölni. És én bolond, már majdnem megsajnáltam. Szegény Emil, még azt sem tudta, hogy a butulinus toxint a főzés megsemmisíti. Amúgy kösz mindent, gyerekek! Nagyszerűek voltatok. — A férfi felé fordult. — Egy ideig jobb ha nem találkozunk, drágám. Egy-két hónapig. Aztán...

A férfi kényszeredetten elmosolyodott. Majd hideg verítékcsepp indult el a hóna alól, és lassan, komótosan végigcsiklandozta az oldalát...

23